Luca egy felhőn állt, előtte faragott ajtó. A felhő állaga szétázott papírhoz hasonlított, de azért stabil volt. Ahogy az ajtón hallgatózott, a körömnyi facirádák sora kicsit nyomta a fülét, de az álla pont beleillett egy vésett kerub szárnyába. Nyakszirtjét égette a nap, mégis fázott.

– Megegyeztünk. Egy hét – mondta egy fagyos, érdes hang. Ilyen hangja lenne a jégkásának, ha beszélne.

– Igen. Egy hét múlva újra találkozunk, és meglátjuk – értett egyet egy meleg, dörmögő hang. Ez meg mintha kandalló pattogás lenne.

– Nem fogok kudarcot vallani – biztosította a jégkása.

Az ajtó hirtelen eltűnt, a nap pedig kialudt. A sötétségben valaki vagy valami mozgott. Mintha repült volna. Majd a jégkása közvetlenül Luca mellett azt mondta: Te pont jó leszel. Luca lába alatt a felhő üvegszilánkokká robbant, ő pedig belezuhant a vak semmibe.

Felriadt. Még mindig sötét volt. Lihegett, fülében dübörgött a pulzusa. Ébren vagyok, vagy még álmodom? Ahogy a szeme megszokta a sötétet, meglátta a redőny résein becsorgó fényereket, és az éjjeliszekrényen narancssárga szemmel figyelő hosszabbítót. Balra tőle Norbi egyenletesen, békésen szuszogott. Hála istennek! Azt hittem örökké abban a sötétségben fogok zuhanni. És az a hang…

Megmozdította a lábát, hogy kimenjen vécére. Mintha rátapadt volna a lepedő a sarkára. Végül felállt, de a fájdalomtól azonnal le is rogyott. Mi a… A lábfején apró, vérző karcolások voltak. Mintha azok a felhőszilánkok valódiak lettek volna. De az meg hogy a francba? Sziszegve újra felállt. Már nem fájt annyira. Kisántikált a mosdóba. Beragasztotta a lábát ragtapasszal, hideg vízzel megmosta az arcát. Hátha észhez tér.

Visszament az ágyba. Ahogy az álom távolodott, úgy múlt el a fájdalom a lábából.

Néhány percnyi forgolódás után belátta, képtelen lesz visszaaludni. Elővette a telefonját, hogy átnézze a délelőtti meetingre készített jegyzeteket.

***

 

– Azt hiszem ezekre nem lesz szükséged – fölényeskedte Olivér, ahogy a tárgyalóban Luca válla fölött a telefonba pillantott.

Luca megfontolt mozdulattal letette a telefont, felnézett, és megvetéstől lassított hangon kérdezte:
– Mert már megint valami olyan eszelősen zseniális ötletet találtál ki, ami egy csapásra minden kérdést megold?

Utálta ezt a tudálékos, exhibicionista pöcsöt. Sajnos tényleg voltak jó ötletei. Ráadásul szórakoztatóan adott elő, és közvetlenségével könnyen benyalta magát másoknál. Viszont a timemanagementje pocsék volt. Folyton kávészünetekre ment, a határidőkkel gyakran elcsúszott. Ilyenkor kamuzott valami sztorit, amit olyan meggyőződéssel adott elő, hogy mindenki bevette. Néha Luca is. Olyankor muszáj volt emlékeztetnie magát, hogy ez a kamugép ellenség. Ők voltak az egyesület legígéretesebb fiataljai.

– Jó lenne, de nem – sajnálkozott Olivér. – Pedig egész hétvégén a logisztikán agyaltam. De a madaraktól úgy hallottam, magára az adománygyűjtésre sem lesz szükség.

– Mi? Az hogy lehet?

– Ennél többet én sem tudok. Lehet, Robin Williams keze van a dologban, és Gyepesd minden lakosa nyert a lottón – Olivér imádott mindent filmes idézettel illusztrálni. – De azt hiszem, mindjárt kiderül.

Bejött Albert, az Egyenlőséget Az Embereknek Egyesület vezetője. Egyszerre tűnt döbbentnek, zaklatottnak és boldognak. Csendet kért. Ő… Reggel felhívta Gyepesd polgármestere. Megköszönte az eddigi adományokat, egyszersmind elárulta, hogy öhm… a községnek nincs szüksége több adományra. Mint az a hírekből is tudható, régóta tárgyalnak egy tejipari céggel, amely ott szeretne gyárat építeni, csak eddig ő… nem sikerült megegyezniük a feltételekben. De most… Most ő… pontosabban ma reggel a cég hirtelen minden kérésükbe belement. Betartják a környezet és munkavédelmi feltételeket, valamint mindenkit felvesznek teljes…. teljes foglalkoztatásba, és nem éhbérért, hanem rendes, versenyképes fizetésért.

Egy másik mélyszegénységben tengődő falu, Telér polgármestere is hasonló jó hír miatt kereste. A bányájukban, ami a hatvanas években kimerült, ritkafém-lelőhelyet találtak. Ezzel nemcsak munkahelyet teremthetnek, de a zöldenergiára való átállást is segítik.

Luca három éve dolgozott az egyesületnél. Többször is járt ezeken a településeken. Látta a romos házakat, a hulladékkal fűtött kályhákat, az alkoholtól püffedt arcú, éhezéstől tompa szemű embereket. A legszörnyűbb mégis a szag volt: a mindent átitató égett műanyag, étolaj, dohány és izzadtságszag keveréke. És most hirtelen belepottyannak a gazdagság és a biztonság ringató ölébe. Luca megértette főnöke boldogsággal elegy zaklatottságát. Ő is örült, mégis olyan furcsának érezte az egészet. Honnan ez a nagy szerencse? És a nyomorgó emberek mihez kezdenek majd a hirtelen jött jóléttel?

Olivér halántékán megtámasztott hüvelykujjal masszírozta a homlokát. Luca ebből tudta, neki is hasonló kétségei vannak. Mégis győzött a fiú alapoptimizmusa. Most a Forrest Gumpból idézett: Mindennap történnek csodák. Nem mindenki hiszi, de hogy történnek, az biztos.

Végül megegyeztek, hogy az adományoknak máshol is jó helye lesz. Olivér rögtön lecsapott a szervezésre. Luca nem örült az elhappolásnak, de ott volt még a csütörtöki tüntetés, amit ő vitt.

A meeting után Lucát felhívta egy autista ügyfele. Felvették egy multihoz informatikusnak. Hálásan megköszönte neki a sok szervezést, a pszichológiai felkészítést az állásinterjúra, és megígérte, bármikor segít, ha valami számítógépes elakadása van.

Na, ez a hír már tényleg örömhír volt. Ha valaki, ez a srác megérdemli, hogy informatikusként alkalmazzák. Nincs nála nagyobb kocka. Büszkén vitte a hírt a főnökéhez. Olivérrel egyszerre érkezett. Az ő kerekesszékes ügyfelét is felvették. A cég ráadásul vállalta az épület akadálymentesítését.

Luca egyik gyerekkori alapélménye, hogy siket apja kétségbeesetten munkát keres. Az építőiparon kívül általában sikertelenül. Ott viszont megalázták. Luca többször kihallgatta, ahogy az apját a kollégák szó szerint a háta mögött kibeszélik. Mikor elmondta az apjának, ő csak fásultan vállat vont. Nem kell velük foglalkozni. Kőporos majmok. Amúgy is, a család eltartása fontosabb a büszkeségnél.

Luca dühös volt. Hogy lehetnek ilyen gyerekesek a felnőttek? A dühe azóta sem csillapodott. Minél több kilátástalan helyzetben vergődő embert látott, annál haragosabb lett és annál jobban vágyott tenni valamit. De ezek a mai hírek… Örült, közben mégis tehetetlennek érezte magát. Egy láthatatlan kéz kihúzta a lába alól a varázsszőnyeget, és a valódi rászorulók alá tette. De hol van ebben az ő része?

Este megpróbált erről Norbival is beszélni. De a barátja nem nagyon figyelt. Hát van ilyen. Ne add fel. Ezek csak cseppek a tengerben. Maradt még igazságtalanság épp elég. Lucának nem volt újdonság ez a vállvonogató figyelmetlenség. Norbi folyton versenyzett, kivel történt több dolog, kinek volt jobb vagy rosszabb a napja. Most is. Ma volt annak a szexuális zaklatási ügynek a huszadik tárgyalási napja. Igen, igen, az. A vádlott eddig mindent tagadott. Ma meg a tárgyalás kellős közepén felállt, és nemcsak bevallott mindent, de zokogva kérte a bíróságot és az áldozatait, hogy bocsássanak meg.

Egy örökösödési perben a három testvér egyszer csak röhögőgörcsöt kapott, miközben azt csukladozták, mekkora baromság azon vitázni, kinek jár apa óragyűjteménye meg vasúti terepasztala. Majd a röhögőgörcs után pikk-pakk megegyeztek. Pedig hónapokig nem lehetett a közelükben rágyújtani, olyan puskaporos volt a levegő. Szóval Norbi totál megérti a tehetetlenségét. Ő legalább annyira értetlenül állt ezek előtt a helyzetek előtt.

Mi az, hogy legalább annyira? Luca megpróbálta Norbin kitölteni a dühét. De a barátja kivételesen nem volt kapható a vitára. Elegánsan kibújt a támadás alól, és felvetette, inkább menjenek el vacsorázni. Rájuk fér.

A történtek Lucát álmában sem hagyták nyugodni. Egy gyepesdi ócska putri előtt állt, amikor arra sétált Olivér.

– Csillogó üvegek mögött emberek: tévét néztek, vacsoráztok, felkiáltok, de nem láttok – mondta a házra mutatva.

– Mi ütött beléd, hogy nem filmet, hanem Péterfy Borit idézel?

– Hülye vagy? Ez a Carrie naplója. Nehogy már, nem láttad?

A házból kijött Norbi, és bevallotta, hogy szexuális zaklatást követett el. De az áldozatot kárpótolja a bányája bevételéből. Erre Olivér behúzott neki. Verekedni kezdtek. Közben Luca azt kiabálta, hogy hagyják abba, mert kezdődik az állásinterjú! Hirtelen eltűnt Gyepesd, és a fiúk, ő pedig ugyanazon a felhőn állt, mint tegnap. Csak most napsütés helyett áthatolhatatlan sötétségben lebegett. Nem is, suhant, egy távoli fény felé. A fényben egy óriási színpadon angyalok álltak, és kristálytiszta hangon énekelték az Evanescence My Immortalját. Az egyik meglátta Lucát, és egy rémült nyikkanással elhallgatott. Ahogy a többiek is észrevették, a dal kakofonikus kiabálásba fulladt. Kapkodás, rohangálás. Az angyalok hirtelen eltűntek. Luca kíváncsian átlépett a színpadra, ami abban a pillanatban eltűnt. Ő pedig felriadt.

A megmagyarázhatatlan jóhírek a következő két napban is csőstül jöttek. Az Ukrajnában régóta húzódó háború minden átmenet nélkül véget ért. A katonák fegyvereiket eldobva, őszinte szeretettel ölelték át addigi ellenségeiket. Oroszország óriási összeget küldött a romba dőlt Ukrajnának az újjáépítésre. Lucáék menekült segítő munkájára többé nem volt szükség. Tömegek tértek haza újrakezdeni mindent. Az egyesület egyik Strasbourgban folyó diszkriminációs pere hirtelen peren kívüli megegyezéssel ért véget.

Norbiéknál egy sikkasztási ügyben felmentették a vádlottat, mert a közönségből felállt a valódi bűnös, és mindent bevallott. Egy válóperben a házastársak rájöttek, mégiscsak szeretik egymást és az ügyvédek előtt egymásnak estek. Így pecsételve meg a békét.

Ebben a két napban számos multi kereste meg Lucáék egyesületét, mert ők, ha törik, ha szakad, megváltozott munkaképességű embereket akarnak felvenni. Aztán a csütörtöki tüntetés is tárgytalanná vált, mert a kormány egy rendelettel minden szegregált iskolát felszámolt, és teljes inklúziót hirdetett.

Szerdán, hazafelé tartva Luca elcsípte egy utcai prédikátor pár mondatát: Eljött az Apokalipszis! A gonoszok megbűnhődnek, a jók elnyerik jutalmukat. Nemsokára újra eljön Jézus, és békében, boldogságban élünk.

– Lehet benne valami – töprengett Luca.

Hithű ateizmusa az elmúlt éjszakák miatt kezdett meginogni. Visszatérő álmává lett a felhőn-siklás a sötétben, a fény, az angyalok kórusa. Csak a dalok változtak. Michael W. Smith Awesome God és egy rap. Mi a fene, rappelő angyalok? – gondolta a Gospel Gangstas Demon Killaja közben. Nem tudta, honnan ismeri ezeket a dalokat, egyszerűen csak ismerte mindet.

Az álom vége is mindig ugyanaz volt: az angyalok meglátják, rémülten elmenekülnek, rálép a színpadra, mire az eltűnik, ő meg felriad.

A csütörtöki tüntetés végül nem maradt el, csak átalakult a béke és az egyenlőség örömünnepévé.

Luca meglepetésére Norbi kivett egy szabadnapot és eljött. A barátjának a munka volt mindig is az első. Mondjuk Lucának is, de ez nem tartotta vissza, hogy ezt olykor Norbi szemére hányja. Végre lenne egy szabad hétvégénk, és te azokkal a nyomorult periratokkal foglalkozol. Az idejét sem tudom, mikor voltunk moziban vagy vacsorázni. Igen, én is el voltam havazva, de én rászorulóknak segítek. Te meg hisztis emberek hülye pereskedésében.

Az ilyen vagdalkozásokban általában Luca győzött. Norbi engedett. Vagy, mert igazat adott neki, vagy azért, hogy végre békén hagyja. Viszont sokszor passzív lett a rákövetkező romantikázásban. Máskor, ha Luca rosszkedvű volt, mintha szándékosan provokált volna hasonló helyzeteket. Ezekben megint csak Luca győzött, amitől a kedve is jobb lett.

A legtöbb vitájuk a lakás és a kapcsolat jövője miatt volt. Norbinak, aki egy tízessel idősebb volt a friss diplomás Lucánál, volt autója, lakása, félretett pénze. És nem hagyta, hogy Luca beszálljon a rezsibe. Kell majd az a pénz a pártodra. Luca álma egy igazi, emberarcú szocdem párt volt. Önkormányzati szinten kezdenénk, a szociális bizottságokban. Aztán, ha már van helyi bázisunk, jöhet a parlament meg az EP.

Norbi felnézett rá az ambíciója miatt, és szerette volna minden ezközzel támogatni.

Lucát viszont zavarta a kiszolgáltatottság. Hogy a barátja bármikor kidobhatja. Elég egy nagyobb veszekedés, szakítás, és mehet vissza a szüleihez Csepelre. Ami nekik anyagi terhekkel járna. És azt nem akarta. Épp elég, hogy 23 évig eltartották.

A bizonytalanságát tovább fokozta, hogy Norbi nem akart elköteleződni. Ügyvéd vagyok. Nap mint nap látok tönkrement párkapcsolatokat. Köszönöm, nem kérek belőle. Egy szakítás is fájdalmas, de maceramentesebb mint a válás.

De az elmúlt napokban mintha Norbi is megváltozott volna. A versengés, a középpontba törekvés megmaradt, de valahogy más volt. Többször beszélt közös tervekről: nyaralásokról, örökbefogadható kutyáról. Moziba, vacsorázni mentek, sétálni a Dunapartra. És most még szabadnapot is kivett az örömünnep kedvéért. Ráadásul két jegyet is hozott a Cold Showers koncertre, ami Luca egyik kedvence volt.

Ezek legalább annyira zavarba ejtették és elbizonytalanították a lányt, mint a munkahelyi történések. Mi ütött belé? Bűntudatból ilyen cuki? Vezekelni akar valamiért, amit nem mondott el? Mikor szóvá tette, Norbi meglepődött. Láthatólag a változások korát éljük. Ideje nekem is változni. Nem igaz?

Mintha egy levágásába beletörődött marha kitúrta volna Norbi türelmetlen, kritikát nehezen viselő lelkét. És a szeme… Mintha kialudt volna benne a tűz. Csak ártatlan kíváncsiság volt benne. Mint a kisbabákéban.

A pénteki Akváriumbeli koncert újabb lelki pofonnal várta Lucát. A zenekar közölte, elég volt a síron túli énekből, az érfelvágós zenékből, ideje vidámabb húrokat pengetni. Majd belecsaptak a Good Wibrationsbe a Beach Boystól. A többszólamú vokálról Lucának az álmában hallott angyali kórus jutott az eszébe. Mikor aztán George Harrison My Sweet Lordja jött, másokhoz hasonlóan ők is leléptek.

Luca még otthon is dühöngött. Norbi kedvesen, viccelődve próbálta felvidítani. Nem nagyon sikerült.

– És mit szólnál ehhez?

Benyúlt zakója belső zsebébe, elővett egy kis ékszeresdobozt, majd letérdelt.

Luca mintha betépett volna. Zsibbadtan állt, gondolatai lelassultak. Mi van? Norbi? De hát ő ügyvéd…

– De… De… De hát miért?

Norbi vállat vont.

– Már nem félek. Nem tudom, hogy múlt el. De már nem aggódok. Bízom a jövőben.

Luca ezt akarta hallani. Két éve voltak együtt, és alig várta, hogy megtörténjen. Mégis, olyan furcsa ez a hirtelen pálfordulás. Szép volt ez a pár nap… Nem is szép, békés. De erre vágyott? Ezt szerette Norbiban? Kifelé mindig véd- és dacszövetséget mutattak, de belül folyton harcoltak. Sokszor szeretett volna egy kis nyugit, de tudta, hosszú távon azt halálosan unná. Próbára kellett tennie magát, az igazát, Norbi szeretetét. Csak akkor vagy biztonságban, ha te győzöl. De most harc nélkül nyert. Ami lehetetlen.

Nem tudta kimondani. Csak rémült, rekedt mentegetőzésre futotta. Boldog vagyok. És köszönöm… Csak olyan hirtelen… És én nem is értem mitől. De persze lehet… De gondolkodnom kell… Kérlek hadd gondoljam át.

Norbi nem értette. De hát ezt akartad. Perspektívát. De elfogadta. Bár minden pórusából áradt a fájdalom.

Luca nehezen aludt el. Többször kiment a fürdőszobába sírni. Miért? Miért nem tudok örülni? Miért nem mondtam igent? Biztos bennem van a hiba. Én vagyok a rossz.

Álmában megint a felhőn siklott. De most nem voltak angyalok. Viszont ott volt a cirádás ajtó. Aminél hallgatózott.

Benyitott. Lambériás dolgozószoba, bőrkanapé, körben könyvespolcok, szemben egy íróasztal, mögötte valaki ül és olvas. Belépett, de a szoba nem tűnt el úgy, mint a színpad.

Az íróasztal mögött ülő felnézett. A szakállas, ráncos arcra a rosszallástól még több ránc került.

– Tudomásom szerint egy hetet beszéltünk meg. Bár nem mondom, eddig egész jól ment. – Ugyanaz a kandalló pattogású hang volt, amit vasárnap kihallgatott.

– Igen, így volt – válaszolta Luca. Legnagyobb döbbenetére nem a saját hangján. Azon a fagyos, érdes, jégkásaszerű hangon beszélt, amit szintén vasárnap hallott. – Azért jöttem, hogy közöljem, vége.

– Már nem szeretnél visszajönni az angyalok közé? Úgy hallottam, az elmúlt napokban többször is megjelentél köztük. A tiltás ellenére.

– De igen. Szeretnék. Állati unalmas ott lenn. Az egyik bugyorban a pogányok okoskodnak mindenféle filozófiai izét. A másikban eretnekek meg reformerek piszkálnak, hogy a rendszer nem rossz, de így és így lehetne jobb. A többiben meg tényleg elvetemült bűnösök vannak. Azok a legunalmasabbak.

– Sajnálom. Megegyeztünk. Egy hét önmegtartóztatás.

– Nem azért jöttem, hogy alkudozzak. Hanem hogy megmondjam, vége. Szeretnék visszajönni, de nem lehet. Öt napot töltöttem egy lány testében. Nem volt benne semmi gonosz. Szereti az embereket, segítőkész. Jobbá akarja tenni a világot. Mégis, ebben az öt napban gyakorlatilag összeomlott az élete. Csak mert én úgy döntöttem, nem teszek semmi rosszat.

A szakállas öreg elmosolyodott, és bólintott.

– Nem vagy meglepve – értetlenkedett Luca.

– Nem. Tényleg nem. Hogy úgy mondjam, reméltem, hogy rájössz erre.

– De hisz… De hisz engem mindenki rossznak tart. Én vagyok a gonoszság feje. A megtestesítője. Mindenki fél tőlem. Az emberek, angyalok, mindenki.

– Mégis öt napig megtartóztattad magad. Szerinted miért?

– Mert ez volt a feltétel.

– Nem jó. Nem pontos.

– De hát ez volt a feltétel.

– De minek a feltétele?

– Hogy visszakerüljek az angyalok karába.

– És miért akartál visszakerülni?

– Mondtam. Unatkoztam.

– És ezért…?

– Ezért úgy döntöttem, beszélek veled.

– Ez a kulcs. Te döntöttél és vállaltad, hogy bármibe kerül, megteszed. Öt napig viselted a súlyát. Nem azért tartanak a gonoszság megtestesítőjének, mert abszolút rossz vagy, hanem mert kell a jóságnak és a gonoszságnak is egy megtestesítő. Te vagy az egyik, én a másik. De az, hogy mit gondol rólunk a világ csak egy dolog. Mi dönthetünk másképp. Tehetjük az ellenkezőjét annak, amivel felruháztak minket. A lényeg, hogy vállaljuk a kereszteket, ami a döntésekhez jár.

– Akkor most menjek vissza arra az unalmas helyre?

– Ez rajtad áll. Láthattad, mi történik a világgal, ha másképp döntesz.

Luca előtt végig görgött az elmúlt öt nap. A sikerek miatt érzett öröm, a csalódás, hogy a világ nélküle javult meg; a bizonytalanság, hogy minden, amire vágyott, harc nélkül lett az övé.

– Rendben. Visszamegyek. Most már legalább tudom, miért maradok ott. Azt a sok unalmas lelket meg majd csak elviselem valahogy.