Könyvheti ajánlónk 5. – Nagyvarjasi Szabó István: Emlékezésre ítélve

Nagyvarjasi Szabó István (1949. március 7., Nagyvarjas, Arad megye) iskoláit szülőfalujában, majd a szomszédos Tornyán végezte, középiskolába Pécskán járt, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán végzett.

A székely Szentegyházán tanárként dolgozott bő 16 évet 1988-ig, majd családjával hazaköltözött Aradra. Onnan 1990 legelején áttelepült Magyarországra. A sarkadi középiskolában tanított, majd innen vonult nyugállományba.

Így ír magáról: „Gyógyíthatatlan szenvedélyem a történelem, röviden: függőség – filozófiai fűszerezéssel. Jó adag fűszerezéssel. Van mit, van miből! Egy szász szobatársam egyszer azt mondta, nektek, magyaroknak, akkora történelmetek van, hogy egy 80–100 milliós népnek is bőven elég lenne. Meg azt is hallottam Gelu Pateanutól, hogy elég  két dátum, amelyik 56-tal végződik: 1456. július 21. és 1956. október 23. – és máris dobogós helyünk van a világtörténelemben. Szívesen elhittem neki. Érdekes, hogy a két dátumot Kapisztrán Szent János köti össze a katolikus naptárban.”

Történelmi tárgyú tanulmányait rendszeresen publikálja folyóiratokban, az Irodalmi Jelen Szabadegyetem című rovatában folyamatosan jelennek meg írásai a magyar és a világtörténelem kapcsolatának tárgyában. Három könyvet társszerzőként jegyez, 2020-ban jelent meg az Ötágú Síp Kulturális Egyesület kiadásában önálló kötete, Az Isten háta mögül címmel, alcíme: Emberek, tájak, idők. Legfrissebb kötete az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában látott napvilágot Emlékezésre ítélve címmel.

*

Nagyvarjasi Szabó István írásaiban úgy kel életre a történelem, mint felmenőink becses öröksége, amelynek megőrzése-továbbadása a legszemélyesebb morális kérdés. S éppen a múltunkért való felelősségtudat magyarázza az odaadást, amellyel Szabó István, mint a jó őrzők, vigyáz a strázsán.

Szó sincs azonban arról, hogy a szerző mondatai és üzenetei oly komoran súlyosak volnának, hogy földig húznák az olvasó fejét. Épp ellenkezőleg! Ha van szellemmel, humorral, személyességgel teli történetírás, akkor Nagyvarjasi Szabó Istváné kétségtelenül ilyen. Az a bizonyos mesélőkedv, a székelyes fabulázó hajlam úgy vegyül személyes kutatási eredményeivel, olvasmányélményeivel, hogy minden mondata magával sodorja az olvasót.

Az Emlékezésre ítélve című kötet három ciklusba rendezi a szerző legújabb írásait: az első Nagyvarjas és környékének múltjából, emlékeiből szemezget, a második részben halhatatlan magyarok tanulságos sorsáról, tetteiről olvashatunk, a harmadik, záró ciklusban pedig – a háború szomorú aktualitása okán – Oroszország történelmében barangolhatunk.

Legyen szó novellába oltott memoárról, könyvismertetőről vagy történelmi tanulmányról, Nagyvarjasi Szabó István minden írásával azt bizonyítja, hogy van értelme a közösségmegtartó igyekezetnek, hogy van értelme szóra bírni a múltat és megszólaltatni a jelen tanúit, mert ki tudja, holnap érvényes lesz-e még a pillanatnyi állapot.

Laik Eszter

Részlet a kötetből

Feferike

Nem, egyáltalán nem volt dadogós, nem azért Feferike. Mindennek a Luftwaffe volt az oka. Valamiért ez volt Feferike mániája. Lufttwaffe Ferike. Waffeferike. Feferike. Na így.

Más bélyeget gyűjt, vagy lószart az úton, megint más kártyázik, sakkozik vagy a nőket hajkurássza. Feferikét már tudjuk. Olyat is ismertem, aki az általa leterített nők fanszőrzetéből egy-egy szálat szuvenírként elhunyt nagymamája szolgálaton kívüli álmoskönyvébe préselt, gonddal beragasztva, mint egy trópusi lepkeritkaságot. És a régi szép időkre gondolt, a tovatűnt dicsőségre, mely egyre többet késik az éji homályban. Hát miért lenne ennél furább a Luftwaffe? Feferike egyszerű, de nagyszerű műasztalos volt. Kölökkorától élt-halt a repülőgépekért.

A padlásukon, jól elrejtve az illetéktelen (illetve nagyon is illetékes…) tekintetek elől, vagy fél mázsa Magyar Futár, Tolnai Világlapja és jó néhány Signal várt a szebb napokra. Ez utóbbi német háborús propagandalap volt, több nyelven is megjelent, kitűnő fotókkal, a legyőzhetetlen Wehrmachtról zengedezve. Így habarodott bele Feferike a Stukákba. Még általános iskolás korában összeszerelt egy ilyen modellt, fából. Annyira élethű volt, hogy éppen csak meg nem szólalt. Feferike sokáig gyakorolta a „Jerikó-trombitát”, vagyis e zuhanóbombázók – szakzsargonban: zubók – üvöltését, amikor zuhanóbombázósdit játszott. És mikor nem?

Adolf Galland, Erich Hartmann és persze Hans-Ulrich Rudel Feferike lelkében családtagoknak számítottak. Magától értetődő, hogy ha fiai születnek, e nagy ászok nevét fogják viselni.

Tehát megnősült, hogy Hans-Ulrichokat, Erikeket és Adolfokat termeljen. Itt ütött be a ménkű, pont, mint a Stuka. Sehogy se akart fia születni. Már négy lánya volt, de nem adta fel a kísérleteket. Lányait természetesen Erikának, Ulrikének és Hannának keresztelte. A Hanna név kétszeresen talált, egyrészt a Hansról, másrészt Hanna Reitschről, aki aki önként jelentkezett, hogyha beépítenek egyetlen egy V–1-be, ebbe a pilóta nélküli szárnyas bombázóba egy pilótafülkét, ő odafönt, működés közben ellenőrzi az automata vezérlőberendezés működését. Megtörtént. Túlélte. Sőt, Hitler bukását is túlélte. (Fooájnsz – mondta a V–1-re háromszéki akcentussal Feferike.) De mi legyen a negyedik léánka neve, ámbér? Kinyomozta, hogy van olyan név is, ha meg nincs, majd lesz, hogy: Adolphina. Mikor a család ezt meghallotta, kis híján megverték. Még hogy Adolpina?! – visította hitvese. Álmént az ászéd, ámber! A hitves bejelentette a szülésstopot, természetesen a szexstoppal együtt. Biztos, ami biztos! Csak hát akkoriban „odaát” a kotont jó, ha hírből ismertük. Harmincmillió boldog állampolgár volt a gigantikus nemzeti cél. És a stop sem mindig működött. Evvel a majdnem Adolpinával más bajok is lettek. Mikor munkatársai megkérdezték Feferikét a vasgyárban, na mi lett, fiú vagy gyermek?, ő talányosan válaszolt: Jó katonának való! Mindenki gratulált neki, fizették az áldomást, ő meg viszontfizette, aztán megint fizettek, és Feferike is újra viszont.

Másnap ment híre, hogy a jó katonának való – leány. Egy ügyes, dolgos, okos lány, igen, az való a jó katonának. Adolphina végül is Valentina lett, Tyereskovára célozva. Ennyi még az oroszoknak is járt. 

Néhányan nehezményeztük, hogy csak a Luftwaffe, a magyar légierő tán semmi volt? Feferike mintha meg se hallotta volna. Hiába, ez az átkos németimádat… A székely gyerekek jó hányadát még mindig Vilmosnak keresztelték, emlékezve Vilmos császárra, aki, úgymond, szerette és tisztelte Attila és Csaba utódait. Na persze… Pár villogó szemű góbé erősen bizonygatta, hogy Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes a név ihletője, mások meg a ’48-as Vilmos-huszárokat emlegették.

Pár nap múlva megint légierőztünk, Feferike szokott helyen, a vendéglő egyik félreeső asztalánál.

Feferike találós kérdéssel kezdte:

– Ámbér (= ember), ejsze, kik voltak azok, akik egy Messerschmittel a levegőben is, félméteres hóban is legyőzték az oroszokat, aztán bésúvadtak a kicsi pilótafülkébe, és hazarepültek?

Nem tudtuk.

– Hát Kenyeres Miklós és Debrődy György! – vágta ki Feferike diadalmasan és alig félhangosan, mert a falnak is füle van. A szekut nem nagyon érdekelte, hogy mit hordunk össze a germánokról, de ha magyarokról esett szó, fölöttébb hegyezték a fülüket.

– Ámbér – közölte a repülés megszállottja –, a Kenyeres–Debrődy-géppáros szabad vadászatra repült az orosz vonalak mögé. Ledurrantottak pár ruszki madarat, mikor Debrődy gépét találat érte. Kényszerleszállt. Kezdtek rajzani az orosz katonák körülötte. Ekkor Kenyeres is leszállt, kidobta az ejtőernyőjét, hogy Debrődy is béférjen a fülkébe. Mert a Messernek olyan szűk kabinja volt, hogy Göring bészorult, úgy, hogy szinte kicsordult. Úgy kellett lehámozni róla a gépet. Ők meg ketten, na. Uzsgyi! Egymás ölében. És Kenyeres indított, megfordult, és ugyanazon a nyomon, amin leszállt – fölszállt. Mikor visszaértek, nem hitték el, hogy ők azok. Aztán Vaskeresztek, Nagyezüst Vitézségi Érmek és szép színésznők, mit tudom én.

Ámbér, ilyen csak egyszer történt a második világháborúban! Sőt, a történelemben!

Vigyorogtunk. Hittük is, nem is. Jólesett volna elhinni, de mégis… eleget vetődtünk már árnyékra. De a mese szép volt, romantikus és annyira magyaros. Mert ha kitaláltak ezek-azok száz trükköt, a százegyedikkel mi biztos rátromfoltunk. Mindég. Na jó, kicsit visszább: gyakran. Szép dolog a szerénység, ha van mire.

Ekkor megszólalt Boga úr a szomszéd asztalnál. Hajdanában magyar királyi halálfejes ejtőernyős tizedes, mostanság szobamázoló, aki mindenkit elvtársazott, de őt mindenki urazta:

– Elhihetik, kedves elvtársaim. Mi, repülősök, ejtősök mind fenegyerekek voltunk. Még néha én is – tette hozzá emberfeletti visszafogottsággal. Legnagyobb fegyvertényének azt tartotta, hogy nem rókázta el magát az ún. ejtőskoktéltól.

Az ínyencek kedvéért a recept: vedd hordós káposzta bő deci levét, ugyanannyi tejet és rumot. Jól rázd össze, majd egyből hajtsd fel. Ezután rögtön megragadod a forgatókerék belsejét, belefeszíted magad, és az őrmester úr tetszés szerint megforgat, minél többször. Ha a kerék megállt, kipattansz, mint a nikkelbolha, feszesen jelented, hogy: Őrmester úrnak alázatosan jelentem, kurvául jól érzem magam! Az őrmester úr meg ott áll nyakától talpig viaszosvászon kötényben.

– De miért viaszosvászon köténnyel borítva? – kérdeztük bambán.

– Azért, drága elvtársaim, mert már a kerékből is többen lehányták.

– És önnek, Boga úr, hogy sikerült?

– Magyar királyi halálfejes ejtőernyős lettem. Azóta sántikálok, mert a szovjet elvtársak ellőtték a sarkamat az egyik bevetésen. Kérdezzék meg, elvtársaim, Tassonyi Edömér százados urat, ha nekem nem hisznek.

– És hol található az az Edömér százados úr?

– Kanadában.

Ezután a kopaszodó halálfejes elgondolkodva meredt rummal hígított sörébe.

Aztán szó esett még Molnár Lászlóról, bizonyos Szentgyörgyi Dezsőről és szinte suttogva, Horthy István repülő főhadnagy kormányzóhelyettesről.

Hosszú évek teltek el. Nem tudom, mi lett a Magyar Futárokkal, a Tolnai Világlapjával és Feferikével.

De az igazságok hol így, hol úgy fényre vergődnek. Feferike nem hazudott, és Boga úr sem. Szégyenkezéssel vegyes csodálattal gondolok rájuk, s azokra is, akiket meséik életre keltettek. Azóta már valamennyien Csaba királyfi sziporkázó csillagösvényén vívják szent légi harcukat a feledés, a Semmi ellen.

2024.

Kapcsolódó anyagok:

„Csak az van elveszve, aki elveszettnek érzi magát” – Beszélgetés Nagyvarjasi Szabó Istvánnal

Laik Eszter: „Nem mese az gyermek” – Nagyvarjasi Szabó István 75 éves