Ugrás a tartalomra

Mert ez az én világom, és nem megyek el innen soha

Szonda Szabolcs fordítása

Azt álmodta, hogy megjött a tél, nehéz, szinte abszurd mivoltában, bőségesen havazott, mint a hajdani teleken, és azon töprengett, vajon elindulnak-e a hókotrók, vagy cserbenhagyják őket, magukra utaltan, mintha arra ösztönöznék, hogy ki se tegyék a lábukat otthonaikból. Rátört a klausztrofóbia, a hótömeg nyomasztó volt, valami azt súgta, hogy addig fog hullni, amíg a hókupacok elborítják nemcsak az autókat, hanem a tömbházakat is, és ott fognak éhen pusztulni a lakásokban, mert most már mindörökké havazni fog, ez már a világvég, özönvíz hóból. Úgy érezte, legszívesebben ordítana, valami iszonyatos üvöltést hallatna, mintha a teljes, kimúlófélben lévő emberiségért tenné, de amikor végre kinyitotta a száját, csupán egy súlyos, süvítő sóhaj hagyta el azt, mintha bálnasírás lenne, szomorú és szánalmas, ahhoz azonban elegendő, hogy felébredjen tőle.

Az volt a benyomása, hogy az ágy, amelyen fekszik, olyan magas, mint a tömbháza, mintha egy óriási matracon nyújtozódna, amelyről ha le akarna szállni, húsz emeletnyit zuhanna a semmibe, ezért arra ítéltetett, hogy ott kuporogjon az idők végezetéig, álmodva és felébredve, ismét álmodva és felébredve, mint egy perverz, végtelen hurokban, amelyben minden álom rémálom, minden ébredés pedig ugyanolyan rémisztő, mint az álom. „Nincs ahogyan”, mondta magában, „ez lehetetlen. Az álom teszi velem ezt is.”

Az ágy szélére ült, feledve, hogy kevéssel korábban úgy tűnt neki, tömbházmagas matracon kuporog, naná, nyilvánvaló, hogy nem lehet olyan magas, elvette a mobilját az éjjeliszekrényről, ránézett, lássa, hány óra van. 3:12, mutatta az elektronikus kijelző, a lehető legelviselhetetlenebb időpont, ha legalább már 5 vagy 6 lenne, tudna egy dolgot, nekivághatna a napnak, igaz, egy kicsit korán, de ez van. Így viszont tudta, hogy legalább egy órán át nem fog visszaaludni, talán még tovább is, aztán naphosszat kábult lesz a kialvatlanságtól. Leszállt az ágyról, továbbra is eléggé nyomasztóan hatott rá a hófehér apokalipszis látványa, így indult a konyha felé, apró, tapogatózó léptekkel. Nem gyújtott villanyt, csak a gáztűzhely lángját, hideg volt a lakásban, mintha ennyire még soha. Félt, hogy megnáthásodik, nem hiányozna, főként ezekben az ijesztő, paranoiás időkben, amikor bármilyen tünet miatt egyébre, valami sokkal rosszabbra gondol az ember.

 

„Nem kellett volna felébredned ebben az órában”

Valamikor dohányzott, és most régi, ebből származó beidegződésből állt lábujjhegyre, kotorászott a hűtőszekrényen álló váza mögött, az emberemlékezet előttről ott rejtegetett cigaretta után kutakodva (csupán öt éve mondott le a dohányzásról, eléggé rég, de nem egy örökkévalóság óta, ne vicceljünk), megtalálta, egy picit megegyengette, mert elgyűrődött, aztán a szájába fogta, és mohón beleszívott, láthatatlan füstfelhőt fújva ki, amely ugyanolyan láthatatlanul oszlott szét a helyiség mintha már melegebb levegőjében. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy olykor még „rágyújtott”. Ugyancsak régi megszokásból ment oda az ablakhoz, kinézett, mint amikor még igazándiból dohányzott. Nyoma sem volt hónak, egyetlen pehelynek sem, semmi hasonló, március a végéhez közeledett, nem is igazán havazhatott, legalábbis nem annyira sűrűn, mint álmában.

Odakint sötét volt és rezzenetlen csend, mióta nem szabadott kimenni az utcára este tíz után, autók sem jártak, semmiféle zaj nem hallatszott, mintha a város kihalt volna, és pár pillanatra az járt a nő fejében, hogy lehet, városszerte az emberek élettelenül hevernek otthonaikban, szép, kimenő öltözetükben, a konyhaasztalra dőlten vagy a hálószobában, a nappaliban, az íróasztalnál, várva valamire, amiről ők maguk sem tudják, mi lehet. Persze, hogy nem tudják, hiszen halottak. Senki nem fogja elszállítani többé a hullákat, mert senki nem él már, hogy megtehesse. Mindenki elhunyt, a papok, a gyászhuszárok és a sírásók, egyetlen lélek sem volt már, aki a halottakról gondoskodhatna, úgyhogy az elhunytakra marad ez a teendő is, ők pedig nem tudják, hogyan végezhetnék el. Nyilván ő maga is halott, senki sem úszta meg, nincs kivétel, csupán a lelke néz ki most az ablakon, míg teste ott hever a húszemeletes tömbház magasságát elérő ágyon, ahonnan ily módon a lélek is könnyebben feljuthat a mennybe, csakhogy a léleknek egyáltalán nem sietős, talán nem is akar a mennybe jutni, lehet, hogy csak időzni akar még egy darabig idelent, és ekkor azt képzelte el, hogy minden ablakon lelkek néznek ki láthatatlanul, mindazok szelleme, akik úgy múltak ki, hogy még csak nem is fogták fel, mi történik velük, és akik most a semmibe meredő, kifejezéstelen tekintettel szemlélik a kinti moccanatlanságot, ilyen a túlvilág, létezik tehát a halál utáni élet, annyi, hogy nem valami tetszetős, a mozdulatlan sötét birodalma, ahol minden hideg és tapintásra kegyetlenül kemény, egy csupa kőből álló világ, ahol soha nem lesz nappal. „Nem kellett volna felébredned ebben az órában”, állapította meg gondolatban, „vannak bizonyos órák, amelyeket egész egyszerűen át kell aludnod.”

 

Drága nagyszülei, egymás mellett, kimenő ruháikba öltözve

Miközben így szemlélte hosszan a kinti csendéletet, rádöbbent, hogy fázik a lába, úgyhogy elmozdult az ablaktól (vajon kinyílna, ha elfordítaná a kilincsét, vagy azt tapasztalná, hogy minden csak festett és kartonból van, mint a filmforgatásoknál?), és a fürdőszobába tartott, tudta, hogy otthagyta a vastag zokniját, amelyet olykor még visel a lakásban. Ott sem gyújtott villanyt, nem volt szükség rá, már megszokta a sötétséget, úgy látott benne, mint a macska, vagy legalábbis ahogyan elképzelte, hogy a macska lát éjszaka. „Ha már itt vagy, vegyél be egy pirulát is”, mondta magában. Nem altatót, ilyesmit nem szedett, hanem nyugtatót, valamit, ami segíthet, hogy reggelig aludjon, amikor aztán, valamennyire kipihenten és álma megfakult emlékével, úgymond kezdheti elölről. Kinyitotta a falra szerelt szekrényke kis ajtóját, micsoda dolog, ugyanilyenjük volt a nagyszüleinek is, ez eddig hogy nem tűnt fel neki?, kivette onnan a sedocalmos dobozt, és a tenyerébe hullatott két „drazsét”, ahogyan a gyógyszerésze fogalmazna, akinek, úgy tűnt, minden pirula drazsé. A nő számára a „drazsé” azokat a zöld, mentolos, szopogatható cukorkákat idézte fel, amelyeket gyermekkorában kapott, amikor meg volt hűlve. Vajon mi is volt a nevük? Nem jut eszébe, legalábbis nem ebben az órában. Szabadon maradt kezével megnyitotta a vízcsapot, lehajolt, és rátapasztotta száját a csőre, ahogyan gyermekként tette, amikor valahol vidéken a csorgónál oltotta a szomját (és ha meglátták, mit művel, összeszidták, mondván: „nem így isznak vizet a kislányok”).

Lenyelte a pirulákat, de szomjas is volt, ezért ivott még néhány kortyot. Milyen finom is a víz! „A halottak mindig szomjasak”, futott át a fején. Ez honnan jön vajon? Valamelyik filmből egy replika? Könyvből? Fogalma sem volt. Elzárta a vizet, visszatette a helyére az orvosságos dobozt, és becsukta a szekrényke ajtóját. Néhány másodpercig nézte magát a tükörben, hol is van most tulajdonképpen? A saját lakásában vagy a nagyszüleiében? Kinyitotta a fürdő ajtóját, és abban a hálószobában találta magát, ahol gyermekeskedett, íme, a rekamiés ágy, nini, a két alacsony fotel, köztük az asztalka, lám, a kis könyvespolc is; átment a hálószobán, és belépett a nappaliba, az is úgy nézett ki, mint harminc évvel ezelőtt, aztán, némi tétovázás után, továbbhaladt, a kis, keskeny előszobába, ahová a bejárati ajtó is nyílt, ott is minden azonos volt az emlékeiben élő képpel, a Fram hűtőszekrény, kis függöny mögé rejtve, mintha tilos lett volna hűtőtulajdonosnak lenni, az éléskamra, amelynek polcain vadcseresznye-befőttes üvegek szófogadóan várják tartalmuk elfogyasztását, és természetesen a ruhafogas a cipősszekrénnyel, amelybe belefejelt egyszer egy kiadós rohangálás közben, olyannyira, hogy a kaland a kórház sürgősségi osztályán ért véget.

Be akart lépni a konyhába is, ahol, különös módon, égett a villany, de abban a pillanatban észrevette, hogy a lakás bejárati ajtója félig ki van tárva, és enyhén előre-hátra himbálózik a sarkain, mintha valamilyen észlelhetetlen huzat mozgatná. Ki a fene hagyta így, ki ennyire meggondolatlan, hiszen így bárki bejöhet a házba?! Odalépett, szinte odaugrott, és becsukta, aztán be is zárta, háromra, hogy biztos legyen.

„Megöregedtek”, állapította meg magában, nem egészen tudva, kire vagy kikre érti, de arra gondolt, bárki is felelős ezért a mulasztásért, alapos fejmosást érdemelne. Aztán kinyitotta a konyhaajtót, és ott rájuk bukkant: széken ültek, a falnak tapasztott háttal, kimenő ruhájukba öltözve, mintha sétálni készültek volna, de halottak voltak, mellkasukra biccent fejjel, drága nagyszülei, akiket oly régóta készült felkeresni, és akikhez sehogyan sem jutott el. Mindkettőjük ölében cetli hevert, nagyapa gondos kézírásával, első látásra felismerte, még ebben a helyzetben is úgy tartotta illendőnek, hogy szépen írjon, egész életében akkurátusan pedáns volt, soha nem sietett el semmit, nem döntött pillanatnyi felindulásból, és az volt a szokása, hogy mindenütt cetliket vagy címkéket hagyott, általa fontosnak tartott információkkal: „Figyelem! Patkányméreg”, „Gázolaj! Nem meginni!” vagy „Bor, saját készítés, ’88 ősze”. Ezúttal csupán ennyit írt a cetlikre: „Kérem, hívjon nekünk taxit!”

A nő nem értette, mire vonatkozik a kérés, miért szerepel ugyanaz két külön cetlin, és főképp kinek szól ez a mondat, ki hívhatna nekik taxit, és miért. De mindezek a kérdések csak később ötlöttek fel benne, mert amikor megpillantotta őket, elfogta a zokogás, sírt keservesen, nézte az elhunytakat, és nem hitt a szemének, hogyan lehetséges, hogy meghaltak, ráadásul így, értesítenie kell az édesanyját, és mihamarabb kettős temetést kell előkészíteniük, csakhogy..., csakhogy... valami nem illeszkedett az összképbe, de micsoda, de mi az?

Abban a pillanatban megszólalt a telefon, az ő vezetékes készülékük a nappalijukból, amelyen a nő megtanult telefonálni kiskorában, vagy lehet, az másik volt, már nem emlékezett, de a hely, ahol tartották, ugyanaz most is, keskeny, fekete, kovácsoltvasból készült, hosszú, cifra lábú asztal, pontosan a vitrines szekrény mellett, amelyben nagyanyja az értékes nippjeit őrizte. Odament a telefonhoz, tétovázott egy kicsit, aztán felvette a kagylót, és abból mély, gyászos férfihang szólt hozzá: „Egyetlen rémálom sem akkor marad abba, amikor te akarod. Úgyhogy várlak. És te eljössz. Én pedig itt leszek. Mert ez az én világom, és nem megyek el innen soha.” A nő ekkor kezdett el üvölteni, de nem panaszosan, mint egy síró bálna, hanem éles, erőteljes ordítással, mintha egy filmben lenne, és ez a hang vetette vissza abba a világba, ahonnan ideérkezett, anélkül azonban, hogy ez alaposabb vigaszt nyújtott volna számára. A konyhában összecsuklott, halott nagyszülei látványa hosszú időre befészkelte magát az agyába, elég volt behunynia a szemét, és újra látta őket, mintha még mindig ott lenne velük a konyhában, felháborítónak tartotta, hogy így látja őket álmában is, igazságtalannak is, ami őt illeti, aki annyira szerette mindkettőjüket, de méltánytalannak rájuk nézve is, mert a valóságban a nagyszülei már rég nem éltek, nem egyszerre haltak meg, és egyikük holttestére sem a lakásban találtak rá, úgyhogy ez az egész rémálom mintha valamilyen heccféleség lenne, sötét tréfálkozás, ugyanolyan álságos álom, mint az összes többi, amelyben őket látta, amint ellátogat hozzájuk, és köszönik szépen, élnek, jól vannak, miközben a valóságban halottak, az álomban viszont nem, ott nagyon öregek, százévesnél is idősebbek, de élnek, és örülnek neki, őt viszont erősen felkavarta ez az egész, hát akkor tulajdonképpen mégsem haltak meg? Most viszont, íme, igen, és egymagukban hunytak el, anélkül, hogy az ő érkezéséig bárki felfedezte volna, hogy meghaltak, hacsak nem ő maga ölte meg őket, hiszen végső soron képtelenség két meghalást ennyire összehangolni, úgyhogy ez esetben vagy öngyilkosságról, vagy gyilkosságról van szó...

 

„Úgyhogy várlak. És te eljössz. Én pedig itt leszek”

Ez egy éjszakával korábban történt. Fáradtan ébredt reggel tizenegy körül (ha ezt még lehet reggelnek nevezni), azzal a sajgó érzéssel, amely mintha a lélekbe szúródó tüske lenne, és amelyet már érzett korábban, számára kedves személy halála, hosszú időn át ható elválás vagy kudarc után, hogy az élet hirtelen pocsékká vált, teherré lett, amely a mellkasára zuhant, és erővel nyomja azt, de amelyet valamiképpen tovább kell cipelni, el kell viselni, ahogyan eltűrünk minden kényelmetlenséget – nem szeretjük, de nem is vágjuk fel az ereinket miatta. S mint annyiszor korábban, újból azon töprengett: az, hogy mindenki átéli ezt a traumát, mintha világháború sújtaná, lényegében vigasz lehetne-e, avagy ellenkezőleg, ennek „köszönhetően” még nehezebb minden. Valószínűleg mindkettő érvényes egyszerre, a világ már rég nem a vagy-vagy helye, ha egyáltalán valaha is az volt, hanem inkább az is-is-é.

Most a való világ furcsaságai lenyűgözően fonódnak egybe az álombeli világ különösségeivel, és minderre ráterül valami mélységes valószerűtlenség ködtakarója, az értelem irdatlan feladásának árnyképe, illetve, magától értetődően, annak döbbenete, hogy minden, amit ő maga vagy bárki más tenni akart volna, elveszítette lényegét. Sokszor töprengett el azon, hogy mindaz, amit a világjárvány kitöréséig megtapasztalt, az egész addigi élete nem csupán álom volt-e, amelyet nem kéne tudatosítania, hogy az, de amely, miután tévedésből (vagy lehet, szándék nyomán) rémálommá vált, arra vitte, hogy egyre komolyabban latolgassa: mi történne, ha behunyná a szemét napközben, és, mint olyankor tette, amikor rosszat álmodott, azt mondaná magának: „rosszat álmodsz, ezek a dolgok valójában nem történnek, ébredj fel, ébredj fel! most azonnal ébredj fel!” Vajon lenne, amiből felébrednie? Ha igen, hogyan festene az a világ, amelyben magához térne? Sajnálná, hogy nem aludt tovább, vagy, ellenkezőleg, azonnal felfogná, milyen vaskos átverésben volt része addig, milyen hatalmas hazugságban kellett élnie korábban, és megkönnyebbülten fellélegezne, hogy ha egyébként nem is, legalább ebből a szempontból hasznos volt a járvány? Kiskorában néha azon törte a fejét, mennyire nagy a világegyetem, az összes csillagképével és galaxisával, és nem jött rá, mi izgatja jobban, az-e, hogy ez az egész végtelen, vagy az, hogy valahol véget ér, de ha így van, mi következik utána?

Nehezen telt a napja, de nem rázósabban, mint az éjszakája, és amióta ébren volt, folyamatosan megbénította a frusztráció és a tehetetlenség, a mély döbbenet annak láttán, hogy mik történnek, miközben képtelennek érezte magát, hogy elfogadja azt, amit az egész világ nem bírt feldolgozni. Azt, hogy az életet egy pillanat alatt szét lehet robbantani, hogy az emberiség látszólag biztos létalapja homokvárnak bizonyul, és hogy mindent titokban az esély(telenség), az esetlegesség és a szerencse(hiány) igazgat. Így üldögélve, sikertelenül igyekezve, hogy ne gondolkodjon mindezen, egyszer csak arra döbbent rá, hogy estére fordult az idő, hamarosan éjszaka lesz, és ebben a pillanatban, mintha valamilyen jelzés nyomán, odakint hirtelen minden megkövül, úgy tűnt, maga a levegő fagy meg, és beborítja az egész várost, mint valami áttetsző kéreg.

Tétovázott, hogy aludni menjen-e, vagy még fennmaradjon. Fáradt volt, de ha arra gondolt, hogy talán ismét velük álmodik, páni félelem töltötte el. Hiszen a múlt éjszakai rémálma végén tisztán hallotta azt a hangot, akárkié is volt, amely közölte vele a telefonban, hogy másnap ismét álmodni fog, hogy a rémálom onnan indul újra, ahol előző éjszakán abbamaradt, mintha az álom valamiféle könyv lenne, amit valahányadik oldalnál tartva becsuk az ember, másnap pedig ugyanonnan lapozza fel újra. „Egyetlen rémálom sem akkor marad abba, amikor te akarod”, nyilatkoztatta ki a hang. „Úgyhogy várlak. És te eljössz. Én pedig itt leszek. Mert ez az én világom, és nem megyek el innen soha.” Az utolsó mondat talán még inkább felkavarta, mint maga a rémálom. „Mert ez az én világom, és nem megyek el innen soha.” Még mindig ott csengett fülében a hang fémes karca, amely nem feltétlenül ijesztő volt, hanem inkább bizarr, de legfőképpen magabiztos, emberfölöttien az, mintha istené vagy démoné lenne, s talán pontosan ez rázkódtatta meg, az az abszolút kételynélküliség, amellyel szólt hozzá.

Minden bizonytalankodása ellenére jól tudta, hogy előbb-utóbb ágyba kell bújnia, aztán egyszer csak elalszik, és ha igaza van a telefonban hallott hangnak, álma pontosan onnan folytatódik majd, ahol abbahagyta. De még mi történhet benne ezután? Nem elég, amit eddig látott? Egy pillanatra agyába villant ismét az előrebiccent fejű két holttest és az ölükben heverő groteszk cetlik látványa, mintha diapozitív lenne. Miért abban a pozícióban ülnek, mintha csak arra várnának, hogy belépjenek egy orvosi rendelőbe? Ki helyezte el őket így? Elgázosították őket, valamit beinjekcióztak nekik, megmérgezték magukat? Vagy ő mérgezte volna meg őket? „Fejezd be!”, csitította magát. „Gyalázat volt az az egész álom, de kész, elmúlt!” Valamiképpen azonban nem talált vigaszra saját szavaiban sem.

Régebben volt egy szavajárása: az éjszaka gyógyír, amellyel bekenjük a nap sebeit. Csakhogy újabban maga az éjszaka vált sebbé számára, és nem hagyott helyet a gyógyírnak, hogy enyhülést hozzon, de hát miféle balzsam segíthetne, és hogyan csillapíthatná? Mit nem adna most azért, hogy kimehessen a házból, beülhessen az autóba, és csak úgy vezessen a városban, találomra. Mit nem adna ezért! Vagy legalább sétálhasson. Kint legyen, és magába szívhassa az elsőként kivirágzó fák illatát. De mivel ez nem volt lehetséges, és tudva, hogy közeleg lefekvése ideje, kitöltött egy pohár bort, aztán még egyet, abban bízva, hogy az alkohol teljesen elbágyasztja, és az alvás karjaiba küldi, pontosabban löki. Viszont nem ez történt, sőt, úgy érezte, hogy a bor felpezsdíti, nem elszenderíti, ami azt jelenti, hogy még több időt fog eltölteni ébren, ráhangolódva az általános döbbenetre, rettegésre és zűrzavarra. Talán olvashatna valamit, tűnődött. Olykor, amikor elalvás előtt lapozott fel egy-egy könyvet, megtörtént, hogy olyasmit álmodott, ami kapcsolódott az olvasmányához, úgyhogy jó lenne, ha most találna valami könnyedebb szöveget, mondjuk, meséskönyvet, de nem a Grimm testvérekét vagy Az Ezeregyéjszaka meséit, mert néha ezek is képesek rémálmokat okozni. Jól van, de honnan a bánatból szerezzen ebben az órában meséskönyvet? Mert nincs ilyesmi a könyvespolcán. De azért odalépett, és tanulmányozni kezdte a kínálatot. Nem volt valami bőséges. Ezt már olvasta, azt is, emezt pedig valószínűleg soha nem fogja. Íme egy, amit még nem olvasott, és amelyet vonzónak is talál, de nem mesék vannak benne. Azon gondolkodott, milyen lenne a világ könyvek nélkül, vagy ha az emberek a könyvek helyett például a befőttesüvegeket vagy a konzerveket tekintenék értékesebbnek, és folyton azokat tennék ki szemügyre, akár könyvespolcra is, hogy naphosszat nézegethessék, míg a könyveket fiókok és szekrények mélyére zsúfolnák be, nem azért, mert értékesek, és így ügyelnek rájuk, hanem azért, mert úgy vélik, ott a helyük. Egy ilyen világ nem létezhet soha, gondolta, de ezzel egy időben azt is, hogy egy ilyen világ egyáltalán nincs messze. Elég sok olyan ismerőse volt, akik azt állították, sőt, azzal dicsekedtek, hogy köszönik szépen, egészen jól megvannak olvasás nélkül (persze, meg lehet lenni egyik kar vagy láb nélkül is, de milyen élet az?), és hogy nem értik, mi hasznuk van még a könyveknek, egész egyszerűen mit keresnek még a világban, és ismert olyanokat is, akik valamikor, egy másik létben, olvastak, akár szenvedélyesen is, állandóan figyelték a könyvújdonságokat, és nem hagytak ki egyet sem, de akik már hosszú évek óta nem vettek a kezükbe könyvet, kivitték a könyveiket vidékre, szülőkhöz, nagyszülőkhöz, vagy eladták azokat, mert foglalták a helyet, amelyet, úgy mondták, jobban is kihasználhatnának, praktikusabban, és lehet, az lett mindebből, hogy üvegeket tettek a könyvek helyébe, azokban savanyúság vagy aprópénz volt, vagy üresek voltak, de annyira szépek, szerintük, hogy nem is kellett lennie bennük semminek. „Ügyelj, mert becsavarodsz”, figyelmeztette önmagát, „ha így haladsz, nem éred meg a járvány végét, vagy ha igen, valamilyen kórteremben”. „Nem”, javította ki saját gondolatait, „akkor kerülök kórterembe, ha még sokáig nézem a tévéhíradókat”, ahol se fék, se csengettyű üzemmódban rendezték folyamatosan a hisztéria és a tehetetlenség groteszk előadását, estéről estére bemutatva azt az összes adón, Pánik úr és Sorscsapás asszony, férje után Borzalomné, főszereplésével, akik vendégszerető házigazdái és kétségtelen sztárjai ezeknek az időknek.

 

A zongorista új ujjai

Leült a kanapéra, és bekapcsolta a tévét, nem a híradó miatt, istenments, hogy azt nézze, talán egy filmet? De melyiket? Ha a kábeltévés adók kínálatából választana az ember, az az érzése támad, hogy a világ összes filmjét látta már, ha viszont a Netflixre nyergel át, olybá tűnik számára, hogy majdnem egyiket sem. Mindkét esetben frusztrált lesz. Így váltogatva a csatornákat, semmi konkrétat nem keresve, ráakadt egy adóra, amelyről nem is tudta, hogy a kínálatban van, logója szerint Grotesque & Arabesque a neve (mikor lett ez is?), fehér-fekete film ment rajta éppen. Éjszaka bekövetkezett, borzalmas vonatszerencsétlenség képei, a felismerhetetlenségig eltorzult fémroncsok között tehetetlenül vonagló áldozatok, aztán egy retró autó, a ’20-as évekből, amint a baleset helyszíne felé tart, ez látszott éppen a képernyőn. Az egészben volt valami káprázat és bűvölet, mintha ő maga, nézőként, másvalaki rémálmának lenne a tanúja, amelyet az illető vászonra vitt, mert valamiképpen sikerült lefilmeznie, miközben álmodta, és nem is akárhogyan rögzítette, hanem igencsak stílusosan. Nem váltott csatornát, kíváncsi lett, mi történik tovább a filmben. A főszereplő valószínűleg szintén a baleset áldozata, gondolta, és kiderült, hogy nem téved, egy nagy zongoristáról van szó, akinek a kezei használhatatlanná sérültek, amputálni kellett mindkettőt, aztán kézátültetést végezni, ha azt akarja, hogy valaha is képes legyen játszani még. Találtak is számára megfelelő kezeket, méretére valókat, ha úgy vesszük, csakhogy azok korábban egy gyilkoséi voltak.

Miközben nézte a filmet, és egyre jobban elragadta annak abszurd, de nem kevésbé vonzó bonyodalma, éles telefoncsörgés hasított bele merengésébe. Furcsa, mintha más időkből érkező hang volt, kristálytiszta, de gyászos berregés, amely túl nagy szünetekkel hangzott fel, mintha a hívó pontosan tudta volna, hogy berepeszti vele a hívott dobhártyáját, ezért gondoskodott a csengések között egy-egy kis haladékról, de ezzel épp az ellenkező hatást érte el, mert azt a benyomást keltette, hogy a következő csengés elmarad, amikor viszont mégis felharsant, a hívott összerezzent, mintha akkor hallaná először.

A nő is megrázkódott, már az első csörrenésnél, néhány pillanatig nem is jött rá, honnan származik a hang, aztán, dübörgő fülekkel, egyre inkább pánikba esve, eszébe jutott, hogy ő maga cserélte ki mobilja csengőhangját, viszont elfelejtette, hogy ennél állapodott meg, amelytől, igen, már akkor megrémült, nem egy másiknál, amelyik sokkal dallamosabb és lágyabb volt, azt akarta, de valószínűleg elmulasztotta megnyomni az apply gombot, és így lett ez a fülsértő hang. Keresni kezdte a telefonját, de nem találta sehol, a kávézóasztalkán sem, mellette, a kanapén sem, aztán, inkább a csörgéstől kalauzolva, végre meglátta, a padlón hevert, lehajolt utána, nagy nehezen kezébe vette, hadd lássa, ki hívja. Ismeretlen szám volt.

 

„Kérlek, ne tedd le!”

Ki a fene lehet ebben az órában, és mit akarhat tőle? Átvillant az agyán, hogy, ha felveszi, a tegnapi álmából ismert, fémes, tüntetően magabiztos hangot fogja hallani. „Te eljössz. Én itt leszek. Mert ez az én világom, és nem megyek el innen soha.” „Az én világom”, „az én világom”, visszhangzott fejében ismét, illeszkedve ahhoz, amit érzett mindannyiszor elalvás közben, hogy belép egy nagyon tágas helyiségbe, amelyből azonban igen keveset tud átfogni a tekintete. „Az én világom, amelyben te betolakodó vagy csupán, az én világom, amelyből jóformán semmit nem értesz – ha egyáltalán bármit is”, nagyjából ez volt az üzenet. Most vajon még mit kíván mondani neki? „Csakhogy itt vagy végre, mert ha még késtél volna, magam is kiadom a párámat.” Nem, ez a Halál replikája a Múlhatatlan ifjúságnak ifjúságából*. Íme egy megfelelő mese elalvás előtti olvasásra. Fogalma sem volt, mit fog mondani neki, de az világos volt, hogy valamit igen. Úgy döntött, felveszi, inkább azért, hogy ne hallja tovább, amint csörög, bár egész könnyen lenémíthatta volna a telefont.

         „Halló?”

         Azonnal rájött, a vonal túlsó végén lévő némaságból, hogy a lehető legnagyobb tévedést követte el.

         „Halló, igen?”

         Csend. Aztán egy férfihang: „Kérlek, ne tedd le!” „Mert ha igen?”, érezte a pillanatnyi késztetést, hogy ezzel válaszoljon, de visszafogta magát. Nem szabad olajat öntenie a tűzre, és érezte, hogy a válasza, bármi legyen az, akár ellenséges hangvételű is, elégtételt adna a másiknak. Az ilyen embereknek meggyőződésük, hogy ha rájuk támadsz is, ha ösztökéled is őket, vagy akár csúnyán beszélsz is velük, lényegében így figyelsz rájuk, foglalkozol velük, szerintük így tartod fontosnak őket, és pontosan ez az, amire vágynak. Jobb, ha hallgatással viszonyul hozzá, végül is ez a legjobb módja kedvét szegni valakinek, ezt olvasta egy folyóiratban. A másik beszél, te nem mondasz semmit, de nem is teszed le a telefont, vársz addig, amíg egyszer csak feladja. Annyi az egész, hogy legyen ehhez elég türelme. Ráadásul, ez esetben, sok türelme. „Mondtam már, hogy ne hívj többet. Nem értem továbbra sem, mit akarsz tőlem, de bármit is, nem kapod meg. Mert nincs semmim számodra, szavam se, nem akarom, soha nem is akartam, hogy valamilyen közöm legyen hozzád.” Mindezt gondolatban mondta el. „Gyilkos”, előbb így nevezte el az illetőt, mert úgy érezte, belepusztul a kitartó nyomulásába, aztán Stalkernek, mint a Tarkovszkij-filmben, bár amit az mutatni akart neki, fikarcnyit sem érdekelte őt. Egyik barátnője születésnapján ismerte meg ezt a fickót, az pedig teljesen rácuppant, bár ő semmilyen okot nem adott arra, hogy illúziói legyenek vele kapcsolatban. „Hogy vagy?”, hallotta ismét a hangját. Nem válaszolt. „Hogy megy?” Semmi válasz. „Hogy bírod a járványhelyzetet?” „Miért nem akarsz már beszélni velem?” Válasz nélkül hagyott mindent.

A férfinak kell feladnia, neki kellene letennie előbb. Vajon mi jött rá ismét? Amikor legutóbb beszéltek, néhány hónapja, az volt a benyomása, hogy tisztázták a dolgaikat. Nem volt érdekelt, nem akart kapcsolatot vele, annyira sem, hogy például együtt kávézzanak. Valószínűleg ez is a hosszas elzártság hatása volt, de mi lehetne az ő hibája mindebben? „...Úgyhogy várlak. És te eljössz. Én pedig itt leszek. Mert ez az én világom, és nem megyek el innen soha.” Nem csípte el a mondatokat az elsőtől kezdve, egy picit kihagyott az összpontosítása, de határozottan hallotta a végét. „Mit mondtál?”, kérdezett vissza, önmagát is meglepve, hogy megfeledkezett a hallgatásmódszerről, és belement így a férfi játékába. „Amit hallottál, kedvesem. Tudom, hogy egyszer csak eljössz. És én várni foglak. Mindig itt leszek, türelmesen várlak, csak téged. Tudom, hogy egy szép napon az enyém leszel, ezért nem megyek el innen soha.” Összevissza beszélt, ahogyan szokott. Egy pillanatig azonban a nőnek az volt a benyomása, hogy valami egyebet mondott neki. Hogy szóról szóra megismételte az álombeli, baljós hang által mondottakat. Lehet, hogy gúnyolódik vele? „Biztosan nem egyebet mondtál?” A férfi nevetett. „Mi egyebet mondhatnék? Mást, mint azt, hogy várlak? Mert ez az én világom, és nem megyek el innen soha.” Röhécselni kezdett, aztán hahotázott, mint egy démon, aminek bizonyult. És már nem is a vonal túlsó végén volt.

Valahogyan sikerült bejönnie a lakásába, ahogyan mondta is neki egyszer, hogy eljön hozzá haza, hogy ott fogja találni az ajtójánál, tudja, hol lakik, és lám, betartotta a szavát, nemcsak eljött az ajtóig, hanem át is hatolt azon, a nő arra ocsúdott fel, hogy a férfi ott áll a nappalija küszöbén, és a nézéséből sugárzó megvetést csábosra vett mosolya sem tudja elfedni. Csak egy nő. Annyira könnyű átverni. Olyan egyszerű. „Hogyan...?” Jöttél be, akarta kérdezni tőle, de önmagában meg is válaszolta már. Félig nyitva hagyta az ajtót. Nemcsak hogy nem zárta be, hanem be sem csukta, csak behajtotta, mintha ezzel beinvitálná a férfit. Most látja őt, hogy lassan feléje közeledik, aztán odaér melléje, és leül a kanapéra, olyan közel hozzá, hogy a jelenléte mintha árnyékot vetne rá. Parfümillata van, de olyan parfümé, amit ő nem szeret, ósdi és harsány, mint a telefon csengőhangja. Tetőtől talpig feketébe öltözve érkezett, mint egy tolvaj, egy gonosztevő, és úgy tűnik, palástot is visel, amit a nő teljesen abszurdnak vélt. Minden mozdulatát valamilyen suhogás kíséri, de lehet, csak az ő fülében van ez a zizegés. Képtelen bármit is tenni, el akarja tolni, legszívesebben megütné, és elzavarná magától, de a kezeit megbénította a rettegés, rájuk néz, kóccal kitömött rongydarabok, mozgatná őket, de nem megy, mintha odaszögezték volna a kanapé hátrészéhez, még csak ordítani sem képes. Úgyhogy nem tesz egyebet, mint elfordítja a fejét a férfitől, lám csak, ezt az egy dolgot meg tudja tenni, hogy jelezze neki, nemkívánatos itt. A férfit viszont láthatóan nem hatja meg ez a gesztus, sőt, mintha pontosan erre vágyott volna. A nő érzi, amint nyakára tapad a látogatója szája, és húzza-vonja magába, mint egy hatalmas szívókorong. „Rémálom”, mondja magában, miközben úgy érzi, az egész élete átömlik a férfi mohó szájába, „ez csak rémálom”. A férfi viszont nem állhat le, megmondták neki világosan, hogy folytatnia kell, ezért a nő nem is erőlködik, hogy ébredést rendeljen el önmagának. Nagyszülei konyhájában látja magát, holttestük mellett, nézi ismét mellükre biccent fejüket és ölükben a cetlit. Most már ő is ugyanebben a testhelyzetben van, és szintén kapott egy cetlit, amelyen ez áll, nagyapja gondos kézírásával: Mert ez az én világom, és nem megyek el innen soha.

Csakhogy..., csakhogy... valami még mindig nem illeszkedik az összképbe, valami továbbra is téves, de micsoda, de mi az?


Irimia, Florin (1976, Jászvásár/Iași) író, műfordító, a szülővárosában működő Alexandru Ioan Cuza Egyetem bölcsészkarának adjunktusa. 2001-től publikál kritikusként romániai irodalmi és kulturális folyóiratokban, 2009-ben jelentkezik először saját írásokkal. Szerepelt a Herg Benet Kiadónál 2011-ben megjelent Alertă de grad zero în proza scurtă românească actuală (Sürgősségriadó a mai román rövidprózában) című antológiában. Ugyanebben az évben jelenik meg a Brumar Kiadónál első kötete, a Defekt című regény, amelyet 2013-ban díjaznak a franciaországi Chambéryben megrendezett Elsőkönyvesek Fesztiválján. További kötetei: O fereastră întunecată (Egy sötétlő ablak, regény, 2012), Câteva lucruri despre tine (Néhány dolog rólad, regény, 2014), Misterul mașinuțelor chinezești și alte povestiri (A kínai kisautók titka és más történetek, rövidprózák, 2017). Margaret Atwood Oryx and Crake és Alias Grace című regényeinek román fordítója (utóbbinak társfordítója). Az itt közölt elbeszélés eredeti címe: Pentru că asta e lumea mea și eu nu plec de-aici niciodată.

***

* Petre Ispirescu román szerző (1830–1887) meséje, ezzel a címmel Kerekes György fordításában, a Petre Ispirescu: Mesék című kötetből (Ion Creangă Könyvkiadó, Bukarest, 1981), amelyből az idézett replika is származik.

A szerző portréfotója: icr.ro

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.