Ugrás a tartalomra

Jelige: Kényszerzubbony – A főbolond

     Április elseje van, bolondok napja. Csak néhány gomolyfelhő árnyékolja a bolondok higgadt pillanatait, akik keresztül-kasul ténferegnek az elmegyógyintézet napsütötte kertjében. Az egykoron buja rózsapompát, a vadregényes díszcserjéket, az intézet falain terpeszkedő méregzöld borostyánzuhatagot mostanra benőtte a burjánzó gaz. A bolondok izgatottak. Nem csoda, hiszen a hagyományhoz hűen, az igazgató, aki húsz valahány évvel ezelőtt épült be ebbe az eseménytelennek bajosan titulálható környezetbe, ezen a napon választja ki a banda legbolondabbikát. A nyertes szokás szerint bolondgomba formájú stresszoldót kap ajándékba (az igazgató örömest alkalmazza), hogy kiengedhesse a fáradt gőzt. Kedvére csavargathatja, nyomkodhatja, húzogathatja, akár a földhöz is vagdoshatja reggeltől estig. A bolondoknak tehát nincs más dolguk, mint beleadni apait-anyait.

– Éljen április, éljenek a szirombontó hagymás virágok! – dünnyögi az orra alá az igazgató a lépcső tetején, és miután beleköpött a markába, összedörzsöli tenyerét. – Lássuk, melyik dinnye a legérettebb. – Rühellem ezt a napot!

     Meg-megállva nézelődik a fehér köpenyes, és mint minden áldott napon, most is undorral a képén nyugtázza: velős a felhozatal. Egyre gyűlöletesebb számára az ittlét. Ezen a pokoli helyen hajszálvékony az elmeháborodottak és az épelméjűek világa közti mezsgye. Hála a jó égnek, az ő idegrendszere keménykötésű.

– Messze még a nyugdíjig, hogy a rossebb inna hideg vizet erre az átokverte helyre – sziszegi összeszorított fogakkal, és amikor megbizonyosodik róla, hogy senki se látja, köp egyet a fűbe.

     Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Az egyik tökkelütött a cipőjével próbálja elfűrészelni a padot, a másik az Azt súgta a szél című dalt dúdolja a szökőkút vizében csövező halaknak, a harmadik cigit kéreget a vízköpőtől, a negyedik felakasztotta magát egy faágra, s a földön állva várja, mi fog történni, az ötödik kutyának képzeli magát, s hangosan ugat, a hatodiknak szeme-szája külön életet él, keservesen pityereg, s könyörög, valaki simogassa meg azt a hülye fejét. Az ocsmányságokról ne essen szó.

     Az igazgatónak mindezt látva, valami lávaszerű nyugtalanság indul el a testében. Persze nem szokatlan jelenségek tanúja, dehogy. Most mégis más. Légszomja van. Liheg. A szíve erősen ver, izzad, akár zsidó a ladikban. Infarktus, gondolja. Nem, ez már az őrület küszöbe.

Egyetlen gondolat cikázik az agyában: naptár. Lóhalálában rohan vissza az intézetbe. Kétségbeesett hangja visszhangzik a rideg épületben.

– Szedjétek össze a naptárakat! Mindet! A tavalyi naptárakat is! Az idei naptárakat is! A jövő évi naptárakat is! Halljátok? Gyorsan, gyorsan!

     A bolondok kezdenek belefásulni a nagy igyekezetbe. Habár mindegyikük tűzzel-vassal akarja a bolondgomba formájú stresszoldót, csakhogy az igazgató mindezt nem látja. Lassan fél órája eltűnt. Felfogják azzal a hangyányi eszükkel, hogy ha az igazgató nem tudja kihirdetni a győztest, akkor egész idő alatt passzívabbak is lehettek volna. Egyiküknek sincs égi jel a homlokára tapasztva, de az a furcsa telepatikus üzenet közöttük! Ahány bolond van a kertben, annyian indulnak el az igazgató keresésére.

     Kisvártatva meg is találják a kerti kiülőben. Tiszta ideg, vérben forog a szeme, halkan nyüszít. A bolondok egymásra néznek, felvonják a vállukat: ezt mi lelte?

– Mit akartok tőlem? Mit néztek? – ordítja nyálfröcsögtetve a fehér köpenyes, s az ollóval hadonászik.

– Győzzztesss… győzzztesss – habogja az egyik bolond.

– Nesztek, nyavalyások! Az anyátok kínja! Vigyétek az enyémet! – dobja oda közéjük a bolondgomba formájú stresszoldót. – Tudjátok meg, hogy a világ minden naptárából kivágom az április elsejét. Adok én nektek bolondok napját!

     A tökkelütöttek sokáig bunyóztak a nyereményért, amíg végül az kaparintotta meg, amelyik felakasztotta magát. Az igazgató – a főbolond – pedig… nos... ki tudja?

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.