Jelige: R.P. – Föld és ég: Jó szándék

Dorka (négyéves) – Anya, segítesz elpakolni?

Anya – Segítek.

Dorka – Köszi. Addig én ide leülök.

Föld

– Segítség! – üvöltötte teli torokból Líviusz, és soha még ilyen komolyan nem gondolta.

– Mi van, mi van? Miért ez a nagy hangoskodás? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában Helpinger Fecó, a kerület legsegítőkészebb polgára. Leterített egy pokrócot a földre, és kényelemesen a könyökére támaszkodva hátradőlt. Meg volt elégedve ezzel a hellyel, mert innen jól láthatta a Dunában fuldokló férfit.

– Segítség, segítség! – kiabálta megint Líviusz, és most nem törődött azzal, hogy lehet a környéken olyan személy, aki netán felesleges ismétlésnek fogja fel a szavait.

– Figyeljen fiatalember! Próbálkozzon mellúszással!

– Segítség, segítség! – ragaszkodott még mindig a korábban mondottakhoz a fuldokló, pedig észrevehette volna, hogy eddig sem vált be.

– Akkor próbáljunk valami mást! Mit szólna a gyorsúszáshoz? Tudja? Végigfekszik hason a vízen, egyik kéz magastartásban, a másik mélytartásban, aztán csak váltogatja. Érti? A lábával meg erőteljesen fel, le.

– Segítség, segítség! – próbálkozott újra Líviusz, de tartott tőle, hogy utoljára. Nagyon elfáradt. Úgy érezte a tagjai ólomból vannak, és sürgősen meg akarják nézni a folyó fenekét. Néha még kapott levegőt, de több volt benne a víz, mint az oxigén.

– Fiam, maga ide se figyel? Kinek magyarázok én? Mondja meg, ha nem akarja csinálni! Én nem sértődöm meg. Van benne gyakorlatom. Ha én elmesélném magának, mennyi hálátlan emberrel találkoztam már életem során, el sem hinné. De hagyjuk a lélektant, itt cselekedni kell! Feküdjön fel a vízre hanyatt, tegye szét a kezét és a lábát, aztán maradjon nyugton! Könnyebben fennmarad, ha kifújja a levegőt. Nem lesz nehéz, már nem sok maradhatott a tüdejében.

– Segítség, segítség! – nyöszörögte elhalóan Líviusz, mert más már nem jutott eszébe.

Nemrég jött ki a kórházból, ahol a bélrendszerében jelentkező túlzott gázképződés miatt kezelték, most meg ez. A szomszéd ágyon fekvő ember meghalt, pedig nem is látszott betegnek, míg ő kigyógyult a kínos kórból. Akkor úgy érezte, legyőzhetetlen, ő a kiválasztott. Talán kicsit eltúlozta. Most már nem is értette, hogyan képzelte, hogy ő tud a vízen járni.

– Szedje össze magát, fiam! Ne hagyjon cserben! Ne csinálja ugyanazt, mint az a nő a múlt héten! Még addig sem bírta, mint maga. Hiába segítettem neki, nem figyelt rám. Nem értett a szóból.

A történetnek ezen a pontján megjelent egy motorcsónak, és a rendőrök pillanatok alatt kimentették Líviuszt.

Helpinger Fecó nehézkesen felállt, a pokrócot gondosan összehajtogatta, mert tudta, hogy még szükség lesz rá. Holnap is lesz nap, holnap is lesznek fuldoklók. Ha nem esik az eső, megint kijön ide, mert neki ez a dolga. Ki segítsen embertársain, ha nem ő?

Ég

Lydia, a horgasfejű galandféreg nem szerette a mennyországot. Nem így képzelte el. A nagy fényerő, a tág terek látványa, az örök élet perspektívája még rendben volt. A kötelező furulyakoncerteket is kibírta, és ha egy kicsit másfelé figyelt, el tudta hitetni magával, hogy nem unatkozik, de az emberek hiányoztak neki. Soha nem hitte volna, hogy egyszer még visszavágyik egy szűk vékonybélbe, ahol alig látni, csak komoly erőfeszítések árán lehet a bélnedvekből felszívni a szükséges mennyiségű szénhidrátot, és állandó fejfájás gyötri az oxigénszegény környezet miatt. Pedig ez volt a helyzet. Minden nehézséget elviselt volna, csakhogy még egyszer eltölthessen egy kis időt Dr. Sünködy agyában, tudományos előadásait hallgatva. Vagy a szívében, ahol szabadon áramolhatna át rajta a szeretet energiája, és az sem lenne baj, ha bánat, fájdalom, szorongás bújna meg az idős kutató bal kamrájában, míg a pitvarán a reménytelenség álldogálna bebocsátásra várva.

Nagyon hiányzott neki, hogy hasznosnak érezze magát. Meg volt győződve róla, hogy az élete értékes volt, maradandót alkotott anyaként és az emberek társaként egyaránt. Sikernek fogta fel, hogy annyi erőfeszítés, áldozat árán alakított ki szoros kapcsolatokat azokkal, akiknek a testében volt szerencséje megfordulni. Sőt, ő inkább úgy látta, a szállásadói voltak a szerencsések, hogy egy megbízható, ragaszkodó partnert kaptak, akivel minőségi, szinte eltéphetetlenül szoros köteléket építhettek ki.

Lydia mindig úgy tapasztalta, hogy a világban nagyon ritkák az igazi, tartós szövetségek, és ezért aranyat érnek. Ha körülnézett, mindenhol csak önzést, elszigetelődni akarást, és az együttérzés hiányát látta. Hamar rájött, hogy nem jól van ez így. Megőrizte nyitottságát, és élethosszig tartó viszonylatokra törekedett. Ez mindig sikerült is neki. Sajnos ennek is volt árnyoldala, a lelki társai egytől-egyig elhagyták. Túl hamar meghaltak, és ez kimondhatatlan fájdalommal töltötte el. De Lydia mindig úgy vélte, ezt az áldozatot neki meg kell hoznia, ha mások segítésére tette fel az életét.

Azt remélte, hogy a tengernyi szenvedés után, a jók másvilágán, fent a mennyországban majd kárpótlást nyer. Aztán tessék. Most itt volt az annyira áhított rekreációs központban, és szenvedett. Talán még jobban is, mint amikor még élt. Ez a hely ugyanis kizárólag galandférgek számára volt fenntartva. Amerre a szem ellát, milliószámra tekergődztek a társai, akik hozzá hasonlóan bármit megtettek volna, hogy segíthessenek, csak nem volt kinek.

Lydia állt a rokonai tengerében, testszelvényein patakzottak a könnyek, és ugyanazt a kérdést ismételgette újra meg újra: „vajon hol jársz most, Dr. Sünködy?”