Jel az időben

Nagy Dénes
Mandics 2 x 40 év, azaz 2⁴5

Egy különleges ember és megannyi különleges szám
 
Negyven éve, 1982-ben, egy dedikált könyvet kaptam Gyuritól. A könyv három évvel korábban jelent meg Bolyai János jegyzeteiből címmel. Gyuri írta a feleségével, M. Veress Zsuzsannával közösen, akit sajnos egy betegség nagyon fiatalon elvitt. Ott tartottam a kezemben ezt a kis zöld könyvet, és azonnal lenyűgözött az az ötlet, hogy költészeti módszerekkel próbálták menteni Bolyai János gondolatait. A versekben dőlt betűkkel szedett szavak, illetve sorok, idézetek, nagyrészt Bolyaitól, amelyek gyakran csak cédulákon maradtak fenn töredékesen, illetve mások Bolyaival és a versek gondolatvilágával kapcsolatos írásokból. A többi mind költészeti kiegészítés, Ahogy a szerzők írják a kötet fülszövegében, az apokrif gyűjteményük „a már ismert anyag extrapolációjaként a lehetőség senkiföldjén építkezik”. Valljuk meg, a Bolyai-kéziratok feldolgozásában olyan adósságaink vannak, hogy építkezni kell minden lehetséges módszerrel. Sajnos nem minden olvasó nézte meg alaposabban ezt a könyvet, és hamarosan több helyen láttam, még neves szerzők tanulmányaiban is, a Gyuri és Zsuzsa által költött sorokat mint idézeteket Bolyaitól. Pedig a kötet végén mindenki láthatta (volna), hogy mit írt Bolyai, és mit írtak Mandicsék, hiszen ott van a részletes jegyzet-apparátus, valamint az idézetek és parafrázisok jegyzéke, pontosan utalva a megfelelő oldal- és sorszámra. De mondjuk azt, hogy Mandicséknak így akaratlanul megadatott az, hogy Bolyai Jánossal együtt szárnyalhattak, s nemcsak magyarul, hanem később németül is.
Aztán Gyuri 1983-ban 40 éves lett, és megmaradt 40-esnek a következő évtizedekben. Ma is egy 40 éves energiájával ontja a könyveket. Néha arra gondolok, hogy van egy „Mandics Kutatóintézet”, ahol az igazgató Mandics Gyuri, az intézet szíve Csisztay Gizi, az igazgatóhelyettes Gyuri, a főmunkatárs Gyuri. Nem folytatom a „többiek” felsorolását, mert Gyuri van minden szinten. S van egy költőbarát, Böszörményi Zoli (jól hangzik, Gyuri és Zoli), aki megjelentetett több Mandics-könyvet, köztük azt is a rovásírásról, amelyet egy budapesti kiadó megrendelt, aztán nem adta ki. De Gyurival nem tudtak kiszúrni. Ha nem jelent meg a könyv, akkor adott volt a lehetőség, hogy folytassa a munkát. Aztán Zoli kiadta 2010–11-ben, amikor 3 vaskos kötetnyi anyag volt készen. Fogalmazzunk pontosabban: 563 + 611 + 828 oldal. S játsszunk a számokkal: ha 563, 613 és 829 volna (a tartalomjegyzék oldalaiból számoljunk hozzá kettőt, illetve egyet a 2. és a 3. kötetnél), akkor itt három prímszám állna. Így vitte Gyuri a prímet, s ez a monumentális munka Róvott múltunk címmel jelent meg Aradon (mint láttuk, az is Bolyai városa volt egy ideig) az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában. De Gyuri rótta tovább is a könyveket, jöttek a magánkiadások, s nem került el egy krátert sem, mert 2015-ben a Kráter Kiadó jelentette meg egy kötetét, majd 2022-ban jött újra az aradi Irodalmi Jelen a Hétfolyó, hétcsillag, A rováskrónika legősibb rétege című könyvvel. Közben drámai küzdelemben legyőzte a szörnyű betegséget is 2021- ben, és erről regényt írt: A remény peremén, Covid-kórház.
Gyuri bejárta a tudomány és művészet számos területét. Költészeti és matematikai bravúr volt a Harmad-játék című könyve 1977-ben. Ebben a román költő, Ion Barbu Másod-játék (Joc secund) című kötetét elemezte, s a versek szerzője nem volt más, mint Dan Barbilian matematikus, a Barbilian-terek megalkotója. Vajon a társszerzőkkel közösen írt Modell és valóság című kötet már 1982-ben felvértezte arra, hogy hét évvel később (itt van megint a hetes szám) a látottakat és a valóságot élesen megkülönböztesse? Az 1989. decemberi véres eseményeket ugyanis sokan követték a televízió képernyőjén szinte élő adásban, de nem láthatták a teljes valóságot, ahogy erről Gyuri részletesen beszámolt a Temesvári Golgota című regénytrilógiájában 1991-ben. Gyuri tanulmányokat, verseket, regényeket, tudományos-fantasztikus novellákat is írt, s hidakat teremetett, C. P. Snow kifejezésével, a „két kultúra”, a tudomány és művészet között.
Kívánjuk, hogy a következő évtizedekben is folytassa hídverő tevékenységét!
 
A szerző matematikus és tudománytörténész.

 
Sántha Attila  
Asimov, Orwell, Janus, Somogyi és Mandics  

Gyuri 80. születésnapjára  
 
Mint az erdélyi tizenévesek esetében sokaknak, nekem is (többek közt) a Vasvilágok és a Gubólakók nyitotta fel szememet a félelmetesen erős kommunista propaganda ellenében arra, hogy a valóság, melyben élünk, nem pozitív, hanem negatív utópia. A könyvek szerzőjét, Mandics Györgyöt valami külföldi szerzőnek képzeltem, akit lefordítottak magyarra, és csodálkozva néztem, hogy a fordító nevét elfelejtették felírni. Ez talán azért volt, mert erdélyi szerző nem ír olvasmányosan, mert az olyan külföldies, hanem komolyan és vakbélgyulladásosan, mivel az az igazi művészet.  
Akkoriban nem követtem túlságosan az életpályáját, mert mi értelme van egy jó, ám külföldi szerző alakulását követni, bizonyára ír majd egy újabb könyvet, amit szívesen elolvasok, s akkor úgyis találkozom vele.  
Pontosan irodalmi eszmélésem legfontosabb időszakában, a ’90-es évek legelején keveset írt, még kevesebbet szerepelt, ezért meg is feledkeztem róla. Mentse ezen érzéketlenségemet az, hogy az egyetemen továbbra is az a nézet uralkodott, hogy az irodalom kizárólag komoly és vakbélgyulladásos lehet, és senki tanár szájára nem vette volna egy könnyen olvasható, ráadásul kortárs író nevét. Még szerencse, hogy egy idő után felfedeztük Bahtyint, Bahtyin nyomán Rabelaist. Utána már ki mertük mondani, hogy Faludi, hogy Rejtő, meg Asimov, Orwell. És ma már ki merem mondani azt is, hogy Mandics.  
Szóval itt van egy vérbeli író, aki olvasható, tud történetet szőni, mesélni, és akit mindig a titokzatos dolgok érdekelnek. Kell még ennél több? Az biztos, hogy máshol milliós példányszámban jelennének meg könyvei. (Hogy miért nincs így, ki is a hibás ezért – nem a szerző, az biztos –, azt most hagyjuk).  
Még a kommunizmus alatt, 1981-ben jelent meg A rejtélyes írások könyve, amely az egyik legjobb ismeretterjesztő könyv (vagy legalábbis úgy adták el, pedig van abban új megközelítés bőven), amelyet abban az időben olvastam. Azt hittem volna, hogy ez az írástörténeti kitérő csupán egy epizód volt Mandics életében, aztán 2010-től elhűlve láttam, mennyire beleásta magát a következő nagy rejtély, a rovásírás történetébe. Akkor még nem érdekelt a rovás különösebben, de amikor elkezdte közölni a Somogyi Antal rovásírásos gyűjteményéből származó anyagokat, akkor azt láttam, hogy valami erősen érdekes anyagba tenyerelt belé. Titkok, összeesküvés, gyilkosságok, minden volt itt, de közben előkerült és tisztulni kezdett egy rováskorpusz, amely meglepően ugyanazt mondta, amire jómagam is kezdtem rájönni a magyarság és székelység történetével kapcsolatban.  
(Amúgy, ha valaki a másvilágra távozna a közeljövőben, tiszteltetem Somogyi Antalt, aki olyan rovásokat „hamisított” a székelységről, amelyekben szerepel a Szeret folyó, illetve a magyarság története kapcsán hosszan és sok helyen ír Balk / Balh tartományról, pontosan arról a vidékről, ahova a legújabb archeogenetikai kutatások a honfoglaló magyarságot teszik. Nagy kópé lehetett ez a Somogyi, 150 évig hülyének nézette magát, s csak most kezd tromfolni, amikor már sokan leírták őt.)  
No meg ott van Janus Pannonius-könyve, amely után illik úgy nézni Mandicsra, mint ezen költőnk egyik legnagyobb ismerőjére. Nemrég a kilyéni (Sepsiszék) templomnál láttam egy jelt, egy bizonyos J. Pan… véste be a nevét a templom kapujának kőkeretébe, nosza, felhívom Gyurit, lehetséges-e, hogy járt-e erre a költő, mondja, fogalma nincs, de egyik legjobb barátja Nyujtódi Székely Miklós volt (Nyujtódról kapta a nevét, amely faluhoz 1968-ban lakóhelyemet, Szászfalut is hozzácsatolták.) Ennyiben maradtunk, mert adatok híján ennél többet nem mondhatunk. De azért egy verset írtam belőle: ha a kutatónak ez nem is elég, a költőnek igen. Álljon hát itt, első közlésben:  
 
Hic fuit J. Pan…  
A kilyéni templom ajtajának
kőkeretébe bevéste Janus,  
Hic fuit J. Pan…  
de a végét nem lehet olvasni,  
a székelyek pontosan abba a kőbe  
szokták belehúzni szentelésre  
vagy csak megszokásból kardjukat.  
Rossz helyre írt volna Janus?  
Vagy az egyszeri leányt játszotta,  
aki felöltözve nem volt, sem meztelen,  
és úgy jött, hogy közben ment?  
Jelt is hagyott magáról, és nem is,  
Janus, akinek a családneve már  
egyremegy.  
 
Pont ilyennek ismertem meg Janust Mandics Gyuri könyvéből is: felöltözve nem volt, sem meztelen, és úgy jött, hogy közben ment.  
Mit mondhatnék végezetül: Gyuri, az isten éltessen, írj, oldjad a titkokat! Roppantsad össze roppant tudásod és könyvtárad segítségével a forráskutatást hírből sem ismerő „tudósok” hadait!
 

A szerző költő.

Schiff Júlia
Útitárs

Én csak azt tudom, ami volt. Amit közösen éltünk meg. Útitársak lettünk életünk fontos szakában. Nem nehéz előhívnom annak a fiatalembernek a képét, akit a hetvenes évek végén elnökéül választott a temesvári „Franyó Zoltán“ irodalmi kör. Anavi Ádámot váltottad fel a kör vezetésében, amely „Ady Endréről” szintén nevet váltott. Új, szabadabb, bátrabb szél mozdította meg a tespedő levegőt. Mindnyájan Gyuszinak hívtunk, noha György a keresztneved. Melletted ült feleséged, Zsuzsa. Nagyon tehetséges, de a kör ülésein hallgatag írónő, aki, ha megszólalt, mindig új szemléleti távlatokat nyitott. A megtalált anyafölddel, első versesköteteddel robbantál be életembe. Románra fordítottam belőle. Aztán Ion Barbu román költőről szóló exegézised románra való fordítása következett. Szenvedélyes munka voltaz ez, segített túlélni a németországi kitelepülés miatti társadalmi kiközösítésemet. Figyelemmel követted naponta munkámat. Emlékszel az árnyas kertben leterített takarón, bodzavíz és almás pite mellett folytatott irodalmi eszmecseréinkre? Zsuzsa a függőágyban, az érett körték puha huppanással kötöttek ki mellettünk a fűben. Azon a kora őszön elhagyhattuk az országot. Fájdalommal, illúziók nélkül néztünk szembe azzal, amiért három éven át küzdöttünk. Majd müncheni látogatásod. Hoztad a megjelent Barbu-exegézist. Nézem, a fordító lánykori nevén szerepel. „Csak így jelenhetett meg” – magyaráztad. Megcsonkított kötet: a forrásmunkák lajstromából kitörölték minden „áruló” nevét. Vajda professzornál mondtad Münchenben: „Én is ilyen professzor lehetnék.” Leszögezted, mint tényt. A tények közé tartozott, sajnos, Zsuzsa állapotának romlása. Közben egyre érkeztek a közösen írt tudományos-fantasztikus regények: Gubólakók, Vasvilágok. Nem lehetett félreérteni őket. Legközelebb kettesben jöttetek. Orvoshoz. Zsuzsa már csak üldögélt lakásunkban. A nyugatnémet diagnózis egyezett a romániaival – MS –, és semmi jót nem ígért. Azután tolókocsit szereztünk a Vöröskereszt által, amivel Zsuzsa nem tudott közlekedni a lakásban: túl keskenyek voltak az ajtók. Az 1989-es, Temesváron kirobbant forradalom utáni látogatásunknál tudtuk: ez az utolsó Zsuzsa életében. Fekvőhelye mellett a falon tehetetlenül vergődő kezének nyomai. De lázasan cigarettázott, és készült megírni a valóságot az átélt forradalomról. Immár nélküle írtad meg könyvedet a temesvári Golgotáról...
Csak miután szegény Robit, az én drága férjemet haláláig ápoltam, fogtam fel, mennyire hősies odaadással végezted ugyanazt a megszorítások és bizonytalanságok korszakában, állásban a Facla kiadónál. A párt büféjéből, ahova bejáratos voltál, kávét meg cigarettát szereztél Zsuzsának. Honnan, lelked melyik mély rekeszéből vetted az erőt a derűhöz, amivel mindahányszor benyitottál a nagybeteghez, majd a haldoklóhoz?
Találkoztunk Temesváron, Münchenben, Magyarországon. Tudtunk egymásról, egymás írásairól. A rejtélyes írásoktól a rovásírásig. Örültünk, hogy feleséget találtál választott hazádban. Megszerettük Gizit is. Utolsó találkozásunkkor évek után is azonnal megtaláltuk a hangot, a témát – egymást. Ettük a csirkepaprikást nokedlivel Béla bátyám lugasában, azután a barackos lepényt otthoni hangulatban. Akkor említetted, hogy műveid 15 kötetben fognak megjelenni.  
Nem Rubicon a 80. év, Gyuszi. Nem történik semmi megrázó. Lépj bátran át rajta, de ne engedd el a kezemet. Következzen még sok egészséges, munkás év. Isten éltessen sokáig!
 
A szerző műfordító.
 
 

Tisza András
A köztünk élő „utolsó” polihisztor

Tudom, a hivatalos tudományos meghatározások szerint manapság „pedig” polihisztorok nincsenek, de aki ezt hivatalos véleményként leírta, az bizonyára nem ismeri Mandics György eddigi tevékenységét. Ebbéli véleményem igazolásaként álljon itt az elmúlt több mint tíz év közös munkájának rövid leírása, saját szemszögemből láttatva egy embert, akiről bátran állíthatom, hogy kapcsolatunk az utóbbi időben barátsággá érett.
Mielőtt belekezdenék e barátság kezdetének kalandos történetébe, egy kicsit forgassuk vissza az idő kerekét. Mandics Györgyről megismerkedésünkig csupán az érdeklődési körömbe tartozó egyetlen munkájáról hallottam – ami rögtön a házi könyvtáram fő helyére került –, ez pedig Róvott múltunk című átfogó munkája, amelyben a Kárpát-medencei rovásírásos emlékeket gyűjtötte össze három vaskos kötetben, közel kétezer oldalnyi terjedelemben. Azért írom le ezeket a feleslegesnek tűnő számokat, mert aki valaha is foglakozott a székely-magyar rovás kutatásával, az ismeri azt az akkoriban általánosan „sugallt” problémát, a rovott emlékek hiányát. Már ekkor fejet hajtottam a szerző előtt, aki egy „nem létező” írásmódról, az itt-ott előkerülő rovásemlékekből kétezer oldalas gyűjteményt volt képes létrehozni. Ez a tény számomra egy hihetetlenül alapos, kitartó kutatómunkára képes, elszánt embert feltételezett, akit nem érdekel az általánosan elfogadott tudományos tézis, csupán a tények szigorú egymásutánja, hozzon az bármilyen, az eddigi hivatalos állásponttól eltérő eredményt is.
Személyes ismeretségünket Friedrich Klárának és Szakács Gábornak, régi rovástanítóimnak köszönhetem, akik egyéb elfoglaltságuk miatt felkértek, hogy képviseljem nevükben a Forrai Sándor Rovásíró Kört a székelyudvarhelyi rovásversenyen. Megtoldották ezt azzal a kéréssel, hogy egy házaspárt is el kellene vinni magammal. Izgatottan vártam az első találkozást azzal az emberrel, akiről fent említett munkája alapján már kialakult az igen pozitív képem. A hajnali rövid, székely stílusú megismerkedés után (kávé, pálinka, kávé…) igen hamar oldódott a hangulat, és megindult egy hosszú – voltaképpen azóta is tartó – beszélgetés „azokról a dolgokról, mit mind a ketten ismerünk”. Észre sem vettük, hogy már Erdélyország földjén járunk. Hosszú beszélgetésünk során derült ki, hogy Mandics György munkássága jócskán túlmutat a rovásírás kutatásán.  
Kíváncsi kérdéseim hatására mesélt gyermekkoráról, a képzőművészethez való vonzódásáról. Akkor még nem sejtettem, hogy ez csupán a kezdete egy olyan színes életútnak, ami kevés embernek adatik meg. Tehetségesen festett, rajzolt, de később egy ellenállhatatlan erő az olvasás irányába terelte, ami aztán egész élete során meghatározó lett. Mivel szinte minden érdekelte már akkor is, minden témához tudományos alapossággal fogott hozzá, és teszi ezt a mai napig is. Mint elmesélte, gyermekként a könyvtárból kikölcsönzött vaskos könyveket egy-két nap után vitte is vissza – a könyvtáros nénik persze nem hitték el, hogy el is olvasta, akik azt hitték, ez a gyerek csupán belekap mindenbe. Miután viszont kikérdezték a több száz oldalas olvasmányok tartalmáról, belátták, hogy a könyvtár hamarosan kicsinek fog bizonyulni a fiatal Gyuri számára.
Könyvek iránti szenvedélye idővel arra sarkallta, hogy ne csak az anyanyelvén megjelenő könyveket olvassa, hanem a környezetében hozzáférhető idegen nyelvű műveket is. Ehhez komoly nyelvtudásra volt szükség, ami nem okozott számára gondot. Mindent megtett, hogy a magyar és román nyelv mellett eredetiben olvashassa Dosztojevszkij, Goethe vagy Shakespeare műveit, de nem álltak távol tőle a francia szerzők sem. Későbbi tudományos kutatásai szükségessé tették, hogy elsajátítsa az ógörög és ólatin nyelvet is.  
A fiatal Mandics György számára kézenfekvő volt, hogy a hirtelen felszippantott tudás birtokában gondolatait a költészet és a próza nyelvén is kifejezze, miközben a reáltudományok iránti érdeklődése terén matematikatanári diplomát szerzett. Összegyűjtött versei 75. születésnapja alkalmából, 2017-ben láttak napvilágot A kör négyszögesítése címmel az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában, amely kötet verseinek jelentős része mesterien ötvözi a matematikát és a költészetet – ilyet sem előtte, sem azóta nem művelt más költő.  
Prózai műveiből árad egyfajta optimista világlátás, még akkor is, ha a témája borús vagy kedvezőtlen világállapotot ír le. E derűlátás egyébként éppúgy jellemző Mandics György személyiségére is. Prózai munkássága napjainkig átöleli a műfaj teljes skáláját a sci-fi-től a történelmi tárgyú regényekig, az ufókutatástól a székely-magyar rovásírás kutatásáig. Kiemelném Temesvári Golgota című regénytrilógiáját, ami véleményem szerint az akkori romániai események leghitelesebb feldolgozása. Ugyanilyen pontosak és mindenre kiterjedő alapos munkával születtek tudományos művei is – ezek közül számomra különösen emlékezetesek a földönkívüli-mitológiával foglalkozó Vastollú madár. A Tunguzka jelenség 1–2. és a Földönkívüliek hagyatéka. Kitartását jól mutatja, hogy rovásírás-kutatással foglalkozó könyvei sorában a Somogyi Antal rovásírásos gyűjteményével feldolgozó munkája már a hetedik kötetnél tart. Ez utóbbiban olyan kultúrtörténeti tényt tárt fel, ami eddig nemigen volt a tudomány látóterében, nevezetesen, hogy a magyarság őstörténete régi rovásírásos énekekben olvasható, ami nem mellékesen egybevág a legújabb genetikai kutatások eredményeivel is. Ezek hitelességét Mandics György számtalan nyelvészeti ténnyel és a középkori költészet stílusjegyeinek segítségével bizonyítja.  
Jöjjön most az ember, ahogy én látom.
Nagy élvezettel olvastam egyik legutóbbi munkáját, A remény peremén. Covid-kórház című kisregényét az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában. Nem kell ecsetelnem azt a tragikus állapotot, amelyet a pandémia okozott, és annak veszélyét, amit ez a vírus egy már nem fiatal szervezetre nézve jelent. Gyurinál a vírus okozta szinte összes súlyos tünet jelentkezett az emlékezetkieséstől a beszédképesség sérüléséig. Éppen azokat veszítette el a betegség során, ami a legnagyobb ereje volt: gyorsolvasási képességét, széleskörű nyelvtudását és fotografikus memóriáját. Mégis, nem szégyellem bevallani, hogy amikor már tudtunk beszélgetni is, a helyzet komolysága ellenére a szomorúság mellett legalább annyiszor tört fel bennem egy bizakodó nevetés is, ami, úgy hiszem, erőt adott neki is a tragédia elkerüléséhez.  
S hogy munkatársként, barátként mit kaptam tőle? Ha valamelyik kéziratának feldolgozása során egy szövegrész számomra nem volt egyértelmű, elegendő volt felhívnom telefonon, és legyen éppen bárhol – buszon, villamoson vagy éppen egy könyvtárban, távol a több száz oldalas kéziratától –, néhány másodperc után jött a válasz: „Igen-igen, várjál csak… igen, ez a 123. oldal, 6. bekezdésének a szövege, ugye…?” – és máris jött a segítség.  
Mára újult erővel dolgozik, könyvtárakban kutat, és előadásokat, irodalmi esteket tart szerte a Kárpát-hazában. Egyik ilyen közös utunkon történt Erdélyben, hogy a rosszul beállított géptérképnek (GPS-nek) köszönhetően olyan utakra tévedtünk, ami majd’ négy óra hosszával tolta ki érkezésünk időpontját. Sofőrként nagyon szégyelltem magam, és csupán az tartotta meg a lelki békémet, hogy Mandics György végtelen nyugalommal ült továbbra is az autóban, eszébe sem jutott idegeskedni. Miután hegyi ösvényeken, sötétben átkeltünk a Hargitán, velünk utazó asszonyaink a több órás zötykölődés után egy rövid „pihenőre” vágytak, és szerettek volna kiszállni a kocsiból. Én aggódtam a medvék miatt, mire Gyuri remek humorával csak annyit mondott: „Nyugodjatok meg, erre a madár se jár, nemhogy medve…” Hegyi kalandunk végén szerencsésen elértük a célunkat, és a több órás késés után azzal fordult hozzám: „András, köszönöm ezt az utat! Itt születtem, de ez a táj még nekem is új volt, soha nem jártam még erre…”  
Egyik alkalommal, amikor Peter Gehrisch Lengyelországban élő, német származású költőbarátjához igyekeztünk egy író-olvasó találkozóra – ahol vegyes nemzetiségű hallgatóság előtt mutatta be műfordítását –, volt szerencsém tanúja lenni, milyen folyékonyan tart meg Mandics György három nyelven egy előadást (lengyelül, németül, angolul), kiváltva ezzel a közönség osztatlan örömét, hiszen így mindenki hallhatott a fülének kedves szavakat.  
Nem kívánhatok egyebet az elmúlt nyolcvan év termékeny alkotómunkájához, mint hogy folytassa tovább! Legyen köztünk még sokáig, mutasson utat és példát, miként kell önálló gondolatokkal, alapos, bizonyító erejű munkával gyógyítani, erősíteni és gazdagítani egy nemzet lelkét.
 
A szerző rováskutató, informatikus.
  

Tábori László
A szellem nagyjai között

Mandics Györgyöt korunk egyik legműveltebb emberének tartom, aki széles tájékozottságát, olvasottságát a magyarság értékeinek és múltjának jobb megismerése érdekében igyekszik hasznosítani, rengeteg munka és erőfeszítés árán. Mindezt sajnos a nálánál fiatalabbak nemigen igyekeznek utánozni. Ők a sok-sok olvasás, utazás, előadásokra járás és mesterek keresése helyett inkább gombokat nyomogatnak, képernyőket bámulnak, és megelégszenek azzal, amit egy náluknál műveltebb ember leírt.
Mandics György, akit az Isten még egyfajta különleges intuícióval is megáldott, többek között a magyar őstörténet kutatásában ért el nagyszerű eredményeket. Ha csupán Róvott múltunk című, többkötetes munkája születik meg, már ez is korunk kitűnő szellemei közé emelte volna őt. Sok kutató akad, aki évtizedek óta ugyanazokat az áltudományos közhelyeket szajkózza a magyarok eredetével és írásrendszerével kapcsolatban. Nagy erkölcsi nagyság kell annak elismeréséhez, hogy valaki tévúton járt a magyar múlttal kapcsolatban. Ilyen fehér holló volt egyik szellemi mesterem, Harmatta János akadémikus is, aki sajnos már csak élete végén merte kijelenteni, hogy a magyar honfoglalás egy alaposan előkészített, nagyszerű történelmi esemény volt, és a magyarság óriási szellemi és anyagi javakkal – például fejlett írásrendszerrel, valamint a kor legmagasabb szintű harcművészetével és fegyverzetével – érkezett mai hazájába. Mandics többek közt erről is szól a Róvott múltunk lapjain. Ha nincs az ő – és még néhány kutató – lelkes, önzetlen erőfeszítése, ha nincs az archeogenetika, még évtizedekig leledzenénk a Czakó Gábor által „hunfalvyzmusnak” nevezett áltudományban, és szolgálnánk a „génmódosított” őstörténet tévtanát.
Születésnapjára jó egészséget, sok sikert és kiváló alkotóerőt kívánunk a József Attila-díjas írónak! Isten éltesse sokáig!
 
A szerző Kelet-kutató, író. 
 

Szergej Pantsirev
Mandics Györgynek  

Drága Gyuri!
 
Szívből gratulálok az évfordulótokhoz! Bár galaxisaink több száz fényévre vannak egymástól a költői univerzumban, örülök, hogy mindig találunk egy közös nyelvet, legyen az a görög mitológia vagy a 21. század bináris kódja.
Azt hiszem, egymás verseinek kölcsönös fordításával sikerült egy újabb hidat építenünk a magyar és az orosz kultúra között, és hidat építeni mindig jobb, mint falat építeni. És persze az ősi rovásírásos szövegek fordításán való munka volt számomra az elmúlt évek talán leghihetetlenebb projektje, amely teljesen új megvilágításba helyezte a magyar nép történetét és eredetét.
De az irodalmon túl – csak annyit szeretnék mondani, hogy örülök, hogy a „szomszédod” lehetek Budapesten, örülök, hogy meglátogathatlak, és el kell ismernem, hogy mindig nálad van a legfinomabb pálinka!
Kívánom, hogy a következő 80 évben minél gyakrabban keresztezzék egymást útjaink. Biztos vagyok benne, hogy sok érdekes projekt és kiemelkedő találkozó áll előttünk.
Légy jó, és soha ne fogyjon ki a versek áradata!
 
A szerző költő, műfordító.

Gazda József
Az alkotó ember köszöntése

Valamiféle belső parancs mondja, mondatja: Fel kell köszöntenem a nyolcvan­éves Mandics Györgyöt, akinek sokszínűen gazdag alkotói útját már évtizedek óta követem. Most, hogy a hatalmas életműre gondolok, melyet megalkotott, Descartes szavai jutnak eszembe: „Gondolkodom, tehát vagyok.”
Ő hát számomra a gondolkodó ember példaképe, és ő az alkotó ember(nek is a) mintaképe. Mert az alkotás számára belső kényszer, mely szorosan összefonódik az agy munkájával, a gondolkodással s annak gyötrelmes megnyilvánulásaival. (Kiizzadott gondolatok!)
Mint matematikus kezdte, indult el tanári – s párhuzamosan – költői pályáján. Azokra a meghatározóan fontos időkre vonatkoztatva írja egyik, alkotói útja kialakulását követő szövegében, hogy „figyelemre méltó az is, hogy távoli kultúrelemek, főként ókoriak vagy a matematikából s az asztrofizikából beemeltek, most kezdik elárasztani a szövegeket [azaz a verseit, GJ], ami a magyarázó lábjegyzetek megjelenésével jár innentől kezdve, (…) amikor diákjaimmal meg kívántam szerettetni a felső matematikát, s ezért a fogalmak új, költői tágításával is kísérleteztem”.1
A matematikusi – azaz a tudományos cselekvés – összefonódik nála az egyetemesebb térben való gondolkodóival, s mindezek a költő és gondolkodó saját úton való elindulását hozzák, aki a költészet hagyományos kereteinek a szétfeszítésére (is) törekszik.
„Felül kell vizsgálnunk a kapcsolódások évezredes formuláit. / Ami egy pontból széteső, máshonnan világos következmény. / Lobogva tárul fel a megfürdetett valóság. / Az ősz vetületei a magos labodák, / az esők, a diók, a szilva, / az emléksíkok szögei szerint – / a voltak vetületei – albumok, fejfák körbejáró árnya – / Ami körülvesz: vetület – / négydimenziós terünk vetülete e pillanatra, / épp úgy, ahogy e vers is csak vetület, / gondolataim vetületgyűjteménye tagja.”2
Ugyancsak a már idézett emlékező, azaz „felidéző” szövegből tudjuk, hogy egy másik kötetével miként szembesül a versírás hagyományos világával.
„Az Éjhatáron Csiki László asztalán halt meg, aki az irodalom tisztasága nevében írta meg nekem nagyon barátilag, hogy túl messzire mentem: nemcsak a költészetet vegyítettem a matematikával, hanem erősen az esszét is a verssel, s ez már több, mint amit egy olvasótól elvárhatunk, hogy mindezt tűrje és szeresse. 1972 augusztusában módszerem védelmében elméletileg, példák tömegével, számításokkal, matematikai-költészeti elmefuttatásokkal, grafikonokkal is hadba szálltam költészeti elveimért. De egy-két speciális olvasó – mint Toró Tibor, avagy Mihail Avramescu3 – lelkes támogatásán túl (utóbbi Barbu-értelmezéseim egyik nagyszerű vitapartnere volt Zsombolyán, s a végtelennel való gyakorlati együttélésre tanított meg misztikus mesterként) erős ellenállásba ütköztem a kolozsvári tanárok részéről, akik AT-nak (antitudományosnak) nevezték alkotásaimat, amelyek »nagyszerűen mutatnának» valamilyen »magyar Ulyssesben«, ám nem a tudományban, sem normál esszében. Végül fel kellett adnom, s legalább nagy vonalakban, formálisan a versből vers lett, az esszéből esszé, akkor is, ha a téma itt-ott matematikával fertőzött. Így nőtt ki e nyersanyagból egyfelől A megtalált anyaföld, amelyet Csiki immár teljes mellszélességgel támogatott, a Harmad Játék című (a matematikai és misztikus alapok nélküli) Ion Barbu-monográfia, s a Modell és valóság tiszta, matematikai szakdolgozat. (A Barbu-kérdésben a teljes matematikai, s részben a megengedett misztikus háttér jelent meg 1984-ben, román nyelven, majd a misztikus rész további kiegészítései 2001-ben, szintén románul.) A költészet terén az átváltozás úgy ment végbe, hogy egyes szövegeket kiemeltem, s beépítettem egy új kontextusba, mások formai átdolgozáson mentek át, s önálló versekké vagy versrészletekké váltak.”4
Tehát már akkor, az induláskor nehezen tud beleférni a kor szabta öltönyébe, s szellemisége érvényesítéséért, ama szabott öltöny tágításáért fel kell vennie a harcot. Ez a harc út- és térkeresés is. Már az idézett szövegekből kiderül, hogy ő is – akárcsak Babits – leírhatta volna: „A mindenséget vágyom versbe venni”. S bár így is sajátja lett egy gondolati jellegű költői nyelv, a ’70-es, ’80-as évek költészetének mindenképpen egyik meghatározó alakja lesz, de a kifejezni vágyottak és állandó hogyanjai minduntalan szembeállítják a korral, innen jön, hogy keresi a más utakat is (esszé, irodalmi monográfia, ezoterikus filozófiai kutatások, tanulmányok, afrikai kultúrák tanulmányozása, beilleszkedés a román szellemi életbe is, ahol jelentős sikereket ér el, de végül is csak megmarad magyar tudósnak és kutatónak). Ám egyvalami összefogja ezt a szétágazó életművet: különlegesek gondolatokkal átszőtt sorai, melyekben ott sűrűsödik a kor, de van bennük valami olyanféle áttételesség is, ami mint feladat szövődik a sorok közé, hogy az alkotót felelősség is terheli. Az akkori idők – szerkesztők, cenzorok – szolgalelkűséget kívántak volna. Így az is felmerült benne, hogy abbahagyja. De:
„Ha elhallgatok – már csak szavakkal tudok elhallgatni is. / Mint a festők a szín egyoldalú csillagán / mint a zenészek a hang egyoldalú csillagán / a szócsillag rabja lesz mind ki írni próbál / minden leírt szóval (…) / Ide vagyok láncolva kimondhatatlan közölnivalóimmal / csak lépésről lépésre közelíthető igazságaimmal / hát rakom a szavakat öntudatlan és tudatosan mert előttem a feladat” (Az egyoldalú csillagon)5
Ezért (is) követik a témaváltások. Így jön be új műfajként a sci-fi – azaz a tudományos-fantasztikus műfaj. Egy utópisztikus, fantázia szülte, gépiesített, gépek vezérelte világba vetíti át saját korának problémáit, az egyenlősdit (a „norma” mint embertípus, aki nem szabad, hogy önmaga legyen, s aki nem „norma”, az „abi”, azt kirekeszti a társadalom), mindezt átvetítve egy „majdani” „tudósoktól” (heralkleidáktól) csinált világba.6
Mandics György sok irányba gyűrűző alkotópályája a ’90-es évektől új főirányt vett fel. A magyar ősi múlt kutatásába vetette bele szinte teljes szellemi energiáját, felvállalva a középkori rovásírók hátrahagyott emlékeinek feltárását, megfejtését, s a bennük levő „eredetképünk” vizsgálatát. Hála gazdag nyelvismeretének, korábbi kódexekben, bizánci, örmény, görög és latin, angol, német, francia és orosz kutatások eredményeiben is keresi az igazoló vagy cáfoló forrásokat. A 2000-es években ezek képezik a korszak alkotó munkájának fő területét, s vaskos kötetek születnek ebből.
A több mint 2000 oldalas Róvott múltunk7, a Somogyi Antal rovásírásos gyűjteménye8, s a legújabb mű, melyben rováskrónika-íróinktól (is) megörökített „vízrendbe”, csillagok rendjébe és generációs, leszármazási rendekbe helyezi bele a Jenyiszej – azaz annak mellékfolyója, a Kám-mellékén élt csíkokat, akikben a székelység őseit látja. Ezekről a kutatásairól legújabb művében számol be rendkívül gazdag dokumentáltsággal.9 És egyéb köteteiben is végigjárja ezt a kérdéskört.10
*
Nekünk meg most, amikor a 9. évtizedébe lépett tudós alkotót köszöntjük, a nemzet nevében ki is kell nyilvánítanunk annak örömét, hogy ez a rendkívül sokoldalú alkotó és kutató univerzális ember utóbbi évtizedeiben mondhatni teljes szellemi erejével a magyar ősi múlt tanulmányozásába kezdett, s harcot is víva keresi a választ a még máig is sokban megválaszolatlan kik vagyunk, honnan jöttünk kérdésre. Mert – furcsa valóság ez. A magyar múlt kutatásának tere csatatér is, melyen küzdeni kell még azért is, hogy rejtett értékeinket kereshessük, feltárhassuk, s azokból levonjuk-levonhassuk következtetéseinket.
Ehhez kívánunk neki erőt!
 
 
Jegyzetek
 
1 Mandics György: A kör négyszögesítése. Összegyűjtött versek. Irodalmi Jelen könyvek, 2017, 95. lap
2 Idézett mű, 121. lap, a Nézőpontok című versből.
3 Ion Avramescu Ion Eliade egykori osztálytársa volt, s a nagy román filozófus eszmetárának ismerője.
4 A kör négyszögesítése, 416. lap
5 Idézett mű, 135. lap
6 Mandics György, M. Veress Zsuzsanna: Gubólakók (Herakleidák). Kriterion, 1989.
7 Róvott múltunk I–III. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2010–2012.
8 Somogyi Antal rovásírásos gyűjteménye, magánkiadás, Budapest, 2012-től 2015 decemberéig három kötete jelent meg.
9 Hétfolyó, hétcsillag. A rováskrónika legősibb rétege. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2022.
10 Magyar hegedűsök énekei eleinkről. A Ciceró-„kódex” hosszú rovásbeírásai. Kráter, Pomáz, 2015; Janus Pannonius és a rovásírás. Magánkiadás, Budapest, 2015; A kaukázusi magyarság a rováskrónika szerint. A rováskrónika mint forrás: résztanulmányok 1. RKFR 1. Előzetes közlemény, magánkiadás, Budapest, 2019.
 
Az írás eredetileg a Háromszék folyóirat online oldalán, 2023. január 6-án jelent meg.
 
A szerző író, művészeti író, szociográfus, tanár, művelődésszervező.

Szász Tibor András  
Jel az időben  

Prédikátor 9:13–18  
Ilyen bölcsességet is láttam a nap alatt, és nagyon rám nehezedett: Volt egy kicsiny város, kevés lakóval. Megtámadta azt egy nagy király, körülvette, és ostromműveket épített vele szemben. De akadt benne egy szegény bölcs, aki bölcsességével megmentette a várost. Az emberek azonban nem törődtek tovább azzal a szegény emberrel. Akkor ezt mondtam: Többet ér a bölcsesség a hatalomnál, de a szegények bölcsességét mégis megvetik, és nem hallgatnak beszédükre. A bölcsek nyugodt szavaira kell inkább hallgatni, mint annak a kiabálására, aki az ostobák között uralkodik. Többet ér a bölcsesség a harci eszközöknél.
 
Mandics Györgyről (és bevallom, néha magamról) örökké ez az ige jut eszembe. Talán ezért olyan különös és mély a kapcsolatunk, évi egy-két találkozásunk és ritka telefonbeszélgetéseink ellenére. Még kómás állapotában is megjelentem neki, hogy jól elbeszélgessünk az élet és halál mezsgyéjén.  
De jó, hogy visszatért közénk!  
Mivel egy nyolcvanesztendős magas öregurat mégsem nevezhetek pillangónak, azt kell mondanom, hogy ő az a bagoly, aki mindig a ciklon szemébe repül, hogy puha szárnycsattogásával elindítsa a hurrikánt, a csak általa ismert gyúpontról, melyet minden gond nélkül megtalál minden szellemi kontinensen. Néha sikerül döntően bekavarni a történésekbe, de ezt senki se hiszi el neki. Kasszandra átka ez: a kevés Látó általában konkurens, és nem áll érdekében a másikat fényezni vagy helyzetbe hozni.  
Amikor Mandics megjelent Erdély szellemi horizontján a hetvenes évek végén, már akkor dobozolhatatlan egyéniség volt. Tanár, mérnök, színes „lektűríró” – amolyan félautszájder, az irodalom szentélyébe bebotló „műszaki értelmiségi”. Ezt sose mulasztották el vele kapcsolatban megjegyezni. Közben pedig idegesítően sikeres volt, és megfoghatatlanul rendszeren kívüli. Megtalálta a rést az ideológián túl és cenzúrán innen. A senkiföldjét, ahova kevesek merészkedtek el, vagy akik odatévedtek, azoknak fogalmuk sem volt, hogy mit is keressenek ottan.  
A meglepő trükkök bemutatóit pillanatnyilag megcsodálják, de közben gyanakvással vizsgálgatják: hogyan is csinálta? Hol van a fortély a mutatványban? Ha pedig megmutatják nekik a zseniális fogást, legyintenek: csak ennyi? Tudtuk, tudtuk! Persze. Mint a vadgalamb a szarkafészeképítést.  
Ő, az afrikai rítusok avatott ismerője, tudhatta volna, hogy nem jó ötlet megdönteni a varázsló lányát, se a rendszerváltás boszorkánykonyhájának receptjeit bemutatni, mert hamar békává változtatják az embert, és örvendhet, ha utána kicsit berekeghet még éjfélkor a csalitosban. De hát mindenki teszi, mit tennie kell szíve legbelső indulata szerint. Van, amikor csontjaidat emésztő tűz a szó, de főleg az igazság.  
Bízhatna az utókorban, de az, aki hihetetlen fontos kéziratok kötegét összefogó cukorspárgákat bogozott ki elsőként kétszáz év után levéltárak elfeledett szegletében, az joggal merenghet el a dolgokon.  
Jobb egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán! – mondja bölcs Salamon. A mi ünnepeltünk is hűséggel, szívóssággal, kitartással ragaszkodik az élethez, és a megsejtett dolgok felderengő, végső igazához.
Jól teszi! Kívánom, tegye sokáig!  
Füstös kávéházak, facér talponállók zseniális hordaléka a rendszerváltás előtt és környékén kacagástól visítva vagy tűnődve idézte a Vasvilágok, Gubólakók, majd a Dromosz közismert, észrevétlenül tudatba épült-csempészett kliséit. A lehetetlen létformában a pillanatnyi, majd eljövendő korszak természetesnek vélt abnormitásait rendezte értelmezhető rendszerbe (vagy éppenséggel rendszertelenségében működő valósággá), hogy térképet nyújtson, megértést, és valamiféle menekülési útvonalat. Vagy ha nem, hogy legalább a teljes arcvesztés előtti pillanatban fújjon riadót.  
 Jó volt hinni, hogy valahol holmi bölcs Heraklidák végiggondolják azt, amit mi nem tudhatunk vagy nem láthatunk összképében sem a jelenben, sem a közeljövőben. Helyettünk és értünk. Jó lenne most is ebben reménykedni, csak ne ecetesedett volna meg a történelem pezsgő mustja azóta…
Mandics az eleve vesztett ügyek győzelemre vivője. No, nem itt a földi történelemben, hanem Virtuália enyészetlen mezején. Az elíziumi virányok földi limbuszán sétál, ahol csak kevesek ébrednek öntudatra ideát.  
Az ideák illatának tévedhetetlen szimatú nyomkövetője ő. Erénye, hogy kétségbeesetten meg akarja osztani ennek gazdagságát velünk. Rajta nem múlik.  
Önmagunk érthetetlen, elfeledett vagy letagadott vonásait, jeleit próbálta visszahozni önbecsülésünk és memóriavesztésünk simára törölt táblaasztalára. „Rovott múltunk” több mint kétezer oldalnyi dokumentuma mosolyra fakasztja a mai tudósokat. – Hát igen – mondják sajnálkozó hangsúllyal –, Mandics...  
Pedig ő az a radírgumi, amelyik végleg kitörli majd a mai korszak rendíthetetlennek vélt tudorait elefántcsonttornyaikból. Ő az a botránykő, melyben elbotlanak egyszer. Mert nem lehet se letagadni, se megkerülni, se meg nem történtté tenni azt, amit szólt és feljegyezett könyveiben.  
„Amit megírtam, megírtam!” Tudni szükséges, hogy minden dogmatikai és írástudói tiltakozás ellenére Pilátus végül mégiscsak belekerül a Krédóba.  
 
 Mert aki megjárta a halált, az halhatatlan.  
 Aki még le is írja, az hihetetlen,
 Heraklidák bronzasztalához méltó múlhatatlan.  
 
Felsősófalva, 2022. advent első vasárnapja.
 
A szerző református lelkész.