A képzelet mint vészkijárat
A Budapesten született, de hosszú idő óta Svájcban élő A. Túri Zsuzsa író, költő, műfordító és szerkesztő Balázs F. Attila kérdései nyomán beszélt legutóbb megjelent, Fantomfájdalom című, több műfajt is ötvöző kötete megalkotásának hátteréről, poétikai jellemzőiről és arról, hogyan ültethető át a veszteség, a gyász művészeti alkotásba.
– Költőként miként találtál rá arra a hangra, amely egyszerre mentes a pátosztól és mégis képes a legmélyebb emberi tapasztalatok hiteles megszólaltatására ?
– A hitelesség ott kezdődik, ahol a „költő” elfogadja: nem mindent lehet megnevezni. A hiány nem hiba, hanem tér. A mélység nem harsányságban mutatkozik, hanem abban, hogy a nyelv nem próbál nagyobbnak látszani annál, ami. Emberileg már így is hatalmas: ott van benne a veszteség, a vágy, a törődés, a halandóság tudata. A hang, amely mentes a pátosztól, nem lemond a szépségről ‒ csak közelebb hozza azt ahhoz, aki olvas. A cél nem a hatás, hanem a jelenlét: engedni, hogy a szó ne kiemeljen az életből, hanem visszavezessen annak legbelsőbb, legintimebb, csendesebb rétegeibe. Ebben a csendben válik lehetővé, hogy a költészet ne a szenvedély teatralitását, hanem a tapasztalat igazságát közvetítse. És ez az igazság néha annyira finom, hogy épp a szelídség adja meg a súlyát.
– A verseidben gyakran megjelenő „bódhiszattva-szerű” együttérzés mennyire tudatos költői program, és mennyire személyes, megélt élményekből táplálkozó belső szükséglet?
– Az együttérzés, amely a verseimben gyakran megjelenik, nem valamiféle előre megtervezett „költői szándék”. Sokkal inkább abból ered, amit megéltem, és amit másoknál is felismertem: a fájdalom és a remény mindenkinél hasonló formákat ölt. Nem tudtam, nem tudom nem észrevenni azokat a törékeny pontokat, ahol az emberek lelke megremeg. Amikor írni kezdek, ez mindig jelen van. Nem dísz, nem póz ‒ inkább egyfajta reflex: próbáljam megérteni, amit látok. Ha van benne némi tudatosság, az csak annyi, hogy hiszek abban: a vers teremthet olyan teret, ahol a sebzettség nem szégyen, és ahol a gyengédség nem gyengeség. Ahol az olvasó úgy érezheti, nincs egyedül azzal, amit hordoz. Számomra az együttérzés nem valamiféle magasztos eszme, hanem nagyon is emberi szükséglet: a kapcsolódásé. Írás közben mindig azt remélem, hogy a kimondott szavak között lesz, amely enyhít ‒ még ha csak egy pillanatra is ‒ azon, ami nehéz. Úgy gondolom, talán ennek köze lehet az utakhoz, amelyeket a bódhiszattvák járnak, akik minden érző lény üdvéért világosodnak meg, és saját szellemi erejükkel másokat is a megvilágosodáshoz vezetnek. Ezt a mindennapi életben kivitelezni igen nehéz és emberileg rengeteget kell fejlődnöm nekem is, már csak amiatt is, hogy elfogadjanak, hiszen sokszor egészen mást mutatunk kifelé, mint szeretnénk, így nemhogy segíteni nem tudunk másokon, meg sem értenek bennünket. A természetemből adódóan már most tudom, hogy sohasem leszek útmutató bölcs, rengeteg olyan rossz tulajdonságom van, ami miatt ez lehetetlen, de igyekszem nyitott szemmel és szívvel járni ott is, ahol a legtöbben elfordulnak.
– A Fantomfájdalom című kötet formanyelve váltakozó: próza, vers és esszéisztikus beszédmód. Mennyire tudatos döntés ez az alaktani sokszólamúság, és mennyiben követi inkább az emlékezés, a gyász és a belső beszéd természetes hullámzását?
– A Fantomfájdalom formanyelve nem egy terv alapján született. Nem ültem le azzal az elhatározással, hogy ilyen sokszólamú lesz. Épp ellenkezőleg: az írás folyamata közben minden szövegrész külön-külön találta meg a formáját. Minden anekdota prózává tágult; ami álomszerűen jött, verssé sűrűsödött, és ahol magyarázatot próbáltam találni a kimondhatatlanra, ott a szöveg esszéhangon szólalt meg. Talán az is közrejátszott, hogy régebben nagy hatással volt rám például Esterházy Péter A szív segédigéi című könyve, melyben a regénynek sokkal inkább nyelvi kompozíciója van, mint cselekménye, a posztmodern műben intenzív intertextuális játék zajlik: szinte minden kimondott szó, a beszélő majd’ minden állítása óhatatlanul más, korábban megfogalmazott szövegekhez kapcsolódik – akkor is, ha ezt az író nem hangsúlyozza külön. (Valójában tudatosan él ezzel a kapcsolódással, csak nem nevezi meg pontosan az idézett forrásokat. Például a fiú anyja halálára utaló néhány kulcsmondat Peter Handke kortárs osztrák író sorainak átvétele.) Természetesen nem hasonlítom magamat Esterházyhoz, sőt, a könyvek stílusa sem hasonlít, de amit akarva/akaratlan „átvettem” tőle, az a szöveg posztmodern szétszabdalása és az, hogy tulajdonképpen nem a mesélő a főhős, hanem maga az elmúlás, a halál, a gyász. Ez a gyász pedig különféle nyelveken szólalhat meg bennünk, és egyik sem kevésbé valóságos a többinél: a könyvben ez irányított, ez határozta meg a váltásokat. Az emlékezés sem egy exact valami, nincsenek szabályok, a hiányt sem fogalmazta még meg precízen senki, mert nem is lehet. Mondhatnám, hogy nem is én irányítottam a szöveget, én csak lejegyeztem, ahogy jött, ahogy létre akart jönni. Csak utólag vettem észre, hogy ez a sokszólamúság valójában igen őszinte, ahol minden rezdülés megtalálhatja a maga ritmusát. Tulajdonképpen megszerettem ezt a fajta írást, ezt a fajta szabadságot. Lehet, hogy vissza is térek hozzá ‒ vagy formai játékból, vagy pedig azért, mert így tudom a legtermészetesebben követni és megszelídíteni az érzéseket.
– A mű központi élménye az anya elvesztése és az ebből fakadó „hiátus-lét”. Miként találtál rá arra a nyelvre, amely egyszerre őszinte, visszafogott, mégis terápiás erejű – és hogyan kerülted el a gyászirodalom gyakori patetikus csapdáit?
– A pátosz sokszor a fájdalom karneváli álarca: túlhangosított, túlszínezett felesleg. Mintha a gyász nem a hiányról szólna, hanem arról, hogyan mutatjuk meg a hiányt másoknak. (A siratóasszonyok jutnak erről eszembe.) Engem nem érdekelt most a pszichodráma. A fájdalom ne legyen díszlet.
A gyógyulás sem módszer vagy technika, hanem egy lassú folyamat. A szöveg nem gyógyít: tanúsít. Megőrzi azt, ami örökre elveszett, és azt a fényt, ami kialudt. Ha olvassuk, ezekből kapunk vissza valamit.
Hagytam, hogy a mondatokban megmaradjanak a szünetek, a töredékek, a bizonytalanság, a haláltól való félelem.
A nyelvezet védőhám és sebhely egyszerre dermisz és hiány. Nem fokozza a fájdalmat – elbírja, megtartja. Nem hangos, csak jelen van. Él. Lélegzik. És ebben a lélegzetben – a szavak és a némaság ritmusában – egyszer csak megcsillan a felismerés: talán nem a fájdalom múlik el, hanem mi tanulunk tovább élni azzal, amitől egyszer megszakadt bennünk az idő.
– A szövegben többször felbukkannak álomképek, látomások, mitikus vagy szimbolikus alakzatok. Ezek inkább belső önvédelmi mechanizmusok lenyomatai, vagy tudatosan használt, metaforikus eszközök, amelyekkel az elmondhatatlan élmények kapnak formát és kifejezési lehetőséget?
– A gyász nyelve sokszor széttöredezik – ilyenkor az emberi tudat maga hívja elő a szimbólumokat, mintha a képzelet lenne az egyetlen vészkijárat a kimondhatatlanból.
De ezek a képek nem csupán ösztönök lenyomatai. A mítoszban ott az ősi tapasztalat: a veszteség nem egyedi történet, hanem közös. A szimbólumok így nem eltakarják, hanem enyhíteni próbálják a fájdalmat – megannyi átjáróként a belső sötétség és a külső világ között.
Az álom képi logikája – az elmosódó körvonalak, a metamorfózisok, a valóság ívein túlfutó jelenetek – lehetővé teszi, hogy a veszteség ne csupán traumaként legyen jelen a szövegben, hanem mozgó kozmológiaként: ahogyan átrendezi a világ (a saját, belső világunk meglévő) törvényeit. A látomások nem csupán önvédelmi mechanizmusok, és nem is puszta metaforák: hidak. Aközött, ami megtörtént, és aközött, amit nem lehet elmondani – csak megálmodni. Ha van „kivezető út”, akkor szerintem az az, hogy a képzelet képes továbbvinni azt is, ami a valóságban megroppant. A szimbólumokban a hiány nem üressé válik, hanem új formát kap.
– A kötetben a személyes gyász tapasztalata többször általános, egzisztenciális távlatot kap. Írás közben érezted-e, hogy saját történeted túlnő az egyéni sorson, és egyfajta közös emberi félelemhez keres szavakat?
– Ahogyan már fentebb is volt róla szó, a személyes veszteség soha nem teljesen személyes. Amikor írni kezdtem, még azt hittem, egyetlen történetet szeretnék elmondani – a saját gyászomét. Lassan ébredtem rá, hogy az, amit én hordozok, azt mások is ott hordozzák magukban. Mindenki veszített már el valakit, vagy aki még nem, az sajnos előbb-utóbb el fog. Egy szeretett személy elvesztésének a fájdalma nem csupán egy életrajzi esemény vagy családi tragédia, hanem annak a felismerése, hogy a szeretet mindig kockázat, és minden kötődés mélyén ott rejtőzik a veszteség lehetősége.
Talán ezért is volt fontos megőrizni a szövegben azt a halk, sokféle, sokszor töredezett hangzást, hogy az olvasó saját hiányai is visszhangra találjanak. Hogy ne csak rólam szóljon, hanem arról a közös emberi félelemről, amely ugyan fájdalmas, mégis összeköt bennünket: a veszteségtől való félelemről – és arról a titokzatos erőről, amellyel mégis szinte mindig továbbmegyünk.
