Jávorszky Béla fordítása

A második világháború idején járunk, az észak-norvégiai német csapatoknál munkát vállaló finn nők egy része a német fegyverletétel után gyalog indul el a Lappföldön át szülőfalujába. Irene unalomba fulladt házasságát hagyta hátra, és szomorúságában egy német tisztnél talált enyhülést…

Kaarlo Irene férje; a német katonatiszt, Klaus a szeretője, akivel megszökött; Henrik pedig a fia. Az itt közölt négy belső monológ részlet Tommi Kinnunen regényéből.

 

1943

Mintha bejött volna valaki az udvarra. Nem kelek föl a fotelból, de arcomat az ablak felé fordítom. Senkit nem látni. Henriktől nem jött születésnapi üdvözlet, még csak nem is telefonált. Alighanem neked sem jutottam eszedbe, Kaarlo. Havas eső folyik alá az ablakon.

A viaszvirág újabb hajtásokat hozott, amelyeket koszorúba kellene kötni. Meg kellene nézni, nem száradt-e ki a földje. A boltosné folyton dicséri a növényeket: „Nálad bizonyára szépen fognak virágozni, Irene. Biztosan sok időt szánsz rájuk.” Soha nem válaszolok, mert ez magától értetődő.

Mostanában korán, már délután besötétedik. Kedvem lenne hálóinget venni és kialudni a mai napot, de úgysem lepne meg az álom. Forrónak érezném az ágyat, a takarót pedig izzasztónak. Felgyújtom az asztali lámpát. Előredőlök, hogy megnézzem magam az asztal tükrében. Az elszabadult hajfürtömet visszasimítom a frizurámba.

Túlságosan is ritkán mozdulok ki a házból. Ebből a szobából. Nem tudom, hova is mehetnék. Emlékszel, hogyan találkoztunk és sétáltunk derült és fagyos napokon, vagy hogyan csónakáztunk nyáron? Amikor Henrik kicsi volt, fölkapaszkodtunk a hegyekre, és kószáltunk a zuhatagnál. Vagy valami mást csináltunk.

A háború következtében az utak tele vannak friccekkel, noha az ütközetek messze keleten folynak. A katonákat ide telepítették pihenőre, ebbe a nyitott, apró faluba, miután megpróbálták elvágni a murmanszki vasútvonalat. Barakkfalut és mozit és mindenféle létesítményt építettek a polgárőrség székháza mögé, a folyó túlpartjára, de a vezérkari tiszteket rendes lakóházakban helyezték el, ahogy Henrik régi szobájában most is egy Hauptsturmführer lakik.

Ez az ember már nem étkezik velünk. Amúgy is ritkán múlatja velünk az időt, esténként inkább a tiszti klubban ücsörög, vagy vacsorameghívásoknak tesz eleget. Csodálkozik, milyen csendes a házunk. Egyszer kopogtatott az ajtón, és megkérdezte, rendben van-e minden, merthogy időtlen idők óta nem látott. Ist alles in Ordnung? Sokáig bámult be az ajtón jéghideg tekintetével. Az egyenruhája frissen volt vasalva, a csizmája fénylett. Azt válaszoltam, hogy sokáig szoktam gyakorolni a templomban. Hallottam, hogyan megy vissza a nappalin keresztül a szobájába. Este a combom közé szorítottam a takarót.

Valaha hozzánk is jártak vendégek, emlékszel? Jóval a háború előtt, amikor Henrik még kicsi volt. Én terveztem meg a menüt, a háztartási alkalmazott meg elkészítette. Az étkező megtelt a patikus, a körzeti orvos és a kántor nevetésével. Lassan úgy érezted, hogy mindez terhes és nehézkes. A vendégek adomáit állítólag túl sokszor hallottuk már, és túl gyakran szolgáltuk fel ugyanazokat az ételeket, úgyhogy rájuk untunk. Ruhát sem volt mit fölvenned. Próbáltam új ismeretségeket kötni és új étkeket kitalálni. Leakasztottam a fogasról a kék öltönyödet, és szép nyakkendőt választottam hozzá.

Aztán egyre kevesebbre voltál képes. Asztalhoz ültél ugyan, de gyakran belázasodtál, vagy fájt a fejed, és le kellett dőlnöd. A vendégek meg azon töprengtek, el kell-e ilyenkor menniük, én meg bementem a hálószobádba, és megkérdeztem, hogy végül is vissza fogsz-e térni a többiek társaságába. Aztán amikor nemet mondtál, becsuktam az ajtót. Mindent kellemetlennek és vesződségesnek találtál. Nem is emlékszem, mi volt előbb: a meghívások maradoztak-e el, vagy a vendégek. 

Túl szigorú lennék?

Jó ember vagy te, Kaarlo. Nem felejted el felhúzni az órát. Egészséges vagy, nem iszol, és nem lépsz félre. Ugyanolyan bundát hoztál Ouluból, amilyen az esperesnének van, amikor a boltvezető felesége elpletykálta, hogy az a kántornét kopottnak nevezte. Nem árultad el az árát, bármennyire is kíváncsiskodtam. És jól érzed magad a templom karzatán. Eljátszod Sion összes énekét, és a templomba vezető útra is kihallatszik mélyről feltörő hangod, amikor azt énekled, hogyan jut a vándor eszébe az otthon hagyott kedves. Henrikről énekelsz ilyenkor?

De mindig türelmetlen voltál. Henrikre is gyakran megharagudtál, amikor a fiú még kicsi volt. A gyermek vagy túl sokat tudott, vagy túl keveset. Nem vetted soha az öledbe, és nem simogattad meg alkalomadtán, hanem ferdén növő emberpalántának tekintetted, akit fegyelmezni kell. Egyszer addig ültünk az étkezőasztalnál, míg az ötéves Henrik föl nem tudta sorolni a számokat. A gyermek az ölembe akart mászni, de én csak csóváltam a fejem. Nem volt értelme, hogy fölvegyem, mert te úgysem hagytad volna, míg össze nem áll a számsor. Igen, Henrik végül is megtanulta, és noha kételkedtél az éleseszűségében, Ouluban először elvégezte a népiskolát, majd az ipariskolát is. Jó fiú lett belőle.

De most messzebb nézek, úgy, hogy a nappalin keresztül belátok az ebédlőbe. Az asztalon egyetlen teríték van, az enyém. A házvezetőnő talán többet tud, mint a kántorné. A terem sarkában nő a homály.

Mikor változott meg az életünk? Hová lett az a borzas hajú kántornövendék, aki, amikor a bohó, fiatal csitri belépett este a dómba, előbb meggyőződött róla, nincs-e tanár a templomban, aztán a zsoltárról Offenbach bűnös kánkánjára váltott? Az, aki beszámolt róla, hogyan emelgették a ledér francia nők a lábukat a magasba, és mutatták meg alsóneműjüket a közönségnek. A fiú, aki szégyenlős csókot adott a számra az orgonasípok takarásában.

Arra gondoltam, minden másképp lesz a hátralévő napokban. Hogy amikor a gyerek kiröppen itthonról, a díványon ülünk és tereferélünk. Néha elmegyünk vendégségbe. Nem jövök rá, hogy mi mindent csinálhattunk volna, mert hozzászoktam, hogy semmit. Nem veszekedtünk és nem tartottunk haragot, én legalábbis nem emlékszem ilyenre. Csak elcsendesedett az élet.

Miután hazajössz, eszel, és addig üldögélsz az ebédlőben, ameddig az udvariasság megkívánja. Aztán bevonulsz a szobádba, és lekapcsolod a villanyt. Néha hallgatózom az ajtón keresztül, de te nem csinálsz semmit, csak fekszel. Középen egészen lesüppedt a matracod. A ház megtelik némasággal, mintha a szobákban örökké vasárnap délután lenne. Semmi sem történik, semmi sem töri meg a csendet. Tudod, hogy a túlzott pihenésbe is bele lehet fáradni?

Az éjjeliszekrényen az óra ketyeg, az este egyre közeledik. Kinyújtózom az ágyon. Nagyon meleg van, noha csak később gyújtanak be a kályhákba. Meghagytam, hogy már ne fűtsék olyan gyakran a nappalit, hiszen oly ritkán tartózkodunk benne.

Kirángatom magam alól az ágytakarót. Néha be szeretnék menni a szobádba, leülni az ágyad szélére, és letörölni halántékodról a komorságot.  Elmondanám, hogy hamarosan minden jóra fordul. Hogy várok rád, de az ember egyedül nem lehet sokáig boldog. Soha nem tudtam, hogyan kell boldognak lenni. Talán egyikünk sem tudta.

Valójában nem vágyom más érintésére, a társasági életre sem. Arra vágyom, hogy ne kelljen egyedül megtöltenem ezt a házat. Beszélgethetnénk Henrikről is, legalább egyszer. Az ő szomorúságát teljes egészében eloroztad, nekem pedig nem maradt a sírásból semmi.

Magamra húzom a paplant. Nem vagyok biztos benne, hogy mostanában hogyan érzem magam. Talán sehogy.

Föl kellene kötnöm a viaszvirág hajtásait.

*

1945

Ki kellene mennem pisilni, de nincs kedvem fölkelni mellőled. Elmerülök az ágy puha melegében. Meztelen testemen érzem a szoba hűvösségét, pedig az imént még izzadtam. Ajkamon borostás állad szúróssága.

Az ágy meghajlik, amikor a szélére ülsz. A te hátad is vizes még, Klaus. Hasamra húzom a takarót. Egyik kezeddel az ágy szélére támaszkodsz, a másikkal simogatod a hajam, végighúzod ujjad az orrom ívén és a felső ajkamon. Kinyitod a szád, de becsukod megint. Szavak vannak benned, de a torkodon akadnak, akár egy szálkás hal.

Nézem a nyomasztó szobát, ezt a szürke tapétás lyukat a házban, melyet egy helyi családtól rekviráltatok. A falon látszik az elszállított képek nyoma, a kémény oldalából valaha nyirkosság szivárgott.

De nem panaszkodom. Jó sorom van, ha sok fiatalabbhoz hasonlítom magam, olyanokhoz, akik öröme ott ért véget, hogy egy félig ismerős katona erőszakkal nekidöntötte őket a szálláshelye külső falának, és felhúzta a szoknyájukat. És nem is mindennel benneteket vádollak, németeket. Most, amikor mindenki teljes biztonsággal csak a mai napjáról dönthet, sok nő ki akarja próbálni azt, amit otthon nem merne senkinek sem fölajánlani. Olyan gondolatai támadnak, amelyekről sohasem hitte, hogy eszébe jutnak.

Felkelsz, és az ablakhoz lépsz. Elhúzod a függönyt, és kinézel. Aligha jár odakint valaki, hisz kijárási tilalom van. Kiveszel a zubbonyod zsebéből egy doboz cigarettát, udvariasan átteszed a ruhám a székről az asztalra, és leülsz. Egyik lábad átveted a másikon. Ujjaiddal megtapogatod a cigarettát, és rágyújtasz. Leszívod a füstöt. Hátradőlsz a széken.

Nemsokára vissza kell mennem a kantinba mosolyogni. Tudod-e, hogy ha a nyelved hegyét a felső fogsorodhoz szorítod, mosolyogni is tudsz, még ha szürke fáradtságot érzel is, vagy komor félelmet? Érzem, hogyan csöpög a nedved belőlem a lepedőre, de nem akarok fölkelni, mert neked valami nyomja a szíved.

Korodhoz képest jóképű férfi vagy, te Klaus. Sportos mellkas, szűk csípő. Hosszú ujjaid vannak, akár egy zongoristának. A mellbimbód nem tetszik, olyan nagy, mint egy kávéscsésze alja. Kinyújtod a lábad, és két ujjal húzod ki a szerszámodat a combjaim közül. Felém fordítod a fejed, de nem nézel rám, hanem oldalt, a hátsó fal piszkos papírtapétája vagy a cserépkályha felé.

Mire gondolsz ma? Kaarlo gondolatait le tudom olvasni, de rajtad nem tudok eligazodni. Bizonyára föltettem már minden kérdést, amit egy nőnek illik, érdeklődtem a kedvenc könyvedről vagy a legkedvesebb évszakodról. A válaszaidra nem emlékszem, mert azok ugyanolyan kevéssé érdekelnek, mint téged.

Most visszafordítod a tekinteted az asztallap felé, ráfújod a füstöt. Amikor visszafordulsz, nedves a szemed.

Feleségem van Frankfurtban.

Ez volt az, amin úgy kotlottál, mint tojásán a tyúk? Hiszen nagyon is jól tudtam a gyűrű után maradt bemélyedésről. Korábban is csodálkoztam rajta, mikor viseled, ha amúgy udvariasan lehúzod, mielőtt találkoznál velem. És én is gyűrűt viselek. Nem vetted volna észre?

Annelore jó feleség.

Ti, férfiak végül is nagyon egyszerűen vagytok megszerkesztve. Könnyűek vagytok. Azt hiszitek, hogy minden a hatalmatokban van, ha egyszer háborút kezdetek és békeszerződést köttök. Azt hiszitek, hogy minden, ami nem a rendszeretek része, csak szerencsés egybeesés. Nem értitek, mennyit kell kínlódni az ilyen percek előtt. Fiatal lányként silbakolni kell az ablakban, és leszaladni, hogy összefussunk a kapuban egészen véletlenül. A frizuránkból ki kell szabadítani egy tincset, amit visszasimíthattok a fülünk mögé. Vagy itt, Észak-Norvégiában, a selyem alsószoknyát előbb el kell cserélni egy üveg lekvárra, azt pedig friss rénszarvashúsra, és, mintegy mellékesen, pompás kétszemélyes vacsorát készíteni belőle. Sok terünk nincs, de ami van, azt ügyesen kitöltjük.

Mi történt, te sírsz?

Olyan nehéz ez, szólsz, és a fal felé fordulsz.

Látom, hogy remeg a hasad, próbálod a sírást visszafojtani. Ezt nem gondoltam rólad!

Nem miattam sírsz, nem az én helyzetem miatt. Te ennek a percnek a teatralitását siratod. Olyan ez, mint a ti filmjeitekben, melyekben a szigorú tekintetű nő föláldozza magát a haza javára.

Eloltod a cigarettát, és visszabújsz az ágyba. Nedves a szemed, mint egy borjúé. Az ölembe hajtod a fejed, és szipogsz. Szeretnék megmosakodni, és nem szeretnék hólyaghurutot kapni…

Annyira bánt ez az egész, Irene.

A nevemet a te nyelved szabályai szerint használod. Miért nem tanulod meg, hogy úgy szólíts, ahogyan kell?

Felfésülöm a hajam, igyekszem a lapokban látott minta szerint szép német frizurát csinálni. Tűnődöm, mit gondolok arról, ha kitudódik a dolog. Engem ez nem zavar. Nem férjet kerestem magamnak, sem örök boldogságot, sem családi sírhelyet. Egyre csak azon csodálkozom, hogy te minek beszélsz közös jövőről. Vagy azt hiszed, hogy egy nőnek ez tetszik? Gondolj bele, mit lett volna, ha hiszek neked. Összecsomagolok és követlek. Aztán majd az otthonod ajtajában jó napot kívánok Annelorénak. Ne kérdezd, mit terveztem veled, mert én magam sem tudom. Ha egyáltalán terveztem. Érintésre vágytam, és azt megkaptam.

Simogatom a hajad. Ha egyenruhát viselsz, mindig tudod, mit kell tenned, de ruha nélkül eltévedt gyermek vagy csupán. Ha abbahagyom a simogatást, fejeddel a kezembe böksz, mint a gyengédségre vágyó kutya. Megcsókolom remegő homlokodat, noha szeretnék már megmosakodni és lehúzni a lepedőt, mielőtt még a nedved beleivódik a szalmazsákba. Ebben a szobában nincs másnak helye, csak a te viharzó érzelmeidnek.

*

1926

Nevetésed nyomán lehullik a hó a fákról. Belecsimpaszkodsz egy fiatal fenyőbe, és a meredek emelkedőn megpróbálod följebb tornászni magad. De nem bírod megtartani a tested, a kesztyű nem tapad, és visszacsúszol oda, ahonnan indultál.

Hová tartasz? – kérdezem.

Nem felelsz, nevetsz csupán. Fogaid megcsillannak a napsütésben, a tejfogak is, a véglegesek is, amelyekre olyan büszke vagy. Nemsokára fent is végleges fogaid lesznek, noha nem győződ kivárni. Nagyfiú vagy már.

A nevetésed rám is átragad. A hóba gázolok, megteszek néhány lépést, följebb tollak a fenekednél fogva, hogy föl tudj mászni. Az alacsony emelkedő feléig tornászod föl magad. Felállsz, és megfelelő támaszt keresel a lábadnak. Még feljebb szeretnél jutni? Megint a fiatal fenyőcsemetéket nézed, és próbálsz följebb kapaszkodni. Jó, nagyon jó, nagyon jó, biztatlak és tapsolok, noha a kesztyűk csattogását nem hallani.

Több éve élünk már nélküled ebben a községben, ahol a családokban az őszi tarlón vagy a tavaszi jeges havon minden évben születik egy gyermek. Én is csak a te világrajöveteleddel váltam menyecskéből anyává.

Soha ne felejtsd el, hogy te vagy a legjobb dolog, ami velem történt valaha. A nevetésed, butácska történeteid az ebédlőasztalnál, a gyerekszoba ajtófélfáján hetente ceruzavonallal jelölt magassági adatok. A reggeli ajtónyitás, amikor fölébredsz, és kikukucskálsz a szobádból. A lábdobogásod, amikor észreveszed, hogy a szófán ülve várok rád. Kitárt két karod, amikor odafutsz hozzám és megölelsz, még éjszakai álomtól kócosan. Mivel neked ott vagyok én, semmiben sem szenvedsz hiányt.

Kaarlo távolabb állt, és arcáról sütött a türelmetlenség. Előbb csak álldogált, türelmetlenül meredt maga elé, és arra várt, hogy odafussunk hozzá. Most úgy döntött, hogy megharagszik.

Apád magányos vándor. Nem osztja meg velünk a világnak azokat a részleteit, amelyeket észrevett. Ha lát egy harkályt, egyedül kémleli, és esetleg este említést tesz róla nekünk. Szerinte a közös séta az, amikor ugyanazon az úton járunk.

A téli fagyok már fölengedtek, és érezni az arcunkon a márciusi napsütést. Te egy lépést feljebb kapaszkodsz, aztán kettőt visszacsúszol, és számodra nem az irány a fontos, hanem a vállalkozás öröme. Kaarlo tesz néhány türelmetlen lépést.

– Muszáj fölszántani ezt a dombot?

– Egy pillanat és jövünk.

– Bepiszkolódik a ruhája.

Miért aggódik emiatt? Hiszen nem ő mossa ki.

Kaarlo úgy dönt, hogy értünk jön. Bárcsak hagyna játszani téged, hisz hosszú ideig olyan hideg volt, hogy nem lehetett kint tartózkodni a szabadban.

– Hol tébláboltok megint?

A lélegzete páraként gomolyog a levegőben. Úgy figyel téged, mint valamikor az ajtónyíláson át, amikor csecsemő voltál. Nézte, hogyan csiklandozom a talpad, és hogyan cirógatom az orcád, és mindig velünk akart lenni.

Ott csúszom le, mondod, és mutatod apádnak a bucka oldalát, de megint egészen az aljáig lecsúszol, és nevetsz.

Rendben, mondja, és a mosolyából sejtem, mi következik.

Ő akar megtervezni és megszervezni mindent, megmutatni, melyik a helyes út, és kiválasztani a legmagasabb fenyőt. Te a hátadon fekszel a hóban, és várod, hogy mit mond apa. Nemsokára azt mondja, hogy menj előbb jobbra, azután balra, ide vagy oda tedd a lábad. Számára a cél a fontos, nem az út, és nem is a játék, és végül mindennek méreg és sírás lesz a vége.

A hideg átjárja az egyujjas kesztyűmet, és fázni kezd az ujjam. Topogok egyhelyben, azután elindulok. Minek ácsorogni itt, amikor a játék már el van rontva. Csak meg kell kerülnünk Kiviharjut, azután hazamenni, igaz, úgy hosszabb az út. Te rögtön felkelsz a hóból, és úgy szaladsz utánam, mint egy hűséges kölyökkutya. Kis kezeddel megfogod a kezem. A kabátod hátoldala csupa hó. Megállok, és leveregetem rólad. Te Kaarlót nézed, aki a hókupac mellett áll, és utánunk bámul.

– Ne törődj vele – vigasztallak. – Apád mindig ilyen.

*        

1944

Vízre tolom a csónakot. Néhány hullám meghintáztatja az orrát, de aztán olyan mélyre merül, hogy hallani a csobogást az oldaldeszkákon. Beakasztom a villába az evezőket, és kievezek a tóhátra. Az ülőpad egy kicsit kemény. Mosolygok.

Kinek a csónakja ez? És miért hagyták a parton? A folyók innen kelet felé tartanak, ezeken tehát nem lehet nyugatra menekülni.

Fräulein Irene!

A gépkocsivezetőd a parton áll, és kiáltozik. Bizonyára te mondtad neki, hogy tartson szemmel, Klaus.

Hova megy, Fräulein Irene?

A sofőr egyenruhája piszkos. Hol vagyunk vajon? Tudom, hogy Finnországban, mert az erdők nem változtak még át jeges-tengeri tundrákra. A menetoszlopaitok föllazították a sáros utakat, és a hadtáp a községben rekedt, mert a teherautók beleragadtak a sárba. Az észak felé visszavonuló csapatokat félelem tölti el, és mert komolyan veszitek, hogy a finnek átadják a távoli szovjet lágereknek a foglyaikat, sokan inkább öngyilkosok lesznek, mintsem megadnák magukat. Visszaintegetek a gépkocsivezetőnek, de ő nem hagyja abba. Vigyen magával engem is, Fräulein Irene! Így nincs biztonságban! Nem evezek vissza. Hogyan tévedhetnék el egy kis erdei tavon? A szovjet csapatok pedig több tíz kilométeres távolságban vannak.

Az este már hűvösödik, de a víz még meleget lehel. A szemközti partról idehallatszik a darvak krúgatása. Egyikük a parti nádasban gázol, és halat keres. Nemsokára ők is itt hagyják ezt az országot, és megszöknek a közeledő tél elől. Én is mindig gyűlöltem az ősz tompaságát, de ebben az évben minden másképp van.

Tükörsima a víz, az evezők nyikorognak horgaikban. A gépkocsivezetőd leült egy kőhalomra, és onnan figyel. Kemijärviig törte a fejét, hogy kisasszonynak vagy asszonyomnak szólítson, és mind a kettőt felváltva használta. Alighanem akkor elmagyaráztad neki, hogyan is áll köztünk a dolog, mert azt követően következetesen Fräuleinnek szólított.

Behúzom az evezőket, és a zsírpapírba csavart csomagot az ölembe veszem. Szendvics és tej. Semmi finn őrleményből készült háborús kolbász, hanem szép vastag meetwurst-szeletek egy karéj kenyéren. A kenyér is fehér és puha. Hol vesztek ti még ilyesmiket? Termesztetek még búzát a Rajna-vidéken, kicsépelitek, és elkülditek ide Európa legészakkeletibb sarkába?

A ház mögül katonák ömlenek ki a partra. Leteszik benzineskannáikat, és várakoznak. Nem látni köztük egyetlen tisztet sem. A szauna irányába fordulok, de ott nincs mozgolódás. Sokáig bírjátok a forró gőzt.

Most észrevesz a parton lévők egyike. Megböki a mellette ülőt, az ujjával mutogat, és elneveti magát. Nevet a másik is. Fölemeli a kezét, tölcsért csinál belőle és kiabál. Vegyen fel engem is, liebe Frau, és lesz még egy evezőse! A többi katona röhög, de a gépkocsivezetőd fölpattan, és magyaráz nekik valamit. Nem hallom, mit, mert háttal van nekem. A nevetés abbamarad, de ez nem elég a gépkocsivezetőnek. Fölemeli a hangját, és a szauna felé mutat. Az egyik férfi, az, aki először vett észre, felemelkedik. Entschuldigung, liebes Fräulein. Megalázkodást érzek a hangjában.

Nem válaszolok. Hátat fordítok nekik, és a szemközti partot kémlelem, megeszem a szendvicset, és iszom a tejből. Olyan gyorsan történt minden, hogy magam sem értem, hogyan kerültem ide. A nap lebukik a fenyves mögött. Párás köd száll fel a folyóról. A meetwurst sós, zsíros ízét érzem a szájpadlásomon.

Nyílik a szauna ajtaja. Előbb egy idősebb, kövér férfi lép ki rajta, őt fiatalabbak követik. Látlak, Klaus, és integetek. Csak nadrág van rajtad, és csizma, az inged és a zubbonyod a karodon. Keresel a tekinteteddel, de nem feltételezed, hogy kint vagyok a tavon.

A parton üldögélő katonák fölemelkednek, és egyikük odafut jelenteni. A kövér tiszt hallgatja. Hátrafordul, és kérdez tőled valamit, azután bólint a katona felé. A katona ráparancsol a parton állókra, hogy fogják a benzineskannájukat. A férfiak eloszlanak, egyikük az istállóba tart, ketten a főépületbe. Egyikük lemegy a partra, a csónakházba, egy másik az erdőbe indul, hogy megkeresse a csűrt. Ketten bemennek a szaunába. A nyitott ajtón át nedves gőz szökik ki a szabadba. A tisztek egyike visszajön a bejárathoz, és egy fogasól lekapja a sapkáját.

Átnézek a túlpartra, de a darvak már nem látszanak. A lángok melengetik a hátamat. Minden egyes láng, minden egyes fölgyújtott épület eltávolít az Isten háta mögötti falutól és a háztól, melynek falai szomorúságot árasztanak. Fräulein Irene! A gépkocsivezetőd kiáltozva hív, aztán bekapcsolódsz te is. Dallamos és mély a hangod. Irene!

Szerelemről szó sincs a mi esetünkben, Klaus. Az ujjamon forgatom a jegygyűrűmet, és amikor lehúzom az ujjamról, a Frauból végleg Fräuleinné változom. Először be akarom dobni a gyűrűt a tóba, de aztán leejtem a csónak aljára, fizetségül a tulajdonosának, ha visszatér valaha. Visszacsomagolom a szendvicsmaradékot a zsírpapírba, és megragadom az evezőket. Holnap, ti tisztek, a napi út után még egyszer szaunáztok, számomra pedig nincs visszatérés előző életembe.

---

Tommi Kinnunen finn író 1973-ban született Kuusamóban. Turkuban él. Nagy sikerű regényei közül a Négyesút jelent meg eddig magyarul. Többször jelölték Finlandia-díjra.

A szerző Megbánást nem tanúsított című új regénye, amelyből az itt közölt részletek valók, ősszel jelenik meg a Magyar Napló Kiadó gondozásában, Jávorszky Béla fordításában.