Ugrás a tartalomra

MINT SÁRGA SZÍNEN VÁRAKOZÓ SZEMAFOROK, MEGVILLANTAK A NARANCSOK

Tavaly január közepén kezdődött, megfázva
jártam Monaco utcáit, érni kezdtek a gyümölcsök
a fákon, bizarr látvány, 
a valótlanul kék ég felé kapaszkodó ágak között, 
mint sárga színen várakozó szemaforok,
megvillantak a narancsok.
Akkor még nem tudtam, mi vár ránk,
mi lesz ezzel a világgal, 
a napsütötte téren
csak az visszhangzott bennem,
mennyire szeretlek.

Köhögve mentem ki a nizzai reptérre, 
kora reggel tömött sorokban álltak az emberek,
türelemért esedezve néztek egymásra,
négy égtáj felé röpködtek, hárompercenként
szálltak fel az eső fürdette kifutópályáról a gépek,
mint évekkel előtte, amikor a szöuli járaton ültem, 
számomra egzotikusnak tűnő tájra igyekeztem,
kis embercsapattal utaztam a nemzetközi kiállításra.
Megszeppenve szemléltük a szokatlan világot,
melyben magunkra kellett találnunk,
nekem a helybeli vásárlónkat kellett meglátogatnom,
kinek fénycsöves lámpatesthez 
szükséges trafókat szállítottam,
(akkor még gyártulajdonos voltam)
nem gondoltam, abban a kis gyártóüzemben
később nagy dolgok születnek, led-technikára állnak át,
pedig lett volna okom megsejteni,
aki éjt nappallá téve kutat, dolgozik, 
az előbb-utóbb célba ér, aranyat talál.
A kis, füstös műhelyt patikatiszta, 
fényárban úszó gyárépület váltotta fel, 
de ezt csak fotókon láttam.
Második szöuli este Ko úr, 
a helybeli csoportvezetőnk látogatott meg a 
tradicionális koreai bútorokkal 
berendezett szállodai szobánkban, 
kispárnákon ültünk a nagyváradi barátommal,
délután a sarki boltban vásárolt whiskyt 
bontottuk ki éppen,
amikor benyitott hozzánk a vendéglátónk, 
kis csomagokban szárított húst tettünk az asztalra, 
gondoltuk, az ital mellé jól jön, 
faljunk valamit, ne éhgyomorra iddogáljunk.
Aznap Namsangol Hanok falut látogattuk meg, 
mely a hagyományos koreai hanok építészetet 
és a modern idők előtti életmódot mutatja be, 
erről beszélgettünk,
és nyúlt Ko úr a szárazhús csomagjáért, 
egy szeletet kivett belőle, 
majd fürkészni kezdte a tasak feliratát,
komollyá vált tekintettel megkérdezte, 
tudjuk-e, mit eszünk,
mi vállat vonva, szinte egyszerre válaszoltuk, 
nem mindegy, hogy mit, ha jó, 
és nagyot haraptunk belőle, 
egy korty whiskyvel lemostuk. 
Nos ez szárított kutyahús – mondta színtelen hangon 
vendéglátónk, és újra vett egy darabot a csomagból,
mire én is, 
csak nagyváradi barátom arca lett halálsápadt,
félig töltötte poharát, 
az utolsó cseppig kiitta, 
s azt követően egész este meg sem szólalt,
csak másnap reggel, 
amikor ajtót nyitott, 
nézett rám üveges szemmel, 
egész éjjel kutyafalkák üldöztek, 
azt álmodtam.
Meséltem délután a történteket 
üzleti partnereimnek,
akikkel kiautóztunk a Sárga-tenger vidékére, 
Incshonba,
nem messze attól a ponttól, 
ahol az amerikaiak vezette
ENSZ-erők partra szálltak 1950. június 25-én, 
bűvölve néztem a fövenyt,
mint aki látja, 
megelevenedik előtte a történelem,
és tudja, hogy az 1953-ban kötött tűzszünetet 
Észak-Korea majd 2013-ban fel is mondja. 
Pár pillanatig tartott, amíg
az eszmélet partjáról visszatértem, 
máris szaladtunk az étterembe, ahol nyersen pácolt, 
rózsaszín lazacot tettek elénk, 
és egy rántással kihúzták a csontvázát, anélkül, 
hogy egyetlen szelet hús elmozdult volna a tálon,
kimcshit adtak mellé, kínai kelből, retekből, 
zöldhagymából, uborkából készültet, 
úsztak a lében a nyers fokhagymagerezdek,
akkortájt már erősödni kezdett a Samsung cég, 
meg a KIA és a Hyundai, 
érezni lehetett a levegőben azt az erőt,
mely Dél-Koreát hamarosan 
az ipari országok élvonalába tolja. 
Miért jutott eszembe ez a távoli kirándulás 
a nizzai reptéren, ahol már kora reggel 
tömött sorokban álltak az emberek,
türelemért esedezve néztek egymásra,
négy égtáj felé röpködtek, és hárompercenként
szálltak fel az eső fürdette kifutópályáról a gépek,
talán, mert tavaly január közepén kezdődött minden, 
megfázva jártam Monaco utcáit, 
érni kezdtek a gyümölcsök a fákon, 
bizarr látvány, 
a valótlanul kék ég felé kapaszkodó ágak között, 
mint a sárga színen várakozó szemaforok,
megvillantak a narancsok.
Akkor még nem tudtam, mi vár ránk,
mi lesz ezzel a világgal, 
a napsütötte téren
csak az visszhangzott bennem,
mint most is, újra és újra, 
mennyire, de mennyire szeretlek.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.