Jelige: Alaszka – Ki korán kel, aranyat lel
– Jó estét kívánok! Örömmel tettem eleget meghívásuknak, habár ilyen nagy létszámú csoport előtt egy kicsit mindig zavarban érzem magam. És ugye, valakire, például ha színész az illető, a lámpaláz kedvezőleg hat, hát rám ugye, vagy pontosabban velem, ez nem így van. Vagy legalábbis többnyire nem.
Khmmm. Őőő, szóval igen, tulajdonképpen az késztetett e közmondás alaposabb vizsgálatára, hogy őszintén szólva gyerekkoromban magam sem értettem, hogy miért nem hagy apám szombatonként nyugodtan aludni, és miért ver ki az ágyamból azt ismételgetve, hogy ki korán kel, aranyat lel. Eleinte hittem is neki, de soha egy fikarcnyi aranyat sem sikerült találnom, habár most, hogy így felidézem, egyszer a reggeli takarítás közben kihúztam az ágy alól anyám egyik gyűrűjét. Ettől eltekintve azonban soha semmi.
Már nagyobbacska, amolyan sihederféle voltam, hát bizony kérem, én is csaptam a szelet a környékbeli lányoknak, volt közöttük egy olyan szendeképű, Jolán vagy Mariska, már nem emlékszem pontosan. Na szóval, akkor, hogy így már pelyhedzett az állam, eszembe jutott, hogy esetleg nem is direkt gondolta az apám ezt az aranyat, hanem úgymond átvitt értelemben. De még így sem tudtam rájönni, hogy mi a mondás értelme, mert ekkor meg az volt a bökkenő, hogy mit is értsek az arany alatt. Például, hogy több időm lesz, ha korán felkászálódom, és így több mindent tudok csinálni aznap? Ezzel szemben, kérem szépen azt tapasztaltam, hogy már reggel álmos és lassúbb vagyok mind máskor, ráadásul rosszkedvű is. És a kialvatlanságot csak úgy tudom ellensúlyozni, hogy hamarabb lefekszem.
Kérem férfiasan bevallom, annyira zavart, hogy nem tudok rájönni a dolog nyitjára, hogy később, már végzett antropológusként visszatértem erre a kérdésre. Akkoriban sokat olvastam Alaszka történelméről és többek között az aranyásók kemény életéről is. Próbáltam elképzelni, ahogy nehéz prémekbe burkolózva és dacolva a rettenetes hideggel, űzi-hajtja őket a meggazdagodás vágya.
És egyszer, amikor épp azon merengtem, mi lett volna, ha a dohos íróasztal és egy neurotikus feleség helyett egy másik korban aranyat ástam volna Alaszkában, sőt kérem, mondjuk találtam is volna egy rakással, és-és kérem, mondjuk egy kis bőrtokban a prémeim alá rejtettem volna az aranyrögöket, na akkor hirtelen eszembe jutott, hogy biztosan lettek volna ott körülöttem, mondjuk más aranyásók is, akik kérem, lehet, hogy nem is lettek volna a barátaim, sőt mondjuk kifejezetten kapzsi természetűek lettek volna, és modjuk hozzám hasonlóan ők is meg akartak volna gazdagodni. Nos ezek a nélkülözésektől és a hidegtől lesoványodott, a skorbuttól pedig foghíjas, mindenre elszánt gazemberek, ezek kérem, ha hajnalban felkelnek, miközben én mondjuk még éppen holtfáradtan alszom az előző napi aranyásást kipihenendő, nos kérem akkor ezek a gazemberek nem kizárt, hogy az én elrejtett kis bőrerszényemet kikutatva, egy rakás aranyra leltek volna.
És ekkor végre megértettem, a mára az eredeti jelentését elveszített közmondást az aranyláz hívta életre, hiszen ezzel a kifejezéssel figyelmeztették magukat a vacogó aranyásók, nehogy elaludjanak a dermesztő alaszkai csillagok alatt.
