Egy költő-mindenes
Böszörményi Zoltán (született Aradon, 1951-ben), mint a legkisebb fiú a népmesékben, világgá indult a szegénységből, hogy szerencsét próbáljon. Országot-világot látott, nyelveket tanult, igyekvőn dolgozott, s ki tudja, mikor: rengeteget olvasott. Már pályakezdő íróként beható ismereteket szerzett a magyar és a világirodalomból. A magyar nyelvű sajtó munkásaként dolgozott Aradon. Költői törekvéseiben olyan kiválóságoktól kapott útmutatást, mint Bálint Tibor, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár. A nyolcvanas évek elején a Ceauşescu-diktatúrából Nyugatra menekült. Külföldön legtovább Kanadában élt, s ebben az időszakában főként Határ Győző, Faludy György és Gömöri György támogatta őt irodalmi tevékenységében. Sokat jelentett neki az emigrációban élő Márai Sándor életműve is. Számos költő- és írótársával kapcsolatot létesített. A rendszerváltozás után visszaköltözött szülővárosába, s fölvette a magyar állampolgárságot. Szorgalmával és kitartó munkájával megbecsülést szerzett, sikeres üzletemberré vált. Járta a világot, s közben éberen figyelte a szülőföldjén és Magyarországon a rendszerváltozás utáni reményteljes, de csalódásokat is okozó társadalmi és kulturális fejleményeket. Az országhatárok átlépésének kedvezőbb helyzetet kihasználva a Partiumban telepedett le, és máig sikeresen működik könyvkiadóként. Tehetősségét kultúraszervezői tettekre váltja szülőföldjén és az össznemzeti irodalom vérkeringésében. Költőként és elbeszélőként egyaránt díjakat nyert prózai és verseskönyveivel (csak a legfontosabbak: 2012-ben József Attila-díjat kapott, 2018-ban Magyarország Babérkoszorú díjas költője lett). Számos kitűnő kiadónál láttak napvilágot lírai és prózai kötetei. Legutóbb saját verseiből kínált bőséges válogatást Fellázadt szavak címmel megjelent kötete, Márton László összeállításában.
Gondolati költő, de korántsem a személytelen „antilíra” híve. Az objektív költészetből sok mindent átvett. A szerelem és a magánélet dolgai – különösen az utazásaihoz fűzött kommentárok – éppoly gyakori verstémái, mint a nemzet, Európa és az emberiség történelmi és időszerű gondjai. A lírai én szerepét gyakran valamely „magára öltött” egyéniség tölti be költeményeiben, legtöbbször Majorana, az olasz fizikus képében. Az „én”-nel szembeni távolságtartásnak ez a neme a közvetett önkifejezés mellett az általános emberi minőség megragadására szolgál.
A Fellázadt szavak című, bőséges válogatás versei egy szünet nélkül művelődő, gondolkodó és érzékeny ember arcélét rajzolják ki az olvasónak. Jellemzi a művelődésben, műélvezetben, műértésben szerzett élményeinek gondolati hasznosítása, a választott tárgy intellektuális megközelítése, s ezzel együtt a szürrealizmusban elterjedt, merész képzettársítással alkotott, sokat sejtető költői kép. A közvetlen érzelemkifejezésnek is létjogosultságot ad verseiben. Legsikeresebb versei azonban, úgy vélem, nem a laza szubjektivitásnak teret engedő művei közül kerülnek ki.
Gyakran mond véleményt a magyarországi társadalom életéről, a politikai helyzetről. Erős hazafiságot tanúsít lírájában, s a nemzethez fűződő érzelmei az európai uniós tagságunk ellentmondásokkal teli függvényrendszerében is kifejeződnek. A nyugati életforma ismeretében mondott véleményei figyelemre méltóak. Megfontolt helyzetjelentéseiért, sokfelé megforduló, világot látott értelmiségiként a magyar kultúra utazó követeként tarthatjuk őt számon.
Számos versében példaadó magyarságtudatról ad tanúbizonyságot. Ilyen például a Katedrális az örök télnek, a Sorsunk délibábja, a Magyar ballada vagy az Egy búcsúlevélre. Aradi szülővárosa révén erős érzelmi szálak fűzik a mártírsorsra jutott tizenhármakhoz; Damjanichnak külön verset szentel (Arad csillagvárában Damjanich hallgat). A Katedrális… beavatja az olvasót a szerző hazafias érzelmi világába, melyet helyenkint szolid öniróniával kezel. A trianoni tragédia múlhatatlan fájdalmát nem óhajtja megkerülni semmiféle „tárgyilagosság” kedvéért. Aradon születni és nevelkedni, mint megtudhatjuk tőle, bár fájó, de pozitív megjelöltség. Egyik legszebb, történelem ihlette verse, a balladaformában írt Sorsunk délibábja a költészetet kábítószernek használó írástudók bírálatának vehető, s a Magyar ballada még erélyesebben szól irodalmunk klasszikusai nevében a történelmi bűnök elkövetőiről. Vörösmarty Fóti dalára játszik rá versindításával: „Tikkadt, konok szívem, vagy-e még, / az eszme, mely erőt adott, nem henyél?” – írja, s így folytatja: „Méregkeverőké a ballada, / tékozlóké az ország vagyona, / kik szerteszórták izzadságcseppjeink, / megvallják-e végre súlyos bűneik?” Az Európai Unió jelenlegi hangadóinak szól intelme: „Ha Európa közös fészkünk, miért / orozzák az erősek, ami a miénk? / Új hatalmat ígértek, testvériséget, mégis ránk hozták a keserű ínséget. / Párizs, London, Róma, Berlin fényei, / Pest felett az eget nem látom kékleni.” A nyugat-európai balladaformában írt versben nemzeti himnuszunkat idézve esdi, hogy akinek hatalom adatott, segítse a magyarságot, „kit balsors örök idők óta tépett”. Az Egy búcsúlevélre egy nagy tehetségű pályatársának szóló szemrehányás a nemzet iránti közönyéért. Iróniája akkor is élesen működik, amikor József Attila szellemével száll vitába – a költemény címe beszédes: A vers nem lett osztályharcos. Klasszikusunk 1931 és 1932 fordulóján írt verse ideológiai szempontból bizony veszített érvényéből, de ha végigolvassuk Böszörményi alkotását, láthatjuk, hogy a mai kor megítélésében véleménye egybecseng József Attiláéval. A „fortélyos félelem igazgat” (Hazám) gondolatát visszhangozza a mai költő is: „tömött sorokban vonul fel a félelem”. Böszörményi másutt egyenesen József Attila követőjének bizonyul. Amikor pedig a Majorana Eumélosz dalát dúdolja című verset olvasom, József Attila Egy spanyol földmíves sírverse című epigrammája jut eszembe: ugyanarra a rúgóra jár mindkettő – a leigázottakat alantas céljaira fordítja, és áldozza föl a zsarnoki hatalom.
Több helyen éreztem, hogy Böszörményihez közel áll Schopenhauer, illetve Nietzsche akaratfilozófiája. Nem vallja e két filozófus nézeteit, csupán hivatkozik rájuk: napjaink „filantróp” ideológiája emlékeztet e nagy nevű voluntaristákéra. (Lásd Az egész fenomenológiája című vers iróniáját is: „a végzettel nem lehet játszani, / mint a hatalmat, akarni kell!”) A humanizmus és a patriotizmus zászlóvivőjének tetsző költőben éppúgy látni vélem a keresztényi meggyőződést, mint a felülállást a „népi” és az „urbánus” minőség előítéletszerű megkülönböztetésén. A Majorana a Vörös téren című versben rámutat, hogy miként vette át a nyers fizikai erő szerepét a pénzhatalom, az ember legfinomabb érzelmi tartományaiba és alapvető létfeltételeibe is befurakodva: „a pénz hatalmi tőke / nemi szerve van / virtusa az enyészet / az alkotás magasztos reménye / a változás” – természetesen a rendszerváltozásra céloz, amelyet álszent megszépítéssel reformnak becéztek a bukásra ítélt közép- és kelet-európai hatalmak birtokosai. A 'forradalom, forradalmár' szót szívesen vállalja, de nem a rangért s más előnyökért használt formában, hanem úgy, ahogy egyik legkedvesebb költője, Petőfi értette (Forradalom; El nem küldött levél Petőfi Sándornak).
Érezhető versein, hogy az avantgárd líra közel áll hozzá – költői képei bajosan illeszthetők a lírai realizmus kereteibe. Mivel a formabontás majd’ fél évszázaddal ezelőtti indulásakor már nem volt újdonság, ráébredt, hogy a szó tiszta értelmében modern költői stílusban egyesülnek a hagyományos és az avantgárd elemek. Az őt megérintő régi kultúrák közül különösen a reneszánsz líra és a reneszánsz műveltség emelhető ki, nemcsak úgy, mint kultúra, hanem úgy is, mint emberi sokoldalúság, ahogy a kor nagy képzőművészei közül Leonardo da Vinci konstruktőri vagy Michelangelo költői kiválósága példázza.
Költészetének egyik csúcspontját A szerelem illata című szonettkoszorújának köszönhetjük. Ennek rendhagyó rímelése és más szabadosságai nem nevezhetők formabontásnak, legföljebb a sokféle megszorítás lazításáról beszélhetünk vele kapcsolatban. Módszere azért sikeres, mert az aforisztikusan megformált verssorok jól rakosgathatók szonettről szonettre. A szonettformát egyébként is kedveli; fesztelenül bánik a szakaszolással, a betűrímek, szótőismétlések, szójátékok és más figurációk hagyományos használatával vagy mellőzésével. Érzésem szerint a magyar költők közül Szabó Lőrinc hatott rá legmélyebben, de nem a vers feszesre formálásával, hanem a szerelmi költészet erotikus kisugárzásával és férfias jellegével. A szerelem nála is ünnepi állapot, melynek mértékrendszere egyenlően érvényesül testi és lelki értelemben. A Nyugat költőinek formaművészete kevésbé hatott rá, mint a filozofikus költészetet művelő kortársai, magyarok és külföldiek.
Tetszik, amikor a festészet bátorítja a szavak művészi használatában. A Barbadosi reggel a pointillista festők analitikus látásmódját idézi: „Cérnára fűzött gondolatsor / remeg a pálmafák nyakában. / A létezést az idő apróra tördeli.” Az irodalmi hagyomány – a régi és a kora-modern egyaránt – jelzésszerű utalásaival segíti a gondolat megjelenítésében: „Münchenben jártam a minap, /…) / fogtam kedves nőm kezét, / azon tűnődtem, miként érezne ma / Gustav von Aschenbach.” Thomas Mann irodalmi hősének meddő sóvárgása napjainkban hovatovább a csodálkozásra sem méltatott jelenségek közé tartozik. A költőt némi szánalom tölti el a novellahős iránt: „De mi a szépség, mester, / ha ösztön és indulat, a mindig és soha / építi a lélekben az alagutakat?” És: „Kövek és fák hasonlítanak? Egyenlők-e / az egyenlőtlenek, ha egyenlőnek látszanak?” A gondolatok rögtönzött bölcseletbe futnak: „A szerelem – tudomány.” És: „alkot és pusztít a szeretet.” Vörösmartyval mondva „ront vagy javít, de nem henyél”. A vers humánus távlatba helyeződik Thomas Mann naplójának a Halál velencében című novelláról írott gondolataival: „A szépség fáradhatatlan munkál / Érosz udvarában / Az óceán partján / legyen sétád derűs, / Vidd magaddal Tadziót, gondolj Phaidroszra, / kit Szókratész imádott.” A verset azért idézem ily hosszan, mert ars poeticában csúcsosodik ki: „Az írás is önkívület. Máglyák lángja. / Utánakap az ember, / hogy az irdatlan tüzet magába terelje. / Nevezzük ezt az egész világot feldúló, / önmagánál fogva és önmagában egyetlen formájú örök létezőt / szerelemnek.” A dőlt betűs, aforisztikus rész Platón-idézet, mely arra tanít, hogy a szokatlanság fölötti megbotránkozás helyett inkább tartsunk rendet ítéleteinkben. A verset lezáró költői hitvallás az írást Erósz sugallatának tulajdonítja, és ezzel egyetérthetünk.
Műfordítóként az avantgárd stílust a szabadvers-technikájával előkészítő Walt Whitmannal is behatóan foglalkozott, hivatkozik is rá, főként mint vitalista, új világot álmodó költőre. Sokirányúan tájékozódó költőként mások is jócskán megérintették Róma klasszikusaitól Petrarcáig és Goethétől García Lorcáig, a népdaloktól és Cendrarstól Szilágyi Domokosig. Az utóbbi különösen a Kényszerleszállás című kötetével hatott reá: a Fellázadt szavak egyik fő műve, a Kényszerleszállás Shannonban című poéma Szilágyi 1978-as kötetének címére és az erdélyi költő hosszúvers-technikájára utal. Böszörményi Zoltán egzisztenciális határhelyzetet jár körül egy utasszállító repülőgépen átvészelt kalandban, melynek néhány percében súlyos évtizedek peregtek alá tudatában létről és nemlétről. A „kényszerleszállás” egy írországi repülőtéren ezúttal nemcsak metafora, hanem kis híján véres valóság volt számára.
Gyakran szentel verset úti élményeinek, de ilyenkor is a látvánnyal együtt születő látomás érdekli. 1989 végén, a mexikói Acapulcóban járva kezébe jut egy újság, amelynek címoldalán a kivégzett kondukátor fotója tudósít a romániai rendszerváltás sokkoló mozzanatáról (Karácsony Acapulcóban, 1989. december 26.). A világot járva szinte kulturális térképet rajzol Európára, Amerikára. New Yorkban a hatvanas-hetvenes évek beatnik-költészete ösztönzi véleménymondásra, s miközben ebből az irányzatból is tanul – szókimondást, lázadozást a nagytőkések társadalma ellen –, kifejezi viszolygását Dylan Thomas, Norman Ashbery és más, ajzószereken élő költők öntékozló életformájától (New York-i ballada). A kor teoretikusaitól sincs mindig elragadtatva: Erich Fromm 1958-as tévéelőadását megismerve fennkölt naivitásnak tartja, hogy „a termelőeszközök rossz kézbe adása” okozza az „üvöltő” társadalmi egyenlőtlenségeket s a világválságokat. A kétkezi munka értékét s erkölcsi fölényét állítja szembe a doktriner marcusei, Lukács György-i tanokkal (A quabradai sziklaugrók bátorsága). Lukáccsal és Marcuséval nem az a baj, hogy teoretikusok, hanem az, hogy a humanizmust eltolták maguktól. A számos filozófust (is) megidéző Böszörményi Zoltán különösen Blaise Pascalra hivatkozik mély rokonszenvvel, de nagyrabecsülését René Descartes iránt is kifejezi, amikor a pontosság kedvéért elárulja, hogy míg a gondolatnak ez a klasszikusa hőse a hibátlanul tisztázott elméletek és fogalmak embere volt, addig ő – mint a költők legtöbbje – nem mondhat le arról, hogy a dolgok és ítéletek ízét-illatát is érezze és éreztesse lírájában.
A költészetről és az értelmiségi létről vallott nézeteivel keltette föl érdeklődésemet a Mágikus recept – Hommage à Hamvas Béla is. Ironikus vitairat voltában ennek is az El nem küldött levelek ciklusában lehetne a helye. Ez a könyv egyik legérdekesebb fejezete sajátosan tálalt episztoláival, amelyek közül nem egy esszéversnek és stílustanulmánynak is nevezhető. A szövetségkeresés intenzív szellemi élményeket hozott a szerzőnek. Nem számoltam össze a ciklusban és azon kívül előforduló neveket, de számuk közel lehet a százhoz.
Böszörményinek valami titkos trükkje lehet az idővel folytatott versenyfutásában. Költői és írói életműve a bőséges terjedelmű teljesítmények közé tartozik – és eközben folyamatosan úton van, hol itt, hol ott tűnik föl glóbuszunkon, és úgyszólván minden fontosabb huszadik, huszonegyedik századi szellemi jelenségről véleményt mond. Kapott a sorstól éppen eleget a többé-kevésbé mindnyájunkra nehezedő szorongásból és a kirkegaardi aggódásból, de jóval több szellemi energiát és hitet is ahhoz, hogy életét minden szempontból csúcsra járassa a szerelemtől a szellemtudományokon át a művészetekig. A több versben megidézett Bartók Béláról is értőn szól: őt egy Pilinszkyvel közös dialógusban beszélteti a legszebb népdalok és a misztikus költészet közös hullámhosszán, jelezve, hogy a magyar népdalkincs egyenértékű a modern, spirituális műdallal. Böszörményi a miniatűrben is tud nagyot alkotni: a Lét néhány szavas költeménye az egzisztenciális semmivel szembesíti az olvasót. Stílusát Pilinszky közelében látom: „leng / a Tér / kabátja / az Idő fogasán.”
Föltételezem, hogy Böszörményi a természettudományok és a matézis területén is otthonos. Költői alakmása, Majorana nevét a huszadik század egyik legtekintélyesebb atomtudósától, Ettore Majoranától kölcsönözte. A költő egyetemeken kívüli egyetemessége Orosz Istvánra emlékeztet kortársai közül; ez az ízig-vérig képzőművész a legjobb költőink és elméletíróink közé tartozik, és technikai érzékével újító műveket alkot a lézertechnikában.
Külön említem a Csoórinak címzett „el nem küldött levelet”. Az irodalmi közírásban ez a költő-kortársunk nemcsak a szabadság élharcosa volt az ötvenes évektől 2016-ban bekövetkezett haláláig, hanem a magyar szabad vers első számú művésze is. Esszéi és újságcikkei a közírás nagymesterévé avatták. Böszörményi Zoltán tökéletesen imitálja Csoóri sugallatos metaforáit, eszményien szerkesztett strófáit. A verses levelek ciklusa arról tájékoztat, hogy a hosszú ideig önkéntes száműzetésben élt Böszörményi éles szemmel figyelte a távolból, kikkel tart fenn lelki és eszmei rokonságot.
A Fellázadt szavak verseit két, mélyenszántó esszé fogja közre: a bevezető tanulmány szerzője Bollobás Enikő, az utószó Laik Eszter munkája. A versek válogatásával Márton László működött közre a küllemében is igényes kötet kivitelezéséhez, a borítót Böszörményi Panna tervezte.
