Tudása páratlan; aki őt hallgatja, olvassa, az az érzése, hogy maga a történelem szól belőle. Mindezt utánozhatatlan humorral, „szögedies” ízekkel, hangulatokkal beszéli el. Sarkadon él, de a határ másik oldalán született, talán ezért is szemlél mindent több oldalról. Nagyvarjasi Szabó István idén márciusban 75 éves.

 

– Nevében is hordozza szülőfaluját, Nagyvarjast, amiből arra következtetek, hogy nagy jelentőséggel bír az Ön számára, honnan indult. Ha megnézi az ember a térképen, Nagyvarjas épp a román határon fekszik. Mit jelentett gyerekeskedni és felnőni egy határfaluban?

– Hogy nagyvarjasi „lettem”, mint olyan, Sarusi Mihály hatásának hála. Miska bátyám közölte, hogy több mint száz ilyen-olyan irkálgató Szabó István ismeretes magyar nyelvterületen, hatalmas a káosz, vegyem fel ezt a „nemesi előnevet”, ha már írok, öntsünk tiszta vizet a borba. Öntöttünk.

Amúgy szó szerint Nagyvarjas földjéből keletkeztem. A nagyszülők is ott éltek, Nagyvarjas földje adta a búzát, amiből kenyér lett, a takarmányt, amiből a tej, a hús lett, az öregek meséi pedig a szépséget, érdekességet, a kihívásokat adták, amiből én lettem. De minek…? Mi végre…? Talán ezek miatt a kérdések miatt lettem úgynevezett filozófus.

– Miközben azt írja pár soros kis önéletrajzában, hogy ’88-ban családjával hazaköltözött Aradra. Ezek szerint Arad is az otthont jelenti?

– Aradhoz Nagyvarjas és a vértanúk fűznek. És a barátok.

– Végül aztán áttelepültek Magyarországra. Azt olvastam egy Önnel készült interjúban, hogy ez nem volt egy „sima menet”, sőt, kalandosnak mondható…

– De még mennyire kalandos, sőt abszurd! Éjjel történt. Célba vettünk egy fényt Dombegyháza irányába. Na, kúszunk, mászunk, lapulunk, átérünk. Elsőnek én, mert hát ugye, döngettem a mellem, én úgy ismerem a határt, mint a tenyeremet. Közben újra látjuk az erős fényt, de az már nem az volt, hanem a tornyai temető melletti szarvasmarha-tenyészeté. Úgy két-három óra alatt kétszer is átléptük az államhatárt – oda-vissza. Ez rekord! És megúsztuk. Nem kaptak el. Mikor világosodni kezdett, csak akkor láttuk, hogy tőlünk alig kétszáz méterre volt a „megfigyelő”, tetejében a granicsárral. Azóta is próbálom megfejteni, hogy az őrzőangyal segített-e, vagy a vakszerencse. Aznap éjjel a tornyai marhatelep még egy egyeddel gyarapodott pár percre: velem. A társamat nem tekinthetem annak, hisz én „vezettem”. Pont. Bementünk, ott vettük észre a táblácskát: Fumatul oprit, vagyis Dohányozni tilos! A marhabőgésből nem lehetett kiszűrni, hogy magyarul vagy románul bőgnek-e a marhák. Ennyi. 1990 elején rendes útlevéllel jöttem Magyarhonba.

– Nehéz volt megélni az áttelepülést?

– Egyetlen „hazaváltás” sem habostorta. Bay Zoltán, a világhírű fizikus írja, hogy aki hazát vált, előbb meg kell halnia, aztán az új hazában fel kell támadnia. Ölj ki magadból mindent, ami könnyekre kényszerít! Haljon meg a lelked egy része!

Nekem nem sikerült, olykor éjjel felriadok, hogy Nagyvarjason vagyok, éles, színes képek. Főleg azok az ősi halmok tűnnek fel ilyenkor. Kik emelték, miért, kiknek vagy minek? Rejtélyesek, némák és különösek. Ők a porladó, időtlen idő. Ősidők óta, létük első pillanatától kezdve kopnak, zsugorodnak. Mint valami egyirányú homokóra, porszemenként.

Rengeteg mesét, véleményt hallottam róluk, aminek egy részét itt-ott megírtam.

Ezekben a három-négyezer éves építményekben élnek három-négyezer év emberei. Az emlékük, talán a halhatatlan lelkük.

Találtam a környékünkön pattintott kőkorszaki nyílhegyeket, egyszer egy furcsa formájú, rozsdás vasdarabot. Mi ez? Senki se tudta, gyerek voltam még, eldobtam. Rosszvas – mondták az emberek. Hát, utólag visszaidézve, egy különleges honfoglalás kori vagy avar kori vagy éppen hun nyílhegy volt. Mert leginkább e három nép használt ilyeneket.

Az áttelepüléstől jutottunk idáig, de mondtam előre, hogy hajlamos vagyok az elkalandozásra…

– Ezek szerint az érdeklődése már egészen fiatalon a történelem felé fordult. Volt a családban, a felmenői között hasonló kutató-kereső lelkialkatú őse?

– Jócskán profánul hangzana, ha azt mondanám, hogy az anyatejjel szívtam magamba a historiofíliát (történelemszeretet). A falu öregjei, nagyapáim rengeteget meséltek. „Tizennégyi háború” meg „negyvennégyi háború” – mert hozzánk akkor köszöntött be, ’44-ben. Tíz napon belül volt románvilág, magyarvilág, oroszvilág, megint románvilág, azóta is. A veteményesben, a határban sok lőszert lehetett találni. Hétéves, ha voltam, mikor már, titokban – még egyszer mondom: titokban! – szétszereltem az éles töltényeket. Találtam egy golyószóró csövet, el akartam lőni a töltényeket, majdnem sikerült, de szerencsére nem. És azon a Nagyvarjason sokan, sokfélét olvastak. Történelemtől ponyvákon át újságokig mindent. Meg a Bibliát. Ezt hosszasan, kimerítően megbeszélték – a hosszú őszi, téli estéken, petróleumlámpa-fénynél. Nem akarok hazabeszélni, de elképesztő tévedés, hogy a paraszt nem gondolkozik. Gondolkodik, ha kapál, ha krumplit fészkel, ha szerelmes, ha haldoklik, ha kocsmázik is. És mégsem szórakozott, mint a sokat emlegetett professzor. Apám mesélt egy varjasi történetet. Egy öregember kint kapált a határban. Egyszer csak, úgy ebéd után, odaszólt a családnak: – Na, én mögyök haza. – Hát osztán miért? – kérdezték. – Mert estére mög köll haljak. Elgyütt az időm. Ráhagyták, biztos elfáradt már, hadd menjen. Mire a család hazaért, halott volt. És nem öngyilkos lett. Minden papírja, születési bizonyítványa, halotti öltönye kikészítve… előtte még evett is pár falatot. Mert az éhenkórászokat se a pokolban, se a mennyországban nem szeretik.

Néptáncműsor a 2014-es nagyvarjasi világtalálkozón (Forrás: Nyugati Jelen)

– Nagyon beszédes az Önről készült fotó Rómában, a Constantinus-diadalív közelében.

– Mikor ott álltam, merengve és valami szent borzongással, a Colosseumban, arra gondoltam, csak arra, hogy állhatnék, bámészkodhatnék bárhonnan, biztos lehetek abban, hogy egy gladiátor, keresztény biztos ott látta utoljára Isten szent fényét, a fényt, talán a napot, a világot, valamit a világból, ami nékik akkor a világ volt, minden – a végtelen semmi előtt. Állítólag négyszáz év alatt, míg ez az aréna működött, közel félmillió ember halt a porondján. Na?

És tudja, volt még egy merényletem. Constantinus diadalíve előtt, diszkréten, mintha lopnék, leejtettem egy Nagyvarjas határában begyűjtött ősi cserépdarabot, hogy keveredjen el Róma és az Idő porával. Ez talán többet mond el rólam, mint esetleg egy Csendes Don-hosszúságú életrajz.

Megszerettem az ősi Rómát, mindig oda vágytam.

– Ennek fényében kézenfekvő lett volna, hogy történész lesz, vagy filozófus, Ön mégis a tanítást választotta. Hogyhogy így döntött? Vonzotta az iskola, a diákok világa, a gyerekzsivaj?

– Tanárkodás? Nem erre a pályára készültem. Az egyetemen azt mondták, közírók leszünk. De nem írtuk a közt, mert odafönt másképp döntöttek. Hát jó, tanárnak lenni se az Isten verése, hajrá! Egyenesen a mélyvízbe, egy különös székely kisvárosban, Szentegyházán. Érdekes városka volt, tele vassal és vasasokkal – itt dolgozták fel majd százötven évig a lövétei vasércet – és viccekkel meg adomákkal. A középiskola mögött rögtön kezdődött a préri. Vadnyugat vadkeleti módra, de mégis otthonos, meseszerű. Igazi, jellegzetes, értelmes és becsületes emberekkel. Hát szívesen ott ragadtam bő tizenhat évig. 

– Az az érzésem, nagyon kedvelt tanár lehetett… Biztosan nem az a típus, akitől a rettegnek a gyerekek, vagy épp halálra unják… Állítólag Sarkadon, ahol szintén hosszú ideig tanított, még ma is mindenki „tanár úrként” szólítja.

– Igen, többnyire még „tanár úr” a titulusom. Erre mindig rávágom, hogy csak voltam, és Szabó István is inkább csak voltam. Hajjaj, 75 év… Hatalmas ívű pálya van mögöttem – a hajdan kötelező „elvtárstól” a nem kötelező „úrig.”

– Úgy tudom, most is Sarkadon él. Végül is hova tartozónak érzi magát?

– Sarkadon élek, és mindenhová tartozónak érzem magam, ahol magyarok (is) élnek.

– A tanítás mellett nyilvánvalóan késztetést érzett arra is, hogy ne csak középiskolás fokon adja át a tudását – erről tanúskodik a négy megjelent kötet, melyek közül egyiknek szerzője, háromnak társszerzője. Hogyan született meg Önben a döntés, hogy írni fog?

– Biztattak, már egyetemista koromban. De kinek, miért írjak, mikor nem mondhatom, amit akarok, ami szerintem igaz. Lössz, ahogy lössz – mondták mindig a nagyvajasiak, ha kellett, ha nem. Ez egyfajta magyar fatalizmus. Érzem, tapasztalom, tudom, hogy van sors, ha nem is éppen végzet. Afféle lázadó alázattal vagyok iránta. Senki sem ugorhatja át a saját árnyékát. Be vagyok zárva a történelembe, a korszakba, saját magamba. Kezdjük el a csatát, és majd meglátjuk – mondta Napóleon is. Ő egyenesen a végzetben hitt, és végig is ment rajta.

– Miután több kötetet is társzerzőként jegyzett, az első önálló könyve, az Isten háta mögül – emberek, tájak, idők mindjárt egy óriási vállalás: történelmünk azon kiemelkedő mozzanatait tisztázza, amelyek körül általában sok a ködösítés. A rengeteg téma közül hogyan választotta ki azokat, amelyekről ebben a kötetben szól?

– Néha úgy érzem, nem én választom a témát, hanem a téma választ engem.

– Milyen munkamódszerrel dolgozik, hogyan tájékozódik az adott területekkel, témákkal kapcsolatban?

– Kíváncsiság, beleélés, kíváncsiság, beleélés. Olvasok, olvasok, olvasok, és ne vegyék szerénytelenségnek, gondolkodom. Gondolkodom, tehát ilyen vagyok.

– Úgy tűnik, elsősorban a huszadik század kataklizmái foglalkoztatják. Véleménye szerint „terheltebb” ez a század, mint a korábbiak?

Igen, leginkább az átkozott huszadik század története érdekel. A magyar és nem csak magyar história krónikásai közül Miskolczy Ambrus a kedvencem. Így kell történelmet írni, élvezni és élveztetni. Gyerekkoromban és később is nem értettem, mi történt velünk, magyarokkal, és mi történik velem mint magyarral. De vagyunk, élünk, küzdünk, és néha nagy meglepetéseket okozunk a világnak és magunknak is. A magyar vagy felülmúlja önmagát és másokat is – vagy alulmúlja magát és másokat is. Középút nincs, Isten is kiköpi a langyosat. Vagy tűz, vagy jég. Vagy pöcegödör, vagy az Ég. Egy híres francia, aki a két világháború között az Eötvös Collegiumban tanított, Aurélien Sauvageot mondotta, hogy a magyar egy nagyra törő nemzet, tehetséges, bátor stb., de a finisben, a cél előtt valamiért törést szenved. Mint valami Sziszüphosz (ezt már én mondom) újra és újra nekigyürkőzünk a hegynek, görgetjük a sziklát a csúcsra, az éghez mind közelebb-közelebb... Tulajdonképpen három sziklát: múltunkat, jelenünket, jövőnket, azaz önmagunkat. Abszurdum! Szerencsére a nagy talpra ugrások, a lendületes újrakezdések népe vagyunk. Csak az van elveszve, aki elveszettnek érzi magát. Ezt egy román tábornok, Eremia Grigorescu hangoztatta a mărășești csata idején. Nagyon találó, megnyugtató és egyben felkavaró igazság.

Muszáj Herkulesek, Gyürkőzz Jánosok, Toldi Miklósok, János Vitézek, Pató Pálok, Háry Jánosok és persze Tündér Ilonák, Zrínyi Ilonák és Árpád-házi szentek, plusz Bánk bán és Gertrudis… és rengeteg egeket hasogató káromkodás – belőlük vagyunk mi. A huszadik századi magyarság többször megjárta a poklot, néha a mennyország közelébe verekedte magát. Mégis itt vagyunk, s „ahhoz képest” nem is akárhogy. Persze, minden nép nagyra, a legnagyobbra tartja saját szenvedéstörténetét – de azért, őszintén, rajtunk kívül még két nép van, amelyik dobogós: az európai zsidóság és a lengyelek. Irtózatos szenvedések, áldozatok árán, de ők legalább nyertek valamit. És mi? Tapasztalatot nyertünk.

Ebből kell, kellene tanulni, tanulni, tanulni. Ezért írogatok a történelemről. Ha tízen elolvassák, már nem éltem hiába – szoktam mondani, ha valaki felteszi a kérdést, miért írok.

Nem gránitból készült, simára csiszolt igazságokat akarok az olvasók vállára rakni, hanem az érdeklődést, kíváncsiságot vágyom fölkelteni. A magyar ember úgyis csak azt hiszi el, amit megrágott, amire saját maga jön rá. Minden és mindenki a múltból készült.

– Tanulmányaiból világosan látszik, hogy nem fél szembemenni az árral, az évtizedek óta érvényes közvélekedéssel, és egy „igazságosabb” szemlélettel fordul a magyar történelemhez. Nem akadt régebben baja ebből a fő áramtól „elhajló” magatartásából, nem ütközött a hivatalos ideológia elvárásaival?

– A kommunizmusról (én inkább bolsevizmusnak nevezném) nem beszélek. Ott csak szembe lehetett menni, vagy helyt állni, remélni, várni, tűrni. A „szabadságban” is voltak vitáim, pengeváltásaim – de nem bántottak. Nem vettem észre, hogy csak úgy, sportból, gáncsolnának. Azért Magyarország az Magyarország, bármennyire acsarkodnak is a pártok, ripacskodnak a politikusok. Egyetlen példa: 1989 decemberében, már vége volt a gulyáskommunizmusnak, ennek a népnek megmozdult a nagy szíve, a lényege: méretlenül, számolatlanul küldte a segélyt Romániába. S nem csak a magyaroknak, mindenkinek – emberek az embereknek. Akkor Aradon éltem. Válogattuk szét a csomagokat. Kezembe kerül egy zsírpapírba rejtett valami. Hát vagy kilónyi füstölt szalonna! Belül a papíron pár, reszketeg ceruzával írott sor. Idézem: „Nyolcvanéves, özvegy nyugdíjas asszony vagyok. Csak ennyit tudtam küldeni. Elnézést kérek, Isten áldja meg magukat.” Ekkor zokogni kezdtem. Katarzis, megtisztulás, újjászületés? Megfogalmazhatatlan.

A kérdésre válaszolva, elhajló esetleg annyiban vagyok, hogy a saját fejemet használom. Olyan, amilyen, na! Túl sok az „-izmus”. Ezeket nem szeretem. Mindegyik abból az izmusból ered, amit senki se vállal, hirdet: egoizmus. 

– A könyv visszatérő témája a trianoni határrendezés és következményei. Mit gondol, mi a tanulsága elsősorban Trianonnak a ma élők számára?

– Trianon ott volt, ott van szülőhelyemtől másfél kilométerre. Trianon kedvezményezettjei csak a lényeget nem értik: hogy a magyarnak mindenek előtt az igazságtalanság, aztán a megaláztatás, aztán a pimaszság… és csak azután a területek fájnak. Nézzük meg Izraelt. Kicsi állam, mégis nagy. A zsidóság nagy múltjában, üldöztetésében, megmaradásában és feltámadásában. Egyebekben is. Nem a nagy terület tesz naggyá. Nem a mennyiség számít csak, hanem a végén mindig a minőség a nyerő. De azért közel három és félmillió magyar kerül idegen uralom alá, a székelyeket kivéve szinte mind a jelenlegi határok mentén. Ismerem a fajtámat. Annyira vágyik a jó szóra, a megértésre, hogy ne mondjam, a szeretetre, hogy a több mint hárommillió kisebbségi sorba jutott magyar fele már beolvadt volna a románnak, szlováknak, szerbnek, ha képesek lettek volna megszerettetni magukat és megszeretni minket. Ezért mondtam, hogy nekünk kellene szobrot állítanunk Ceauşescunak, Mečiarnak, Miloševićnek – mert felébresztett bennünket. Durván és bunkó módon. Nem hagyták, hogy édesdeden átszenderedjük magunkat románná, szerbbé, szlovákká satöbbi. Nem ismerik a magyarokat. A baj, hogy mi sem ismerjük saját magunkat. Csak tapasztaljuk…

A sarkadi Trianon-emlékmű

– Volt olyan tény, amely a kutakodásai során Önt is meglepte, amin meghökkent, vagy különösen izgalmasnak találta, amikor olvasott róla? Lehet egyáltalán még újat mondani, mutatni Önnek a történelemből?

– Igen. Meglepő lesz. A több mint háromszáz éves török–magyar háború. És ami közben történt. Elképesztően sok magyart hurcoltak, rabszíjra fűzve, török rabságba. Ezzel a magyar történettudomány alig foglalkozott, foglalkozik. Becslésem szerint 1375–1718 között legalább 700 ezer, legfeljebb 1 millió 300 ezer ősünk kötött ki a szarajevói, isztambuli, egyiptomi, damaszkuszi rabszolgapiacon. Fel tudjuk ezt fogni?

Vagy egy másik történet. Az erdélyi Rhédey Claudia grófnő, aki az Aba Sámueltől származtatott Rhédey család tagja, a Windsor uralkodóház ősanyja. Szegény asszony épp a negyedik gyermekével volt várandós, amikor 1841. szeptember végén a férjéhez utazott Grazba, ahol az már hadtestparancsnok volt, tábornoki rangban. A város közelében azonban a megbokrosodott lovak a hintót az árokba, a családot gyászba borították. A szerencsétlen nő belehalt a sérüléseibe. Holttestét, óhaja szerint, hazavitték szeretett Erdélyébe, és szülőházával, a családi kastéllyal szemben, a református templomban helyezték örök nyugalomra. A házaspár egyébként megkapta a Teck hercegi címet, a továbbiakban a leszármazottak is ezen a néven szerepelnek. A könyvben részletesen leírom a házasságokat, mikor került Rhédey Claudia unokája a brit királyi családba. Ezek alapján világosan látszik, hogy II. Erzsébet angol királynő Rhédey Claudia ükunokája volt, és így 1/16-od részben magyar, ezen belül sarkadi eredetű is!

– Hogy átevezzünk a szépirodalom vizeire, gondolom, vannak olyan kitüntetett szerzők, akiket szívesen olvas…

– Persze. József Attila. Költő és filozófus. Filozófusköltő? A fájdalmat, magányt és reményt senki se tudta úgy ötvözni, mint ő. Élete utolsó pillanatáig küzdött, de tudta, hogy nem győzhet, mert saját magát kellett volna legyőznie. A szív, a lélek és az ész oly hatalmas volt ebben a költőben, hogy azt egy József Attila nem győzhette le. Maradt a vonat, mint megbékéltető.

Szívesen és szívvel olvastam, olvasom Moldova Györgyöt. Őszintesége, gyötrődése, emberekre figyelése, emberek láttatása – amit metsző iróniával és öniróniával old fel – egyszeri és megismételhetetlen. Bár más pártpreferenciáink voltak (vannak), ez nem számít. Sok érdekes és tartalmas órát köszönhetek neki. Annak idején, az „aranykorszakban”, a Székelyföldön Moldova-idézetekkel vigasztaltuk és nevettettük egymást. Hogy így is lehet, ilyet is lehet… ezt is merte, azt is merte.

Gárdonyi Géza mindig velem van. Szerintem senki olyan tökéletesen, világosan, szépen meg nem írta a magyar sorsot, mint ő az Egri csillagokban, és a nő–férfi sorsát, ahogy a Hosszúhajú veszedelemben olvashatjuk. Ugorjunk. Sarusi Mihállyal úgy vagyok, hogy nem tudom, mi az, ami leginkább megkap, megrendít, felemel műveiben. Vagy a személyiségében. Hiába mondom neki, hogy óriásit, páratlant alkotott a Magyar Krisztusban, rám se hederít. Jó, jó… na! És ennyi. Sarusit nem csak olvasni, tanulni is kell. Ha mint tanulnivalóhoz ülsz le hozzá, élvezni kezded. Egyre inkább. Ez ő. Igazi szögedi-csanádi, világlátott fajta. Igazi alföldi gyerök.

Jókai Mór. A kőszívű ember fiai a szabadságharc legjobb szintézise, egy csodálatos, letehetetlenül szép mese. Minden igaz – egy családba sűrítve. Még a vereség is dicsőséges! Mert így volt, az akkori magyarok ezt tették, ezt érezték. Nem szeretnék cinikus lenni, de akár azt is állíthatnám, hogy kórisme. Látlelet. De nem az! A magyar irodalom Iliásza, Roland-éneke, Nibelungja és Marseillaise-e egyszerre. Magunkra ismerünk, hogy többé ne feledjük el magunkat.

Petőfi, Arany, az más. A faluban sokan tudták, mondták a verseiket. Mint az imádságot. Hogy szeretem-e őket? Ez olyan, mintha azt kérdeznék, szereted-e anyádat, apádat. Ennyi.

– Az Irodalmi Jelenben két novellát is olvashattunk öntől, amiből arra következtetek, hogy mostantól talán szépíróként is szívesen megnyilvánul.

– Írogatom reménybeli kötetem anyagát. Ebből az egyik novella az Amikor miénk volt a Főtér!

Gyorsan ment az írás. A kizökkent idő (Hamlet) hamar visszazökkent. Hogy úgy mondjam, otthon éreztem magam. A suhancok, akiket megírtam, végigpofozták a fél megyét, végigpofozta őket a fél megye. Gyerekkoromban (még) megszokottak voltak ezek a tüzes verekedések.

Mikor a Székelyföldre kerültem tanárnak, jó anyám félig aggódva, félig óva engem, aszonta: Vigyázzá fijam, azok a székelyök nagyon bicskások! (Honnan tudta? Mi volt ő, székelyszakértő?) Én, némileg fölényesen, némileg sztoikusan annyit mondtam: Hát a varnyasiak milyenek?

Apai nagybátyámat, Szabó Lajost (Varjason rengeteg volt a Lajos, Kossuthra emlékezve) egy bálban „mögbicskázta” Farkas Antika. Antika vele egykorú volt, csak rajta maradt a becenév, mint rajtam a Pityu, mái napig. Valami miatt összecsaptak, mindegy, ők se emlékeztek rá, miért. Jó pár év múlva együtt dolgoztunk a kolhoz kőmívesbrigádjában, akkor ők a legjobb haverok voltak. Én ebben a brigádban szedtem össze a legjobb történeteket, mert mások, ráérő öregemberek is oda jártak beszélgetni. Lesték, mikor ülünk le pipahujázni, rágyújtani, és akkor jelentkeztek, mintha véletlenül arra járnának. De ezek a beszélgetések nem akadályozták a szocializmus építését. Sőt! Egy-egy tartalmas, eredeti tíz perc, negyedóra után lendületesebben dolgoztunk. Kevés ember hiszi el, vagy inkább érti, hogy ezek az agrárproletárok rengeteget gondolkoztak. Hányszor hallottam, hogy kapálás közben eszömbe jutott, vagy kenyérnekvaló dagasztása közben arra gondoltam, vagy kendörvágás közbe rágyüttem, hogy... A nehéz, monoton, de kötelező tevékenység elől a paraszt a gondolkodásba, képzeletbe menekült. A paraszt mindig gondolkodott, még szeretkezés közben is. A pécskai középiskolában volt egy mindenesünk, András bácsi, már túl az ötvenen. Egyszer nagyon lehangoltan állított be. Kérdeztük, mi van. Hagyjatok, a kutyaúristenit! Hagytuk. Majd újra. Most nagyjából őt idézem: Hát hajnal felé rámásztam a zasszonyra. Mindön röndbe vót, éppen a legjobb svungban vótam, mikor aszongya a zasszony: Tudod, András, én épp arra gondolok, mennyibe kerül vajjon a malac párja a piacon. Hát, én rögtön leugrottam rulla! Azúta, tuggyátok, gyerökök, száraz kib...szottnak érzöm magamat. Ez úgy hathatott rá, mint az 1939-es Molotov– Ribbentrop-paktum a hithű kommunistákra. (Ezt már nem ő mondta, hanem én próbálom érzékeltetni.)

Ha tudtam volna akkor, hogy egyszer írhatnékom támad, jobban, több megértéssel odafigyelek a fajtámra. Mi minden került már a föld alá, a semmibe! Vagy az örökkévalóságba…?

 

Laik Eszter