A kérgek, a lombok, az odvak
Karcsú ködpóznákon felejtett fészkek,
rúzsozza az ég elfoszlott széleit
a megöregedett naplementének –
hangtalan sincs nyugvópont se bent, se kint.
Mégis bársonyos a tetemre hívás:
érintéseink megunt balladája –
a kifosztott réteken veled sárgul,
veled zöldell, aki folyton elárul.
Az északi háncsokon zsenge moha,
ordas fejszéktől reszket az éjszaka,
lakmároznak, hiába az éhezés,
és testedre szorulnak mind a fészkek.
A végén már öklendezni is nehéz,
így adod meg magad minden nyelésnek.
Pikkelyes álmok az ágakon,
és szarvassá nem lett a fiú –
katedrálissá dermed a fájdalom
a ködben nyugvó maroknyi tájakon.
Harangok a fáknak odvai:
hangjukban hiányod hallani,
mert hová a sebzett ég vezet,
ott még feltámadni sem lehet.
Vért köpsz, zokogó tócsák az út-
széli viharverte keresztek,
nincs áldás, én mégsem eresztlek.
A szonda a légzőcsőben itt
tart. Mint nyákká olvadt Mennyország,
tündökölteti rejtelmeit,
és szűnik a tátongó teher.
A kérgek, a lombok, az odvak
vérző sebeidre hajolnak:
stigmái a feltámadásnak.