Őszi napozás
Őszi napozás
a fáradt szeptemberi nap nyaldossa arcomat
nyálával bearanyoz
önmagam szobraként feszítek
egy látogatók elől lezárt múzeumban
lefulladó motor hangján zúg a légy
kifogyott belőle a nyár
ez a hang ébreszt szemhéjam mögé bújtam
mint gyerekkoromban
az elsötétített szobába nyári viharok idején
elült a vihar de azóta is villámok alszanak párnám alatt
madárszárnyak püpügése a csöndben lombsusogás
amit megzavar az erőlködő test munkazaja
krákogás zihálás szipogás
lezuhan szemhéjam zsalugátere elbóbiskolok
magára hagyom az időt mi dolgom vele
aszalódom tovább ha már olyan készségesen süt a nap
Vallomás
édesanyám ki vagy a mennyekben
mert remélem hogy ott vagy
a földben csak egy halandó test porlad
nem az én anyám
kiérdemelted a mennyet
és most vársz hogy odamenjek
fájdalmat cserélni megölelni
szenvedtél hogy nem szeretlek
és el is panaszoltad nekem idegennek
mert akkor már idegen voltam neked ahogy az élet is
fuldokoltál benne én meg azért szenvedtem
hogy elhitted rólam amivel vádoltál
így nem lehet élni bele is haltál
én még itt vagyok összezavarodva
hogy megbocsássak nem tudom kinek
és jóvátegyem amit félek nem lehet
Elveszett nyári vers
a nyitott erkélyajtón át
beront a szobába a felbőszült nyár
kiveri fejemből a verset
egy árva sorba kapaszkodom
de durván eltaszít magától
fotelbe süppedve verítékezek
cseppenként tűnök el
a júliusi délutánban
nyújtózkodik a hőmérőben a higany
egymáshoz tapadnak a percek
és úgy maradnak
ma már csak a szívem hasad tovább
nem lesz vers belőlem
nyár leszek elrebbenő papír
kézből kicsúszott toll
valami@hu
