Ugrás a tartalomra

Mányoki Endre emlékére

Böszörményi Zoltán, Petrőczi Éva és Laik Eszter emlékezik

Böszörményi Zoltán

Ópiumszínezék, fellegek         

                         Mányoki Endre emlékére

Ólombetű-csönd.
Magasodnak köréje a pátosz falai.
Kereskedni kéne a szavakkal, 
rájuk vetni a hálót,
a szeretet lappangó erejét igába fogni,
megszerkeszteni a csillagok fogaskerék-táncát.
Lépést lépesre írni, 
mint menüettet szoktak a hozzáértők, 
az egymás vonzásában uralkodók.

Szeptemberben Székelyföldön leesett az első hó.
Éjszaka történt, 
az édes-zöldet befedték
a fehér termeszek.
Míg munkált millió csillagfény,
hazamentek a szolgálatos manók,
jó meleg paplan alá bújtak,
az ég hajtotta rájuk a fejét.

Arccal a fénynek.
Cinikus remény tekint vissza a szoba sarkából.
A világ- és létlemezek között élettörmelék pihen,
ópiumszínezék, 
fellegek.
A tollhegy és a papír metszéspontjában 
a lélek hever.

Kinn játék, távoli suttogás.
Tündérarcú jövő vigyorog.
A láthatatlan lehetőség puha szárnyát bontja,
a ma vonatában
ismeretlen tájak felé utazol.
  
Termékeny az emlékezés.
Láncfüzérek olvadnak el az időben,
utánuk kérdésekkel terhes jelen marad.
Ami számít, az örök:
a szemérmes ellentmondások,
az alkalmak dialektikája,
a csapdát állító szavak.
A szél szárnyára fénypor tapad.

A későbbi lexikonokban,
ahol költő költő mellett
békésen elfér,
és a nyugtalanságnak nyoma sincsen,
átszól az egyik a másiknak –
Mauyori, emlékszel arra a Mozgó Világ-, 
Irodalmi Jelen-lapszámra?


 

Petrőczi Éva

Má-nyo-ki Ban-di
                     

                     Skandáló siratóének

Má-nyo-ki-Ban-di,
Má-nyo-ki-Ban-di.
úgy skandálom
most nevedet,
mintha egykori énem
sírna utánad,
a metrumokba bódult
pécsi kisgyerek.

Má-nyo-ki-Ban-di,
versek, filmek, képernyők
és a vége felé kerted,
dédelgetett unokáid
színezte robinzonádba
menekült, csupaszív
gazdája, Te!

Sokan olvastuk
rettegve tréfálkozással
kendőzött, búcsúzó Fb.-idet-

Halálod most mégis
olyan, mint a váratlan
tüskemarás: sírva
nézzük a Tiszták
egyre ritkuló,
vékonyuló csapatát.

Befogad, tudom,
az Égi Kert Téged,
akinek az egymást
követő kígyóharapások
rettenetes korában is
minden szava
olyan volt, mint egy mosoly,
mint egy símogatás.


 

Laik Eszter

A Százéves Mester, aki megalkudott a Jóistennel

A Százéves Mester a folyóparti nádasban üldögélt, és botot faragott. Azért faragott botot, mert a Százéves Mesterek ilyesmiket szoktak csinálni. Például. Vagy fűzfasípot hegyezni. Vagy nótázni. Ő éppen botot faragott és pipázott mellé. Valaha nem pipát szívott a Százéves Mester, amikor még nem százéves volt, csak sima cigit, azelőtt meg még sima mezítlábasat, csecsemőkorában meg még az anyja tekerte meg neki s dugta a csöpp szájába, és langyította mellé a jó erős feketét.

De mire a nagy kort megérte, már csak pipázgatott, mert annál nem kellett azzal törődnie, hogy a bajszára potyog a hamu, és még esőben sem aludt el olyan gyorsan, lehetett a szájában tartva a fodrozódó felhőket nézni, ahogy átvonulnak a nádas felett. A Százéves Mester egyébként is igen szerette az eget kémlelni, megmondta belőle, mikor tűnik fel tehetség a láthatáron.

Zörgettek is egyre-másra a kunyhója ajtaján, ami a nádas közelében álldigált, s nem volt nyugta, szinte még éjjel sem. Folyton jöttek a tanácsáért, hozták a műveket, felolvasták neki, kérdéseket tettek fel, és lesték a bajsza rezdülését is. Igaz, ez benne volt a munkakörében, kitől mástól kérnének tanácsot a tanácstalanok, ha nem a Százéves Mestertől, pláne, ha az már száz éve mások gondját-baját orvosolja. Régebben, amikor még nem százéves volt, emailben, még azelőtt levélben, jóval azelőtt kocsmaasztal fölött kornyadozva, s csecsemőkorában az anyja tolmácsolta gügyögését a tanácskérőknek. De mit volt mit tenni, ha egyszer valaki annak születik, ami.

Mire a Százéves Mester százéves lett, megtehette, hogy kihajítsa az ablakon az ifjúkorából visszamaradt ketyeréket meg masinákat, és ha valaki akart tőle valamit, hát annak a kunyhója ajtaján kellett zörgetnie, személyesen. Mert a Mester látni és hallani is szerette, ki kopogtat nála. Az sosem ártott, ha az illető sört is hozott. Ilyenkor aztán kiültek együtt a nádasba, hallgatták a vadkacsák ijedt sápogását, a kecskebékák brekegését, a rákocskák motozását, iszogattak és beszélgettek. Meg hallgattak. Mert a Mester ezt is szerette, a fő, hogy együtt üljenek.

A zsenge ifjak előszeretettel zarándokoltak hozzá, már csak a kora miatt is, mert abban az időben, amikor a Százéves Mester százéves volt, már nem voltak bölcs vének, legalábbis olyan, aki bevallotta volna, hogy vén. Aki csak tudott, azon ügyködött, hogy fiatalabbnak lássék, ettől aztán mindenki roppantul el volt foglalva saját magával, és a fene se volt kíváncsi a másik bajára. Híre ment azonban, hogy a Százéves Mester – hacsak nem botot farag magányosan a nádasban – nagy gonddal hajtja oda a fülét, s úgy tud figyelni, mint senki más. Pedig sokszor tényleg csak hallgatott, huncutul csillogó szemmel elnézett a messzeségbe, hümmögött, dörzsölte az állát, megvakarta a fejét, beletúrt a hajába, végigsimított juhászos bajszán, újra megvakarta a fejét, s aztán, ha elunta a dolgot, útjára bocsátotta a tanítványt. Sose mondta meg, hogy tehetséges-e vagy sem, de aki nála járt, tudta, a Mester az égről majd úgyis kiolvassa a jeleket, emiatt nem kell aggódni.

Történt, hogy amikor a Százéves Mester életében elérkezett a nap, hogy betölti a százegyet, hatalmas zörömbölésre ébredt, olyan erővel verte valaki a kunyhója ajtaját.

– Ki az? – kiáltott ki kábán a Százéves Mester, aki előző nap éjfél után ebrudalta ki az egyik nehéz gondolkodású tanítványt.

– A Jóisten! – kiáltott be a látogató.

– A Jóistenit neki! – gondolta a Mester, és korához mérten nagy sietséggel kászálódott ki az ágyból. – Várj egy kicsit, felkapok valamit! – szólt ki a látogatónak, mert azt mégsem érezte illőnek, hogy így neglizsében…

– Nem kell, csak a hangom az! – kiáltott be a Jóisten. – Azért jöttem, hogy elmondjam, leszolgáltad hűséggel az idődet, betöltötted a hivatásod, ideje, hogy menj, és mostantól csakis magaddal törődj. Kapsz még száz évet, ami csak a tiéd, nincs több tanítvány, nincs több zörgető, csak te vagy, írd meg a magad művét és ne gondolj más bajára.

– De hát én… – próbálta közbevetni a Százéves Mester, de a Jóisten dörgedelmes hangon félbeszakította.

– Ez az utolsó szavam, punktum, nem kell hálálkodnod! – S azután néma csend. A Százéves Mester felöltözködve kitárta az ajtót, szólongatta a Jóistent, de nem volt ott egy szál lélek sem, csak a békák kuruttyolása hallatszott a nádas felől.

A tanítvány, aki aznap először érkezett, hiába kopogtatott a kunyhó ajtaján. Csakúgy az utána érkező, és a harmadik, meg a sokadik is. Nem találtak ott senkit. Amikor már elég sokan összegyűltek, összedugták a fejüket, tanácskoztak, s arra jutottak, elindulnak a nádasba, hátha megtalálják a Százéves Mestert, aki időközben százegy lett. Csörtettek a zizegő sásak között a folyóparton, de nem leltek semmi nyomot. Hanem amikor a Mester kedvenc üldögélő helyéhez értek, látták, hogy hever valami a földön. Valami botféle. Odaértek, felvették, s hát az a bot volt, amit a Mester faragott magányos óráin. Forgatták a tanítványok a botot, és látták, hogy betűk vannak belefaragva. S hát ahogy kezdték összeolvasni a betűket, láss csodát, ott volt azon a boton minden egyes szó, amit ők azelőtt a Mesternek felolvastak. Leereszkedtek lassan a földre a tanítványok, és csak forgatták, forgatták a botot, olvasták egyvégtében azt a rengeteg sok szöveget, s ahogy felnéztek közben az égre, a fodrozódó felhőkre, hirtelen mindegyikük tudta a választ a kérdésére. Hazamentek, és nem volt többé kétségük, mitől jó a jó mű.

Hogy a Százéves Mester hová lett, arról csak mendemondák keringenek. Beszélik, végül csak megalkudott a Jóistennel, visszatekertek negyvenegy évet, még a masinák és ketyerék korába, s csinálhatja a Mester kedvére azt, ami élteti. Százegyig még biztosan.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.