Ugrás a tartalomra

Ady 145 – Álom és valóság

2022. november 22-én lesz 145 éve, hogy Ady Endre, a XX. század legjelentősebb magyar költője a Szilágy megyei Érmindszenten megszületett.
Valószínűleg nem sok költő van a világirodalomban, akiről ennyi könyv, cikk, elemzés és diplomamunka íródott, mint Ady Endréről.
Hogyan gondolunk ma rá, hogyan őrizzük emlékét születésének 145. évfordulóján?
Milyen kötelességeink vannak költői hagyatéka irányában, amikor épp olyan időket élünk, amelyek kísértetiesen hasonlítanak verseinek vészjósló és borúlátó látomásaihoz? 
Már-már unalomig olvashatjuk és ismételjük:
– Adynak megint igaza lett. Vátesz!
– Előre érzett, előre látott.
– A legtöbb verse mai napig aktuális és élő.
A fenti megállapítás szinte közhelyként hangzik, de a legalapvetőbb igazságok mindig közhelyek.
Újból és újból rácsodálkozunk ezekre a versekre – bő száz évvel a költő halála után is –, mert máig tanulságos mondanivalóval vannak teli. Valóságos gyöngyszemek, melyeket örök kincsként forgatunk, újraolvasunk, akár századszorra is.
 De mit írhatnék róla én, ezen az évfordulón, nem szakmabeliként? Jómagam csupán költészetének rajongója, emlékének őrzője vagyok (irodalmi estek szervezőjeként, Facebook-oldal működtetésével – mindezt hobbiként).
Távol áll tőlem az irodalmárok szokásos „kánon-elemzése”, ok-okozat boncolgatása, és egyes történészek politikai-vetületű Ady-lejáratása.
Pár éve – itt, az IJ hasábjain – már volt alkalmam Ady témában írni, utoljára halálának századik évfordulója alkalmából.
Arról most nem írok, amit már tudunk Adyról, hisz akkor már minek megírni?
Arról sem érdemes, amit nem tudunk, és nem is fogunk tudni, mert ez már úgyis hiába.
Mindenki jobban jár, ha azt írom meg, amit tudni szeretnénk, és talán reményünk van rá, hogy az olvasás folyamatában eljutunk a magunk válaszáig!
Visszatérve arra, hogy élő...
Jómagam egészen élő emlékképeket tudok felidézni Adyról.
Van ehhez egy személyes történetem, most erről fogok mesélni.
Mielőtt a lényegre térnék, szükséges az előzményeket is megemlítenem.
Talán felfedezhető majd egyfajta összefüggés az előzmény és a későbbi történések között, de a végén mindenki eldöntheti maga.
Két éve, 2020. november 22-én, épp egy hideg, szeles, vasárnapi napra esett Ady születésének napja.


Nyolcadikos kisfiam a hétfői magyarórára készülve a Góg és Magóg fiát tanulta.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve – ebéd után – azt mondtam a gyerekeknek: Na, akkor indulunk Adyhoz.
Középső lányom akkor 16, fiam 14 éves volt. Nem mondanám, hogy örültek az ötletemnek, de kisebb ellenállási kísérletek után már szófogadóan behuppantak a hátsó ülésre. A közeli virágosnál megálltunk, vettem egy koszorút a sírra.
Útközben fiam a verset skandálta a kocsiban, én javítgattam – még nem nagyon ment neki hibátlanul –, ha tévesztett, elakadt, mindig kértem: Újra!
Furcsa is volt egy pillanatra a helyzet: Adyt szavalva kocsikázunk Adyhoz, a temetőbe.
Gyerekeim azelőtt még nem jártak a Nemzeti Sírkertben.
Nem is tudták, hogy az ilyen hatalmas, szép szobrokkal teli park. Rá is csodálkoztak, amikor odaértünk.
Előtte való éjszaka nagyon hideg volt, talán az ősz első fagyos éjjele, a fákról az összes sárga levél lehullott a földre. Csodás látványt nyújtott, mintha valami arany szőnyeg terült volna a lábunk elé.


Amikor Ady sírjához érkeztünk, meglepődve láttam, hogy teljesen üres a sírkő. Semmi nincs rajta. Sem egy szál virág, sem egy mécses, talán egy elszáradt kóró a sír mellett, amelyet már arrébbfújt a szél.
 Csalódott voltam, egyáltalán nem számítottam a kopár látványú Ady síremlékre. Senkinek nem jutott ma eszébe Ady?
Naivan azt gondoltam, hogy talán a NÖRI vagy a kerületi önkormányzat, egy irodalmi társaság, iskolai osztály, vagy a verseit évtizedek óta folyamatosan szavaló előadóművészekből bárki legalább ezen a napon eljön, és hoz egy szál virágot. De nem, november 22-én az Ady-család sírja elfeledetten és dísztelenül állt, csak a hulló, zörgő platánlevelek díszítették. Azért írom, hogy Ady-család, mert Adyn kívül édesanyja, bátyja és annak felesége is ott nyugszik. Ady édesapja pedig az érmindszenti temetőben.
 „Na, nem baj, legalább mi itt vagyunk” – gondolattal tettem le a koszorút, majd csináltam pár képet, hogy fel tudjam tenni az „Ady Endre költészetét kedvelők” oldalamra és csoportba.
A gyerekekkel közös szelfi is készült, háttérben az Ady-szobor... Poénkodtam is, hogy: Kisfiam, majd mutasd meg a tanárnak, hátha eggyel jobb jegyet ad.
Csontig hatoló hideg szél fújt, de azért elsétáltunk a Kossuth Mauzóleumhoz is, mindenhol sárga levélszőnyegen lépdeltünk, gyönyörű volt a táj.
Hazafelé kimondottan jóérzés töltött el, az az érzés, hogy talán most Ady lát valahonnan fentről, és tudja, hogy járt ott valaki, nincs elfelejtve, mégis került koszorú a sírra születése napján. A legszebb novemberi napon, ahogy ő mondta.
Örültem, hogy a gyerekek is látták az Ady-sírt, az árkádsort és a szép természetet, legalább kicsit kiszakítottam őket az online-világból.


Gondolom, sokunknak ismerős az az érzés, mikor temetőben járunk, és virágot viszünk egy elhunyt szerettünknek, pár percig, míg ott állunk, úgy érezzük, hogy az a valaki tudja, érzi, hogy mi ott vagyunk, hogy van kapcsolódás, egy számunkra még érthetetlen, tudományosan „le-nem-írt” csatornán. Abban a néhány pillanatban elmélyülve, tiszteletet adva azt hisszük, – azt szeretnénk hinni –, hogy most közelebb kerültünk hozzá, már-már mintha kommunikálnánk is vele, és ezzel az emelkedett, szeretetteljes érzéssel jövünk el a síroktól. Néha meg is simítjuk a fejfát vagy a követ, és az orrunk alatt motyogunk is valamiféle elköszönést. Legalábbis én így vagyok vele.
Egyébként Ady síremlékénél – az elmúlt években többször is – tanúja voltam pár ilyen jelenetnek, és ezeket nagyon jó volt látni.

Azóta biztosan tudom – saját szememmel láttam –, hogy a költővel még holtában is, a sírjánál állva ilyen mély és személyes kapcsolata van jó néhány embernek.
De folytatom a történetet, hogy megértse a tisztelt olvasó, mit értek a számomra „élő” Ady-emléken.
A temetőlátogatást követő héten, szerdán éjjel Adyval álmodtam.
Reggel, ébredésem után az álmot teljesen fel tudtam idézni, annyira tiszta és valóságos volt, mintha megtörtént volna. Semmi köze nem volt az olyan zagyva és szavakban kifejezhetetlen álom-katyvaszhoz, amelyet reggel többször fel kell idézni, nehogy elfelejtsük, különben szétfoszlik, mint a bárányfelhő.
Nem, ez tűpontos volt, mint egy valóság, és épp emiatt meghökkentő, kissé megdöbbentő is.
Álmomban meglátogatott Ady, méghozzá a saját lakásomban, a könyvtárszobámban, nappalimban, ahol főként az ő relikviái és könyvei – Ady-gyűjteményem darabjai – vannak falon, vitrinben, asztalon, amerre nézünk, Adyt látunk.
Van egy szép, régi íróasztalom, mint utóbb észrevettem, teljesen hasonló egy Ady-képen láthatóhoz, amelynél épp Ő áll, és olvas.
 Úgy is hívom, ez az én irodalmi asztalom.
A gyerekek, míg kisebbek voltak, el voltak tiltva tőle, most már maguktól is tudják, arra nem lehet ezt-azt rápakolni, enni vagy laptopon játszani rajta, szóval ez anya irodalmi asztala. Tabu!
Álmomban pedig, ahogy Ady és látogatótársa (mert nem egyedül jött) belépett szobámba, üdvözlés után azonnal a vendéglátáson iparkodtam, és mindent lesöpörtem az irodalmi asztalomról. Hirtelen teljesen üres volt, (fogalmam sincs, hova tettem a tucatnyi könyvet, laptopot) és a topolya-borítású, féltett kincs fölött már egy türkizkék selyemabroszt lengettem, s nagy buzgón ráterítettem, hogy eleget tegyek vendéglátói kötelességemnek.
Mindeközben nagyon boldog voltam, itt van Ady, nálam! Ahogy épp terítek, bal felől hirtelen Ady mellettem termett, és segíteni ajánlkozott, s láttam, hogy az evőeszközök már a kezében vannak, és már tette is a tányérok mellé. Azt hiszem, meg is dicsértem, hogy milyen segítőkész… – ez még álmomban is meglepett.
Az íróasztal fő helyén ő ült, a másik oldalon az a valaki, akivel együtt érkezett, de az a személy nem látszott, valamiért nem akarta felfedni magát. Nem féltem tőle, és neki is terítettem, a láthatatlan vendégnek.
A következő kép, hogy már evés után vagyunk, és csevegünk. Én az ülőgarnitúrán ülök, Ady előttem egy méterrel, a nappali asztal mellett, egy támlás széken ül, a zakója rajta van, de már kigombolva, néha hintázik a széken, nagyon lezserül, és kíváncsian nézeget szét a szobámban, majd megjegyzi: Nahát, mennyi szép adys dolog van itt! – láthatóan nagyon tetszett neki a szoba. Én büszke mosollyal, elégedetten nyugtáztam az elismerést.
Egyszer csak rákezdett egy versre, csak úgy, a széken hintázás közben, mégpedig a HA című versét kezdte szavalni.
Ez egy korai, fiatalkori verse, és így kezdődik:

Ha
Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Óh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letűnt boldogságom sötét fejfájára.
Óh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának…

Az első sorok után egyből észbe kaptam, hogy: Ó, hát ez Ady hangja, ezt fel kell vennem!
(Egyébiránt mennyire kár, hogy nem lett megörökítve a költő hangja, pedig akkor már lehetőség lett volna a gramofonfelvételre, talán ő nem akarta?)
Álmomban rögtön elkezdtem keresni a kisasztalon a telefonomat, hogy a hangfelvevőt elindítsam, mindezt titokban próbáltam, hogy ne tudja, mi a szándékom, de épphogy megtaláltam a telefont, elakadt a hangja, és csönd lett. Ránéztem, láttam, kicsit zavarba jött, már a második versszak közepénél járt, de elfelejtette a verset!
Gyorsan megnyugtattam, mert látszott rajta, hogy kellemetlenül érzi magát: Nem baj, mindjárt kikeresem az Ady-összesből, s már nyúltam is a kötetért, amely ott volt a dohányzóasztalon.
Az álom következő képe, hogy egyszer csak – beszélgetésünk közben teljesen váratlanul – a nagy, terasz felé néző üvegajtókon, az elhúzott kék sötétítő függönyömön, mint egy vetítővásznon, egy film kezdett peregni.
Fekete-fehér, régi, szakadozott film, tele foltokkal a kép, de jól kivehető: csodálatos, díszes bálteremben párok táncoltak.
Leesett állal néztem, Ady is elhalkult, és nézte a filmet.
Egyszer csak az egyik pár közelebb táncolt a kamerához, és akkor látom, hogy ez Ady és Zsuka.
Elámulva szóltam Adyhoz: Nahát, ez te vagy a fiatal Dénes Zsófiával!
Nem is tudtam, hogy van ilyen felvétel rólatok. Ezt meg kell szerezni valahogy!
Úgy emlékszem, még Ady hangja is hallatszott egy pillanatra a filmből, és szólt a zene régiesen, recsegőn.
Büszkén mondta, de bizony, van ilyen is – s közben elégedett mosollyal a szája szélén, belefeledkezve nézte ő is a filmet, velem együtt.
Mindeközben végig ott volt velünk a láthatatlan kísérő is, de ő egy szót nem szólt. Én sem szóltam hozzá.
Annyira rácsodálkoztam erre a filmrészletre álmomban, hogy talán emiatt az izgalom miatt felébredtem.
Fél hat sem volt még, és itt az álom sajnos véget ért.
A történet minden részlete ébredésem után is teljesen élményszerű és valóságos volt, s ettől jóleső, de egyben fura és felkavaró érzés fogott el.
Meglátogatott Ady Endre! Hihetetlen!
Amúgy a tűpontos élesség, az a „valódiságérzés” teljesen más volt, mint bármilyen korábbi álmomnál.
A láthatatlan ember vonatkozásában gondolok valakire, talán drága Péter I. Zoltán barátom lehetett, az Ady-életrajz írója, összeállítója, abban az évben hunyt el hirtelen, s ez nagyon megviselt engem.
Halála utáni hónapokban többször álmodtam vele, de sosem ennyire tiszta képekben.
Lehet, hogy ő hozta el nekem Adyt?
Péter Zoli mindig is nagyon szerény, háttérbe húzódó ember volt. Talán ezért nem akart látszani?
Nem tudhatom.
Az ilyen furcsa történéseket az ember általában rögtön megosztja valakivel, főként egy hozzánk közel álló baráttal, és nem árt, ha annak a barátnak kissé más beállítottsága van, mint nekünk. Elfogódottságainknak, berögzült gondolatmeneteinknek jót tesz a más aspektus.
És hogy mit mondott erre az álomtörténetre az én versmondó, előadóművész barátnőm, aki járatos az asztrológia világában is? A következőket:
„Hát ez csodálatos! Egyébként lehet, hogy tényleg találkoztatok a lélek síkján. Lehet, hogy ez nemcsak álom volt. Hisz annyira benned él ő, hogy szinte a lelked részévé vált. S ki tudja, hogy éjszakánként hova száll a lelkünk, és mi történik vele?”
Ez a mondat a mai napig elgondolkodtat: hová száll a lelkünk éjszaka (álmainkban)?
Révész Béla Adyról és Lédáról szóló könyvében említi, hogy milyen sokat beszélgettek, filozofálgattak (találgattak) az élet nagy titkairól ők ketten: Vajon mi történik a halál után, hová kerülnek, mi lesz velük, mi történik majd a lelkükkel?
Léda inkább az újjászületés és több másik élet gondolatát preferálta. Ady – kálvinista pap-felmenői és családi hagyományai okán – inkább a vallásos hitet hozta magával gondolkodásában, de tudjuk jól, hogy ezen hitében mily sokszor megingott, örök istenkereső volt. Ezeknek az Isten és ember találkozásainak köszönhetjük a legmegrendítőbb és legfelemelőbb Ady-verseket, többek között A Sion hegy alatt, Ádám hol vagy?, Az Úr érkezése, Köszönöm, köszönöm, köszönöm, Volt egy Jézus és A nagy Hitető címűeket.
Léda egyszer elvitte Adyt a Louvre-ba, hogy megmutassa neki az ülő egyiptomi írnok szobrát, hogy az mennyire hasonlatos hozzá, és azt valószínűsítette, hogy ez akár Ady is lehetett előző életében.
Léda hajlamos volt a növényeket is élettel, érző képességekkel felruházni, nagyon szerette a virágokat.
Gödöllői otthonában – élete utolsó éveiben – rengeteg növénnyel, virággal vette magát körül. Mai napig az az orgonabokor van a sírjánál, amelyet húga, Berta ültetett oda, a gödöllői kertből. A lélekvándorlásba vetett hitét nagyfokú kutyaszeretetében is fellelhetjük, például kiválasztott egy kedvenc kutyát a sok közül, amelyet még Székely Aladárhoz is elvitt közös fotózásra. Hercegi névvel illette, és ember módjára bánt vele. Igazi társa lehetett. Tudvalevő, hogy Ady gyakran írta alá Lédához írott leveleit úgy, mintha ő egy hűséges kutya lenne.
Például:
„Nem leszek terhére, igazán csak kutyája leszek. De láthassam még egyszer magát.”
„Én asszonyom, be jó, amit kívánsz tőlem, azt teszem – a Te hűséges kutyád.”
„Kétségbeesetten miattad s miattam őrjöngve csókol össze most így gondolatban a te kutyád.”
Ebből valószínűsíthető, hogy Léda – Ady halála után – kedvenc kutyájába képzelhette bele szerelme újjászületett lelkét. A depresszióba esett nőnek ezek a képzetek minden bizonnyal segítettek a gyász feldolgozásában.


Eltelt több mint száz év, hiába a hatalmas fejlődés a tudomány számtalan területén, nekem olybá tűnik, hogy a lélek rejtelmeiben még mindig hasonlóan gyerekcipőben járunk, mint Ady és Léda korában.
Elgondolkodtam rajta, hogy mit tudnék nekik bizonyítottan mondani ezekről a dolgokról, ha hirtelen ott ülnék velük egy társaságban, és kérdeznének engem, mint egy modern, XXI. században élő embert.
Talán megpróbálnék a kvantumfizika újabb felfedezéseiről beszélni? Például, hogy kvantum-összefonódás miatt két részecske közt az információáramlás gyorsabb lehet a fénynél? Mekkorát néznének!
De szerintem már a definíció magyarázatánál elakadnék:
 „A kvantum egy többdimenziós valóság, amely az érzékeinken túl létezik, egy olyan birodalomban, ahol nincs test, nincsenek dolgok, nincs idő.”
Ó, megvan, megemlíteném Adynak, hogy felfedeztük ám az isteni-részecskét, a Higgs-bozont, és a felfedezés megtanított minket arra, hogy ha valamit fizikai módszerekkel nem tudunk kimutatni, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem is létezik.
Persze a kutatók folyamatosan dolgoznak a „minden” elméletén, és közben sokszor tévednek is.
Talán elmondanám Lédának, hogy azt a múlt század elejei mérési kísérletet, miszerint a lélek 21 gramm, és mérhető a távozása, már rég megcáfolták.
– De hová tűnik a lélek és hol van, miután meghalunk? – talán ezt kérdezné Léda.
Még nem tudjuk – válaszolnám, és azt hiszem, ez lenne a befejező mondat. Inkább újratölteném a borospoharakat.
Be kell ismernünk, hogy nem tudunk semmi biztosat azóta sem, mióta Ady elénk tette költészetét, ezt a végtelenre nyitott, egyetlenszerű, kozmikus távlatú, történelmi hatóerejű, hihetetlen mélységű Ady-költészetet.
Magam részéről holnap, vasárnap reggel ugyanúgy elmegyek egy kálvinista templomba, mint száz évvel ezelőtt az Ady család is tette, és a végén a gyülekezettel együtt biztosan elmondjuk ugyanazt az imádságot, amely száz év óta sem változott.
Témája kapcsán egy ideillő, kedvenc anekdotával zárom írásomat.
Pilinszky Jánossal esett meg a dolog, amikor Párizsban egy irodalmi konferencián vett részt, ahol a Teremtő képzelet címmel tartott előadást.
Sok híres író, költő, irodalomtudós volt jelen.
Az előadás után kérdéseket lehetett feltenni az előadóknak, és Pilinszkyt is elkezdték kérdésekkel bombázni.
Ekkor egy újságíró megkérdezte tőle:
„Monsieur Pilinszky! Amit öntől hallottunk, az varázslatos volt. De voltaképpen mit tudunk? Tudunk-e valamit?”
Erre Pilinszky: „Hát, kérem szépen, azt kell, hogy mondjam, hogy voltaképpen nem tudunk semmit.”
Mire az újságíró: De Monsieur Plinszky, ha nem tudunk semmit, akkor mi értelme van a költészetnek?
Erre Pilinszky: „Hát éppen ez az! Mert fölmutatja a semmit, úgy, hogy közben gyönyörűségünket leljük benne.”

145 éve született Ady Endre, az irodalmi tudatunkban máig élő költőóriás.
Verseiben azóta is gyönyörűségünket leljük.
Ne hagyjuk abba a költészetre való rácsodálkozásunkat! Merítsük ki belőle nap mint nap azt a gyönyörűséget, amely azon túl, hogy lelkiekben gazdagít, a mai vészterhes időkben jelentős megtartó erővel is bír.

*

A szerző az Intés az Őrzőkhöz Kulturális és Művészeti Egyesület elnöke és az Ady Endre költészetét kedvelők Facebook-oldal és -csoport alapítója.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.