Vadászösztön

Visszatartom a levegőt, hogy ne mozogjon a puska csöve. Egyik szememet becsukva célzom be az őz fejét. Elsüthetném a fegyvert, amikor csak akarnám, de nem teszem. Egy ideig csak nézem az áldozatot. A békésen álló őzet, amely még nem tudja, hogy hamarosan el fog pusztulni. A szám mosolyra görbül.

Ekkor fordítja felém a tekintetét Luca. A hirtelen mozdulattól sötét, hullámos haja az arcába omlik. Nem érti, miért nem lövök már. Én sem értem teljesen. Végre meghúzom a ravaszt. A dörrenés áthatja az egész erdőt. Az őz összeesik.

– Már jó ideje tiszta célpont volt – mondja Luca. – Bármikor elfuthatott volna. – Méltatlankodni próbál, de hallom a hangján, hogy nem haragszik. Egyszerűen túl kedves az ilyesmihez. Szelíd, mogyoróbarna szemeit összeszűkítve mered rám. Ez sem győz meg arról, hogy valamit rosszul csináltam.

– Lelőttem, nem ez a lényeg? – mondom, és elmosolyodok.

Luca a fejét rázva fordul el tőlem, de látom, hogy az ő ajkain is mosoly bujkál.

– Menjünk, nézzük meg! – mondja némi habozás után.

Elindulunk az őz felé. Csípős, őszi idő van, enyhe szellő fúj. Séta közben robog a lábunk alatt az avar. A fák színes levelekkel ritkásan fedett ágai lekonyulnak a föld felé. A haldokló természet vesz körül minket, és ez valahogy megnyugtat. Nagyot szippantok a friss, hűvös levegőből. Fanyar faillatot érzek, és Luca kellemes parfümjét.

– Jó illatod van – mondom önkéntelenül.

Felvonja a szemöldökét, meglepődik a kijelentésen. De az előbbi mosoly még mindig ott rejtőzik az arcán.

– Miért vártál annyit? – kérdezi. Kezeit összedörzsöli, fehér sálját felhúzza az orráig.

Vállat vonok.

– Nem tudom.

Ez az igazság. Közben megint szippantok, és rájövök, hogy Luca hajának van ilyen kellemes illata. Pár hete az egyetemen találkoztam először a lánnyal. Szóba elegyedtünk, barátok lettünk, aztán nemrégen egy beszélgetés alkalmával kiderült, hogy mindketten szeretünk vadászni. Ezért hívtam őt el az erdőbe. Tulajdonképpen ez az első randink. Tetszik nekem a lány, és szerintem én is tetszem neki. Valahogy a mosolya olyan árulkodó. Olyan túlságosan is kedves.

Szörcsögő, hörgő hang zavarja meg az erdő idilli csendjét, ahogy közeledünk a leterített áldozathoz. Az őz egy széles fa gyökerei között fekszik. A torkán lyuk tátong. Vér csordogál a szájából. Fennakadt szemeiből csak a fehérje látszik. Egyik lába tehetetlenül ráng a levegőben.

Luca a sállal takart szája elé kapja a hidegtől kifehéredett kezecskéit.

– Szegény állat – mondja. – Egyiket sem láttam még ennyire szenvedni.

Nem szólok. Csak állok tétován, és nézem a szenvedést.

– Végezz már a szerencsétlennel! – mondja Luca. Most hallok először őszinte rosszallást a hangjában.

Felemelem a puskát, de nem lövök. Megbököm az őzet. Kiváncsi vagyok, reagál-e. Az állat felhörög, és vért köp. De nem mozdul.

Bizsergés fut végig az ereimen. Nem tudom pontosan, mitől. Eddig csak az apámmal voltam vadászni. Akkor soha nem éreztem ilyet. Most viszont érzem. Hatalmat érzek, és a bűnös élvezetek örömét. Továbbra sem akarom megölni az állatot. Csak nézni akarom őt.

Luca megböki a vállamat.

– Mit csinálsz? – kérdezi. Összeráncolja a szemöldökét. Így már nem olyan csinos az arca, mint egyébként. 

Vállat vonok, és tovább nyomogatom az őz húsát a puska csövével. Az őz egyre jobban hörög. Biztosan kiáltani akar, de hang helyett csak vér jön ki a torkán.

– Hagyd már abba! – Luca felemeli a hangját.

Amikor az állat már nem hörög tovább, abbahagyom. Leeresztem a puskát, és Luca felé fordulok. Tetőtől talpig végigmérem. Közelebb lépek hozzá, legeltetem rajta a szemem. Vonakodva néz vissza rám. Erre még közelebb hajolok. Szinte érzem a testének melegét. Hajának illata beteríti az arcomat. Mogyoróillat, állapítom meg. Olyan, mint a szeme színe.

Luca hátrál egy lépést, és kiveszi a kezemből a puskát. Az állat felé fordítja a csövét.

– Már hiába – mondom neki. – Meghalt.

Luca végigfuttatja a tekintetét az őz mozdulatlan testén, majd döbbenten rám néz. Én csak most fogom fel, hogy már egy ideje folyamatosan vigyorgok.

Azon kapom magam, hogy átkarolom Luca derekát. Luca először bizonytalanul, majd egyre határozottabban próbál kitörni az ölelésemből, de én nem engedem neki. Gyöngéden nekiszorítom a fa törzsének, aminél az őz a halálát lelte. Végigsimítok a kezemmel a combján, újra érzem a testének melegét és a mogyoróillatot. Amikor már kezdek ellazulni, Luca lihegve eltaszít magától. Most már nem olyan szelídek a szemei. Félelem táncol bennük. Szó nélkül sarkon fordul, és elrohan.

Utánanézek, majd a puskára pillantok. Felveszem a fegyvert, és a távolodó alak felé tartom a csövét. Ilyen messziről Luca sem különb egy őznél. Célzok, majd úgy teszek, mintha meghúznám a ravaszt. Lövés hangját imitálom a számmal. Még mindig vigyorgok.

Amikor Luca eltűnik a fák között, tanácstalanul nézek körbe. A puskát a fának támasztom, és leülök az avarba, hátamat az őz vaskos tetemének döntve. Hallgatom az erdő megnyugtató neszeit, és elgondolkodom a történteken.

Próbálok rájönni, mit miért tettem, de nem találok választ.