A tengertől tanulsz beszélni

Értelmezhetetlen mondatok

Egy ellentmondásmentes világban 
az egyetlen bizonyíthatatlan mondat az, hogy
„Ez a világ ellentmondásmentes.”.
A csapból visszafele folyik a víz, 
a Föld magja felé rohanunk,
közben egymás gerincével feszítjük ki a világot. 
A villamosmegállóba temetett óceán. 
a határon fekvő hontalan föld vagyok. 
A tenyered térképén keresem magam, 
a körmöd alatt maradt nikotin lettem. 
A lépcsőház falaira vésett karcolás 
akarok lenni a bőrödön,
az utolsó mondat a szádban, 
egy lélegzetvétel halál és születés között.

Impresszió

Egy szoba tele órákkal, egyik se pontos.
Lejárt tej, a kávéfoltos ing, 
be nem fejezett könyvek,
a nagymamád régi olvasószemüvege.
Már három éve, hogy ...
mégis mindig ott van a polcon, 
két Illyés kötet között.
Rettegsz mindentől, ami szép,
a sirályok táncától, a vihar utáni záportól.
Rémálmodban rád omlott a Duna,
belefulladtál a rozsdás hidakba. 
Létezésünk valószínűsége a nullához közelít,
mégis mindent erre tettünk fel.
Az ajtóküszöbre vésett szavaid elvesztek,
két lábjegyzet közt még ott lehetnek.
Hosszú csend narrációja az éjszakánk, 
a tegnapot felejtjük el először.

Fehér fal

Fogakkal kapaszkodom a méhembe,
összenőttem magammal,
mint a vaskerítésen futó rózsák a rozsdával.
Köptető szagú üres kórházi 
termekben várom a megváltást,
a fehér falat bámulom.
Farkasszemet nézek vele,
azt várom, hogy pislogjon.
Majd magam mellé engedem,
lefektetem egy párnára,
és elmondom neki, 
hogy ő egy fal, egy fehér fal.
Értelmezhetetlen az alakja, mégis tudom, 
hogy ő egy fal, egy fehér fal 
és ez az egyetlen, amiben biztos vagyok.
Mellettem egy anya, 
a meg nem szült gyermekét siratja. 
Minden mondata egy ima,
hallom, hogy értem imádkozik, neki már mindegy.
Fehér fal, fehér köpeny, fehér ajkak,
nincs elég hely a fogaimnak, 
nincs elég hely neked. 
Téged siratlak, majd elmondom a fehér falnak,
hogy ő nem több egy fehér falnál.

Libella

Valahol itt kezdődik a budai valóság, 
szürreális, mégis itt van, belém mar, 
végig rág, itt hagyja csontjaimat. 
Elraktározódik, majd időről időre kevesebb lesz. 
Elfogy bennem, átzuhan egyik képből a másikba. 
Üres vászon, érintetlen ecsetek, égett olajszagú mondatok.
Dohányt tekersz, közben idegenekben keresed új hited. 
-10 fok, nem látlak, csak a füst takar, meg az a pléd, 
az ultizó öregek a sarokban, a fröccs, amiben túlfolytam. 
Most a hallgatást tanuljuk, a lassan folyó Dunától, 
az egymás mellett elhaladó villamosok súrlódásától.
A falon fekvő papírrózsák közé ékelődött szóközök 
közt keresed édesanyád utolsó szavait. 

Agónia

Látni akarom, ahogyan az artériáid lassan 
hajszálerekre oszlanak.
Tumor vagy a testemben,
egy kádba fojtod magad. 
Érzem a kátrányt a tüdődben, 
belülről szétmar. 
A tengertől tanulsz beszélni, 
egy üres asztalon a sóért nyúlsz először.
Ha ez egy másik vers lenne, 
én lennék a föld pora, te az oldalbordám.
Most csak a fürdőszoba csempéjén fekszel, 
a festett tájkép vagy, amit senki se látott még.