Tiszta égbolt, felhők nélkül

Már nem is tudom, mi volt az oka, valami semmiség, hogy hány óra lehet, nézzünk-e tévét, vagy ne, és akkor elkezdtünk veszekedni, mindenféléket dobáltunk egymásnak, régi sérelmeket, aztán párat az újabbak közül is, és tudtam, ha így folytatjuk, tettlegességig fajul a dolog, annak pedig semmi értelme, hát fogtam magam, és az ajtóban állva azt mondtam:

– Majd jövök.

Azzal otthagytam. Még hallottam, hogy utánam kiabál valamit, a szavai csak úgy csörömpöltek utánam, a teraszon át egészen a kertkapuig, eszembe is jutott, bánni fogja, ha komolyan gondolja, amiket mondott, de mit lehet tenni, ő már csak ilyen, és engem sem kell különösebben félteni. Szóval otthagytam, hadd főjön egy kicsit a levében, egy-két külön töltött óra, átértékeli, amit kell, és ha minden jól megy, én is átértékelem, amit kell, végül pedig mindketten lenyugszunk. Tudtam, nincs mellette maradásom, ki kell szellőztetnem a fejem, persze a legfontosabb, hogy nem szabad halogatni a dolgot, minél előbb beszélnem kell vele, amint hazaérek, de nem most.

A csönd miatt már megérte otthagynom. Ahogy közeledtem a falu határa felé, úgy lett egyre sűrűbb és tapinthatóbb, és egyszer csak úrrá lett rajtam az a fajta nyugalom, amit nagy ritkán szoktam sajátomnak érezni. A főutcáról letérve nekivágtam a szikkadt, agyagos útnak a cigányok vályogból vert házai felé. A házfalakat lilára, rózsaszínűre, sárgára, kékre, vörösre és zöldre mázolták. Mire elhagytam az utolsó tákolmányt, bedőlt falú fészer egy gazos udvar közepén, jelentéktelennek tűnt az iménti veszekedés, amolyan együgyű ostobaságnak. Ölre menő harc a nagy semmiért. Tudtam, ha ragaszkodunk ezekhez a sérelmekhez, sose szabadulunk majd tőlük. Belesüppedünk ebbe az átkozott mocsárba, és ahelyett, hogy segítenénk egymásnak, még mélyebbre nyomjuk a másikat.

Hamarosan arra lettem figyelmes, már a homokúton járok, a régi termelőszövetkezet elhagyatott épületein túl, aranysárga kalászok és katonás rendbe ültetett gyümölcsfák szomszédságában, a kukoricás mellett. Fogalmam sem volt, merre tartok, nemigen szoktam errefelé járni, sőt, talán gyerekkoromban keveredtem utoljára erre, mégis azt éreztem, valami láthatatlan erő húz magával, miközben igyekeztem nem gondolni semmi olyasmire, ami a hirtelen jött nyugalmamnak árthatna. Kell nekem ez az örökös feszültség? Jobbak leszünk attól, ha folyton egymásnak esünk? Igenis létezik az az egyensúlyi állapot, amit nem érdemes bolygatni.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette láttam meg a kutat. Ott volt az alma- és körtefák övezte dombos terület szélén. Közönséges öntözőkút, combközépig érő betonkáva, semmi különös. Van belőle rengeteg az efféle mezőgazdasági területeken. Emlékeztem rá, hogy nem az ivóvíz tárolására szolgáltak; a szorgosabb gazdák – többek között – a mosópermetezéshez használt oldatot keverték ki bennük. Látszott is a káván a permetező jellegzetes kékeszöld foltjai. Az Öregem valamikor mesélt arról, hogyan is kellett pontosan előállítani az 1%-os bordói lét: külön-külön elkészítjük a megfelelő állagú rézgálic-, illetve mészoldatot, majd ezeket összeöntjük, de ügyelve arra, hogy a rézgálicot öntjük a mésztejbe, ugyanis „a rezesbanda megy a meszesgödörbe, és nem fordítva”. A bordói lé minőségét, tömörségét egyszerűen ellenőrizhetjük, kacsintott rám emlékeimben az Öreg, ha a belemártott lakmuszpapír megkékül, az oldat jó.

Még most sem értem, miért, de közelebb léptem a kúthoz, s mielőtt még belenézhettem volna, megcsapott a szag. Számtalanszor éreztem már ezt a jellegzetes, orrfacsaró bűzt, forgalmasabb főutak és vízelvezető árkok mentén, ez maga a halál, a dögszag, az oszló állati tetem semmivel sem összetéveszthető bűze. Macska vagy kutya, gondoltam, s már láttam is magam előtt a hetekkel ezelőtt lejátszódott jelenetet: a szerencsétlen beleesik a gödörbe, a hátsó lába eltörik, s így képtelen az aljáról kikecmeregni. Próbálkozik, aztán vissza az üregbe, s mire elérhetné a káva peremét, már zuhan is vissza felfoghatatlan fájdalmak közepette. Karmok karcolják a betont, lihegés és kapkodás izzasztó elegye tölti meg a fülledt levegőt, s kínoktól ragacsos szemébe belehullik a gálicos kávapor. Menekülne a pára, mindegy, hogy hová, csak innen el. De mozdulatai rendre kudarcot vallanak. Ez a tiszta visszahullás a végtelen semmibe. Persze az is lehet, jutott eszembe, miért ne, elvégre errefelé nem ritka az ilyesmi, valamelyik falubeli agyonvert egy korcs ebet, amelyik beszökött az udvarába, és idedobta a kóbor állat maradványait.

Nem tudnám megmondani, mihez (vagy kihez) tartozott a kút alján heverő tetem. Semmi általam ismert, s józan ésszel fölfogható dologhoz nem hasonlított az a massza. Mályvaszínű pép volt, amit hanyag kezek megszórtak sárgásfehér szőrrel, itt-ott pedig néhány fog s pár csontdarab hevert egymásra hányva. Hiányzott a megszokott és elvárható anatómiai rend.

Aztán megszédültem.

Elsötétült előttem a kép, pedig láttam, fénycsík hasít az üregbe, átjár odalent mindent, de már nem voltam biztos semmiben sem. Ott, abban a pillanatban, rohamos „léptekkel” nyargaltam az ájulás felé, lehettem volna akármi más, kagylóhéj, tükör, abrosz, kőlap, vagy kilincs egy templomkapun, vagy éppen egy fülfájás, ami kisugárzik a nyakba, vagy maga a massza, csak éppen két lábon szédelegve, olyan magányosan, mint amennyire lehetséges, vagy még annál is jobban, egy szeletke zsírpapír, egy véső, egy boltív, egy sörény, egy csészeszél, vagy pont egy átderengő illanás, akármi más mint az, ami önhibámon kívül (vagy éppen általa) vagyok. Nem tudom, honnan és hogyan, de eszembe jutott egy rég nem hallott bölcsesség, miszerint valamennyi színpompás vágott virág maga a haldoklás a párkányra kitett vázacsöndben, s ettől hirtelenjében megnyugodtam. A sötétség egyszeriben eltűnt, s újra láttam. A mályvaszínű tetemet, a kékeszöld kávát, az almafákat, az útszéli kukoricást, a szellő játékát a kardalakú leveleken, az izzadt kézfejemet, a felhőket, a sugárzó napkorongot, mindazt, amit csak látni lehetett. Ahogy hátat fordítottam a kútnak, arra gondoltam, hogy még maga a Teremtő sem ismerné föl ebben a masszában a hatodik nap munkájának gyümölcsét.

Szomjas vagyok.

Nem tudom, kimondtam-e, vagy csak gondoltam, de mivel nem volt körülöttem senki, ugyan kinek is mondhattam volna, viszont most is itt cseng a fülemben az az idegen és fáradt hang, amely keretet adott az érzéseimnek. Hallottam, ahogyan kattant a torkomban a száraz nyelés.

Az Ezüstfarkas. Amikor először kellett volna találkoznunk, nem jött el, később kiderült, lebetegedett, csak épp elfelejtette megüzenni. Ott vártam és ültem a támlátlan széken a kopott és füstös presszóban. Tudtam, türelmesnek kell lennem: hamarosan nyílik az ajtó, s belép ő. Még egy pohár, s talán itt lesz. Velem. Végül nem jött. Pedig azt ígérte, én pedig hittem neki. Az utolsó pohár koppan a szesztől ragacsos pulton. A lemenő nap fénye pont rá világít. A remegő, vörösarany gyűrű: alig maradt több bor a pohár alján. Aztán bent a mosdóban. A vízöblítő nem működött. Hiába rángattam a láncot, szánalmasan himbálózott, miután eleresztettem. A piszoáron fekete szemeteszsák, rajta kartonpapír zöldes felirattal:

ÜZEMEN KÍVÜL
NE HÚGYOZZÁ BELÉJE!

Egyszerű szavak, egyszerű és félelmetes szavak, az ember lényének mélyéről szóló szavak, talán a végítélet szavai. Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de ha kinyitom, csak megvetni tudom a mosdókagyló fölötti tükörből visszabámuló arcot.

Az agyagos úton az egyik sárga vályogház udvarán nagy volt a rikoltozás, mintha éppen valakit nyúztak volna, az egész környék zengett, s hogy tompítsák ezt a zajongást, lehetetlen hangerővel zenélni kezdtek, citera- és hegedűszó kavargott a légben, aztán kacagás és poharak csattanása. Ünnepeltek? Meglehet. Ahhoz nem volt erőm, hogy benézzek az udvarba; mi dolga van ott annak, akinek a lelke kútban oszló masszához hasonlatos?

Igen, innom kell egyet az Ezüstfarkasban, gondoltam. A nap égette a tarkómat, a szemem megtelt a homlokomról lecsorgó verejtékkel. Úgy éreztem, mintha kettérepedt volna a fejem, mintha odabent gurulós bőröndök kerekei csattognának a keramitkockákon. Talán már megbékélt, jutott eszembe, és nem is tartott neki olyan sokáig. Az nem lehet, hogy unos-untalan kivéreztetjük egymást, és utána elégedetten bólintunk „minden rendben”-mosollyal a szívünkben. Kell, hogy másképp legyen.

Ahogy ráfordultam a főutcára, igyekeztem elhitetni magammal: minden rendben lesz, túl van az iménti összezörrenésünkön. Lehet, még ki sem jutottam a faluból, s éppen akkor, amikor a templom előtti téren arrébb pöccintettem egy kavicsot, arra gondolt, ha időben hazaérek, lehetőségünk lesz tisztázni az elhangzottakat, s ebben a kölcsönös békében meg tudjuk nézni nem sokkal éjfél előtt a hetekkel korábban beharangozott csillaghullást. Tiszta égbolt, felhők nélkül. Meteorzáporhoz ennél többet nem is remélhet az ember.