Ugrás a tartalomra

A kérgek, a lombok, az odvak

Karcsú ködpóznákon felejtett fészkek, 
rúzsozza az ég elfoszlott széleit
a megöregedett naplementének – 
hangtalan sincs nyugvópont se bent, se kint.

Mégis bársonyos a tetemre hívás:
érintéseink megunt balladája – 
a kifosztott réteken veled sárgul,
veled zöldell, aki folyton elárul.

Az északi háncsokon zsenge moha,
ordas fejszéktől reszket az éjszaka,
lakmároznak, hiába az éhezés,

és testedre szorulnak mind a fészkek.
A végén már öklendezni is nehéz,
így adod meg magad minden nyelésnek.

Pikkelyes álmok az ágakon,
és szarvassá nem lett a fiú – 
katedrálissá dermed a fájdalom
a ködben nyugvó maroknyi tájakon.

Harangok a fáknak odvai:
hangjukban hiányod hallani,
mert hová a sebzett ég vezet,
ott még feltámadni sem lehet.

Vért köpsz, zokogó tócsák az út-
széli viharverte keresztek,
nincs áldás, én mégsem eresztlek.

A szonda a légzőcsőben itt
tart. Mint nyákká olvadt Mennyország, 
tündökölteti rejtelmeit,    

és szűnik a tátongó teher.
A kérgek, a lombok, az odvak
vérző sebeidre hajolnak:
    
stigmái a feltámadásnak.
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.