„Nekem muzsikál az értelmed”
Ezzel a költői mondattal válaszolt Cs. Szabó Lászlónak a felesége az író azon kérdésére, nem fogalmaz-e túl intellektuálisan. Ezt a különleges, rabul ejtő „muzsikát” érzi az olvasó is, amikor belemerül a Rómáról szóló sokrétű kötetbe, amelynek műfaját nehéz lenne egy szóval meghatározni, ahogy magát Rómát is, a hatalmas ókori birodalomból lett fővárost, ahol az emberek évszázadok kultúrájával, művészetével, irodalmával, káprázatos műemlékeivel élnek együtt. Cs. Szabó kötetében párhuzamosan van jelen a történelem, az irodalom, a létfilozófia, a műértelmezés, egy nagy tudású, klasszikus műveltségű ember sétája és felidézett emlékei keretében. Láthatatlan kísérője az elhunyt felesége, akár Danténak Vergilius, de írónk esetében az élők birodalmában. Római életüket, emlékeiket felidézve próbál úrrá lenni a halálon, a halhatatlanok és az Örök város segítségével. Akár az ókori tudós-tanárok, séta közben elbűvölő könnyedséggel mesél, szinte megelevenedik előttünk a történelem. Annyira emberközelbe hozza az idő távlatában félistenné magasztosult ókori költőket, hogy az olvasónak kedve támad levenni a polcról Vergilius, Horatius, Ovidius köteteit. Neki valóban Róma minden „kövéről” eszébe jut valami. Olyan ember, aki tudatosan benne él a történelemben, és szinte mindegy, hogy melyik korszakában: ugyanúgy ismeri az ókori emberek életét, mint a középkori vagy az utána következő nemzedékekét. Nemcsak a történelemben és az irodalomban mozog otthonosan, de a művészettörténetben és a vallástörténetben is. Bámulatos kiselőadást tud rögtönözni egy-egy ókori szoborról, reneszánsz, vagy barokk festményről, palotáról, templomról. Mindegyiket ismeri a legapróbb részletekig, és el tudja helyezni a művészettörténet globális folyamatában. Kézen fogva vezeti az olvasót a város utcáin, terein, szűkebb-tágabb környékén, több évszázados, bonyolult történelmén, kultúrtörténetén, és a magyar vonatkozásokat, párhuzamokat sem hagyja ki.
Miről is szól pontosan ez a könyv?
Vegyük segítségül az író szavait: „Negyvenöt esztendeje írom. Amióta először láttam Rómát. Vagy 28 éve. Annyi évig szerettem egy halottat, amíg élt. Rómáról s egy halottról szól egyelőre. Arról, hogy amióta meghalt, miképp hat rám, a valamikor meghalóra mindnyájunk örök Rómája, amelyet együtt szerettünk… Napló, emlékezés, útirajz, történelem, életem regénye… a jelen összefonódik a közelmúlttal, de az ókorral is, van benne gyász és politika és líra és burleszk…”
A kötet szerkezetileg három esszére, és három, évszámokkal jelzett naplóra tagolódik. Az első két napló egyenként öt fejezetből áll, amelyek témái folytatják, vagy kiegészítik egymást.
A 1963-as évszámmal jelzett első naplóban mintegy kedvcsinálóként bemutatja római lakhelyét és az olasz mentalitást, némi történelmi és képzőművészeti adalékkal, kötetlen, beszélgető stílusban. Nem hiányozhat három nagy mester (Tiziano, Raffaello és Michelangelo) műveinek említése sem. Vajon hogyan viszonyulnak a modern kor olasz emberei országuk múltjához? „Lehet, hogy a múlt fényes és sötét fejezetei fényesebbek és sötétebbek az utódok előtt, mint amilyenek valójában voltak.” Végigfut a művészeti stílusokon egészen a manierizmusig. Nem csoda, hiszen az első fejezet felütése: „Napok, évek, századok”, amelyek észrevétlenül bekúsznak az olasz emberek hétköznapjaiba, de olyan természetesen, mintha történelmük velük együtt élne: „Ekkora múltat csak úgy lehet kibírni, hogy az ember félrenéz.” A rövid sétát három esszé követi Vergiliusról, Horatiusról és II. Szilveszter pápáról, magyar vonatkozásokat is beleszőve, például az Eclogák esetében Lakatos István mesteri fordítását. Lelki rokonságot fedez fel magában a két ókori nagysággal, akik vendégnek érezték magukat Rómában, akárcsak ő. II. Szilveszter pápáról, a magyar koronán kívül, nagy terve, egy európai keresztény birodalom kapcsán emlékezik meg.
A könyv gerincét a második, 1968-as évszámmal jelzett leghosszabb napló alkotja. Felesége halála után az író feltámadt Lázárként bolyong Rómában, nehezen talál vissza az életbe, céltalanul járkál. Eltölti a magány és a „hontalanság” érzése. A halálról töpreng: „Mi a halál? A megoszthatatlan öröm és társtalan bánat.” Elidőz az olaszok furcsa szokásain, lépten-nyomon talál valami említésre méltót egy utcáról, térről, templomról, és megjegyzi: „Az egyensúly csodája ez a város, eleven örök perc, időtlenség és egyidejűség”. Beül a Szent Péter-templomba (a „San Pietro”-ba) és beszélgetni kezd az őrrel, majd a múló időről elmélkedik egy Viterbo-freskó ürügyén, amelyet száz darabból restauráltak a háborús pusztítás után az 50-es években: az időnek nincs hatalma a művészet felett. Felidézi a régi római temetkezési szokásokat és az etruszk sírvárosokat. Nem a halál megsemmisítő erejében, a halál utáni létben hittek. A Colosseum láttán a gladiátorjátékokról gondolkodik, s közben élvezetes formában bontja ki a Római Birodalom történetét, középpontba állítva a császárok és a köznép életkörülményeit: lakhelyeit, fürdőkultúráját, szórakozását, vallási sokszínűségét, az uralkodók nagy építkezéseit, tulajdonképpen a mindennapi életüket. Bemutatja az írók, költők (Lucretius, Terentius, Catullus, Vergilius, Horatius és a többiek) helyzetét a császárság korában. Majd Pál apostol és Jézus története vezeti be a Levélváltás fejezetet. Pál apostol Jézus dicsőségét és tanítását, a feltámadást hirdette, s ez az írónak is nyújt némi vigaszt felesége elvesztése miatt: „Mikor pedig a romlandó test romolhatatlanságba öltözik és halhatatlanságba a halandó, akkor válik valóra az írás szava: A győzelem elnyelte a halált.” A fiktív levélváltás az első század végére kalauzol bennünket, és három valóságos tudós (Plutarkhosz, Lukács orvos, Flavius és egy kitalált személy, Lucius Pilatus) között folyik Jézusról, tanairól, kereszthaláláról, annak igenléséről és tagadásáról, valamint a Jézust a népnek kiszolgáltató helytartó, Pilátus szerepéről, akit kitalált fia, Lucius próbál védeni. E levelezésből ízelítőt kapunk a történeti hűség kutatásának és tudatos elferdítésének problematikájáról, továbbá egy fiatal vallás, a kereszténység lényegéről és megítéléséről. Az Árnyak és alakok fejezetben a 16. századtól a 20. század elejéig különböző külföldi művészek és költők Róma-rajongása és a városhoz fűződő kapcsolata bontakozik ki. Róma a görög El Greco szemével, akit egy Szabó Lőrinc-vers idéz meg, és a francia Joachim du Bellay költő versei alapján, aki megörökítette a korabeli állapotokat és hangulatot a vallási és politikai viszályok idején. Amíg du Bellay panaszkodik, addig Montaigne nagyon jól érzi magát Rómában. Az író megjegyzi: „Nem a kövekben, hanem költőiben, íróiban, s az általuk megörökített nagy tettekben rejlik Róma maradandósága.” Goethe 1786-ban jut el ide, hogy újjászülessen, és csaknem két évig marad. Ittlétének eredménye az Itáliai utazás, a Római elégiák és a Tasso dráma is. Utóbbi alkalmat ad arra Cs. Szabónak, hogy ihletője, a 16. század zaklatott sorsú és labilis idegzetű költője, Tasso nagy művéről, a Jeruzsálem felszabadításáról is megemlékezzen. Közben szó kerül a magyar humanizmusról is. Az utolsó fejezet a címadó Római muzsika, amelyben nagyobb szerepet kap a hiányzó társ. Az író felidézi felesége halálának körülményeit, emlékképek merülnek fel benne a kettejük életéről, boldog pillanataikról, és úgy érzi, mintha ő lenne Orpheusz, aki elvesztette Euridikéjét.
A harmadik napló egyetlen fejezetből áll, évszáma 1969. Lényege egy mondatban: búcsú Rómától és az élettől. Húsz évvel korábbi, feleségével közösen átélt élményei keverednek az olasz mindennapokkal, az olaszok mentalitásával, furcsa, humoros szokásaikkal. Apró, de fontos dolgok ezek egy nép megismeréséhez a külföldi számára, aki köztük akar élni. Cs. Szabó László jó megfigyelő, és szereti a várost: „Róma … a legszebb színű város”.
Általában kedveli az olaszokat, legyen az római, milánói, vagy nápolyi. Ebbe a részbe is beszüremkedik a művészet a szerencsétlen sorsú Caravaggio példájával. A 17. század „lázadó, stílustörő” művészének nem hozott szerencsét Róma. A napló végén az ősz ismét eltölti az írót az elmúlás érzésével, és a Prédikátor bölcsességével vigasztalódik az élet körforgásáról merengve:
„… ami most történik, régen megvan, és ami következik, immár megvolt, és az Isten visszahozza, ami elmúlt.”
Cs. Szabó László szellemes, néhol ironikus stílusa, varázslatos magyar nyelve egészen lebilincselő, bármelyik szerepben is lép elénk: történész, irodalmár, filozófus vagy útirajzíró. Könnyedén szórja hatalmas műveltségének igazgyöngyeit az olvasó elé. Az olvasó pedig nem győz csodálkozni, lebilincselik a világ legszebb városának történetei a város szerelmesének tollából, az időutazás a jelenből a múltba és a múltból a jelenbe, egyszóval: Rómába.
Cs. Szabó László: Római muzsika. MMA Kiadó, Budapest, 2025.
