Együtt a tetőn

Amikor megérkeztem a faluba, esett a hó. A házmesterné cigivel a szájában lépett ki az ajtón, láthatóan nem jókedvében. Kövessen, hörögte rekedten. Követtem. A lépcsőház hideg volt, a plafonról csöpögött a víz, a felső szintre mentünk, kulcszörgés, köhögés, megláttam a lakásom. Fehér fal, barna padló, egy szoba és konyha az egész. Beléptem, leraktam a táskám. A nő rám meresztette a szemét. Nős? Kérdőn néztem rá, erre megvonta a vállát. Ha felhozna valakit, jusson eszébe, vékonyak a falak. A szomszédban egy kislány is lakik. Aztán megfordult, kiment. Az ablakhoz léptem, a ház előtt közvetlenül futott a vonatsín. Kinyitottam az ablakot, feltűnt, milyen könnyen ki lehet mászni a tetőre.

Amikor először jártam a rendőrségen, izgultam. Mégis új helyzet, új munkatársak, új környezet. A portás aludt, fiatal, vézna, nem éppen rendőrideál, nem ébresztettem fel. Megkerestem az őrmestert, az irodájában volt, a laptopján valami ócska melodrámát nézett, meglepődött, ahogy meglátott. Tisztelgés, italkínálás, aztán csend. Végtére nem beszélgetni jöttem, gondoltam, az ajtóhoz léptem, de ekkor megszólalt. Néha lopnak, meg a részeg Trau bácsira heti egyszer ráhívnak minket, de ennyi. Ja, néha vannak halálesetek, de azok természetesek. Öreg már ez a falu. Bólintottam, mire az őrmester hunyorogva fürkészett. Ön tényleg a fővárosból jött? Igen, feleltem, egy pillanatig maga elé nézett, aztán kikísért. Bemutatott az új társamnak, aki éppen olvasott, zsebgarfield, egy tucat volt az asztalán. Nős, kérdezte nevetve a kézfogás után, és a jegygyűrűmre nézett. Elmosolyodtam, megveregettem a vállát, de nem válaszoltam. Azt hallottam, falun szeretik a csendet.

Amikor először kipakoltam a táskámból, a szomszéd házaspár veszekedését hallgattam. Minden este kiabáltak egymással, hallottam minden szót, pénz, főzés, a gyerek. Amikor végre elcsendesültek, akkor meg az ablak alatt elsuhanó vonatok nem hagytak nyugtot. Magam elé húztam a táskám, napok óta állt a sarokban. Kinyitottam, pár ruha, borotva, fésű, fogkrém. És egy hógömb. Ő vette nekem karácsonyra. Egy piros sapkás róka ül benne, ha megrázzák, a hópelyhek az arcára hullanak. Az arcra, ami csak két szemből áll, száj nélkül. Azt hallottam, azért, hogy az ember mindig olyannak képzelje el, amilyen a pillanatnyi hangulata. Letettem az ágy mellé, próbáltam elaludni. Pár nap próbálkozás után altatóhoz folyamodtam.

Az első riasztás Trau bácsi miatt történt. Társam lassan szedelőzködött, öt perc alatt értünk ki a kocsihoz, aztán az ülést igazítgatta, meg a visszapillantó tükröt, végül felsóhajtott, elindult. Az ellenkező irányba. Addig elül a dolog, mondta. Az elsuhanó házakat néztem, omladozó kémény, hulló vakolat. Aztán odaértünk. Trau bácsi felesége köntösben állt az udvaron. Megint iszik, azt mondta, meg fog ölni! Ugyan már, legyintett a társam.  Nem szokta már meg? Bántotta magát, kérdeztem a nőtől. Megrázta a fejét, de láttam a szemében a félelmet. Bementem a házba, megláttam a konyhában kiabáló Trau bácsit. Bajusz, vörös arc, sörösüveg. Mit csinál a házamban, ordította, felém futott, nem volt nehéz kitérni előle, a fővárosban volt már dolgom különb drogos vadállatokkal. Kigáncsoltam, a padlóra zuhant, rátérdeltem. Akkor futott be a társam, mit csinálsz, kiáltotta, megfogta a karom, arrébb húzott, a falnak lökött. A polgármester rokona, suttogta a fülembe. Felsegítette Trau bácsit, leültette az asztalhoz, pár pillanat múlva már nevetve beszélgettek. Kimentem az udvarra, a nő a földön ült, cigizett. Van hova mennie, kérdeztem. Mélyet szívott a cigiből. Igaza van a társának. Már megszoktam.

Amikor először randiztam a faluban, hazáig menekültem. A társam vitt le a kocsmába, bemutatott két húszéves lánynak. Barna haj, sovány test, csalfa mosoly. Ittunk, nevettünk, aztán a társam lelépett az egyikükkel, egyedül maradtam a másik lánnyal. Mikor megtudta, hogy a fővárosban dolgoztam, felélénkült. Milyen ott az élet? Tényleg minden sarkon van kocsma? Tényleg vannak külföldiek az utcákon? Röviden válaszolgattam, aztán hosszú csendek, kortyolások. Egy cigi, kérdezte. Kimentünk az udvarra, előttünk az erdő terült el, a társamat sehol sem láttam. Megkínáltam cigivel, hamar elszívta, felém fordult, kezem a hasához húzta, mosolygott. Szép lány volt, átöleltem, megcsókoltam. Aztán valami megzavart. Hirtelen kényelmetlenül éreztem magam, határozott mozdulatokkal kibontakoztam a lány öleléséből, otthagytam, a kocsiba ültem, nem vártam meg a társam, hazamentem. Felső szint, kulcszörgés, ajtónyitás. Kezembe vettem a hógömböt, néztem a róka szomorú arcát.

Amikor végeztünk a karácsonyi járőrözéssel, az őrmester behívatott. Arca izgatott volt, kihúzta magát, kezet ráztunk. A rendőrség nevében, mondta, ajándékcsomagot nyújtott át. Pálinka, csoki, apróságok. Megköszöntem, ki akartam menni, de megfogta a karom. Ugyan, hova siet, igyunk kicsit. Megvontam a vállam. Ittunk. Sokat fecsegett, a rendőrségről, a volt feleségéről, a lányáról, a külföldi útjairól. Fél óráig ittunk, aztán rájöttem, mire ment ki a játék. Ugyan, szólalt meg, ha már így összemelegedtünk, árulja el. Ki küldte magát? Belső ellenőrzés? Utánanéztem magának, a gyilkosságiaktól jött, több ügyet vezetett, a kihallgatási mutatói kiválóak. Na, a kedvemért, erősködött, és megveregette a vállam. Magam kértem az áthelyezésemet, feleltem. Ide, kérdezte meglepetten. Minél messzebb a fővárostól. Láttam, hogy nem hisz nekem, lehúzta a pálinkát, elköszönt. Gyalog mentem vissza a bérházba.

A szomszédban megint veszekedett a házaspár, nem veled kellett volna, dögölj meg, gondolj a gyerekre. Zörgést hallottam a tetőről, lépteket, sóhajtást. Kinyitottam az ablakot, kihajoltam. A szomszéd kislány ült a tetőn, unottan meredt maga elé. Kimásztam utána.

Itt ülünk. Az elmúlt hetek eseményei után a jövőre gondolok. Mély levegőt veszek. Te vagy az a rendőr, kérdezi a kislány. Bólintok. Az ablakból hallatszik az ordibálás. Gyakran csinálják ezt, kérdezem, mint aki nem tudja a választ. Igen, feleli halkan. Minden este kiülök ide. Miért, kérdezem. Nézem a vonatokat, közben a vagonokat szoktam számolni. Valahogy megnyugtat. És maga? Hallottam, hogy a városból jött.

Kedvem lenne elmondani neki. Mindent. A boldog házasságot, a hógömböt, a rendőri életet, a rengeteg értelmetlen gyilkosságot, a hallottak arcát, a rothadó házasságot, a válást. De nem mondok semmit. Falun szeretik a csendet.

Remeg a sín, két fehér pont tűnik fel a sötétben, vonatkerekek robaja hallatszik, a váltó nyikorgása.

Együtt számoljuk az elsuhanó vagonokat.