A buli

Marcsival valaha együtt dolgoztam egy budai kisvendéglőben. Ő betanított szakácsként tevékenykedett, én mosogattam. A főnöknő szeretett minket, mert imádtunk viccelődni. Szinte minden percben harsány nevetés hallatszott a konyhából. Akkor is hahotáztunk, amikor Marcsi kiöntötte a két deci konyakot a húslevesbe.

− Mit tehettem volna? A főnöknő kutakodott nálam – mondta széttárt karral.

Persze, a sok piálásnak később rossz vége lett. Marcsi többször elkésett, a viselkedésében agresszív jelek kezdtek mutatkozni. Ráadásul lefogyott, így a megjelenése sem volt kifejezetten csábító. Nemsokára eltanácsolták az üzletből.

A minap rekedtes női hang szólt a telefonba.

– Marcsi vagyok. Ugye, emlékszel még rám?

Hirtelen nem tudtam hová tenni, de aztán leesett a tantusz.

– Milyen apropóból jutottam eszedbe? – kérdeztem csodálkozva. Azt már nem is firtattam, hogy miért őrizte meg ilyen sokáig a számomat.

– Hiányoznak a cimborák. Szeretném, ha feljönnétek hozzám – mondta bizonytalanul.

Hosszú évek óta nem találkoztam vele. Annak idején egy nyolcadik kerületi bérlakásban élt.

– Még annak az ősrégi háznak a levegőjét szívod? – tettem fel a kérdést.

– Igen. Az emelet és az ajtó sem változott. Mondjuk, én jócskán megrogytam, de azzal nem kell törődni. Jössz vagy nem? – emelte fel a hangját.

Némi töprengés után beleegyeztem. Abban maradtunk, hogy szombaton este felmegyek hozzá. Azt is elmondta, hogy négy-öt főre számít, és a pia beszerzése a mi feladatunk lesz. Vajon kiket hívott meg rajtam kívül? – tépelődtem magamban. Marcsi világéletében zárkózott volt, a macskáján kívül nem érdekelte senki.

Az összejövetel napján vettem két üveg finom bort. Szándékosan cselekedtem így, mert nem árt annyira, mint például a konyak. Magamról sem feledkeztem el, absztinens lévén üdítőt pakoltam a szatyorba. Hét óra előtt pár perccel beléptem a kapun. A sötét lépcsőház cseppet sem volt bizalomgerjesztő. Alig vártam, hogy felérjek az emeletre. A kopott, festék nélküli ajtó félig nyitva állt. Óvatosan kopogtam, nehogy az összeszáradt gittdarabok kipotyogjanak a keret és a fal közül. A konyha félhomályából irgalmatlanul sovány nő bújt elő. Szakadt köntöse a földet érte, papucsán milliónyi zsírcsepp fehérlett.

– Örülök, hogy rajtad nem fogott az idő – bókolt erőltetett mosollyal. Szájában már csak a vörös ínyt láttam. Képtelen voltam megszólalni. Ott toporogtam a küszöbön, és néztem.

– Mit vagy úgy oda? – törte meg a csendet. – Nem láttál még nádszálkarcsú nőt?

Ennek hallatán kitört belőlem a nevetés. Átöleltem, aztán bementünk a szobába. Az öreg meggyfabútorok komor hangulatot árasztottak, a piszkos falon néhány családi fénykép díszelgett. A parketta több helyen összeégett.

– Mi ez? – mutattam rá.

– Egyszer meggyulladt az ágynemű, és a pernye belekapott a fába. Azóta ilyen – válaszolta egykedvűen.

Leültünk a heverőre. Tekintete azonnal a borra tévedt.

– Igazán kinyithatnád – kérlelt.

Dugóhúzó híján késsel kínlódtam ki a parafát. Marcsi magához ragadta az üveget, és rövid idő alatt végzett a tartalmával.

– Merre bolyongtál az évek során? – kérdeztem.

– Amikor kirúgtak a kocsmából, elmentem egy másikba. Igaz, ott takarítónőként alkalmaztak, de nem bánkódtam miatta. Valamiből élni kellett – felelte szomorkásan. Közben a keze csikket keresett a hamutartóban.

– Megőrültél, itt a cigaretta! – fogtam meg az asztalon heverő csomagot.

– Tudom, de én mindent beosztok. A rokkantságom óta az apró részletekre is figyelnem kell – válaszolta határozottan.

Lassan eltelt egy óra, ám a többieknek híre-hamva sem volt.

– Ketten leszünk egész este? – kérdeztem némi szünet után.

Felállt, az ablakhoz totyogott.

– Az a helyzet, hogy csak téged hívtalak – mondta könnyes szemmel. − Nekem már macskám sincs, totál egyedül maradtam. A napokban kórházba kerülök, mert gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Gondoltam, elég egy ismerős is, akivel dumcsizhatok.

Ezek a szavak valósággal letaglóztak. Úgy éreztem, agyamból kihullik minden gondolat. Odamentem hozzá, de hang nem jött ki a torkomon. Némán bámultuk a szemközti ház falát.

– Ha a halálnak van humora, akkor nagy baj nem lehet – fakadt ki hirtelen, és felnevetett.

Ezután éjjel kettőig beszélgettünk, felidézve a régi szép időket. Marcsit feldobta, hogy végre kiöntheti a lelkét valakinek.

Két hét elteltével meg akartam látogatni a kórházban, de elkéstem. Időközben úgy döntött, hogy az égiekkel bulizik tovább.