Ugrás a tartalomra

Amiről inkább a fákat kérdezd

Akár a napjainkban kibontakozó poszthumán növényfilozófiák, akár a közösségünket fenyegető pandémia hatására, vagy más okból, de tagadhatatlan, hogy egyre több hazai és külföldi szerző választ magának az emberi problémáktól mentes „erdei” vagy „növényi” tematikát. Mintha a kortárs filozófia és szépirodalom lapjain valami posztmodern versfelfogáson túli, poszthumán „panteizmus” hangjai harsannának. Elég az alábbi, frissen megjelent kötetekre hivatkozni: Richard Powers: Égig érő történet (2019); Sirokai Mátyás: Lomboldal (2020); Korpa Tamás: A lombhullásról egy júliusi tölggyel (2020). Az említett szerzők mellett számos kortárs költőnél jelentkezik olyan politikai narratíva, ami Vergilius és Radnóti Miklós klasszikus eclogáira emlékeztet. Az Irodalmi Jelen Trianon-különszámában is több ilyen neoklasszikus felfogásban készült eclogát olvashattunk.

Kopriva Nikolett1 első kötetében egy érett, filozofikus költőnő hangját, vagy inkább hangjait halljuk, hiszen a versbeszélő énjei közti határvonal éppúgy elmosódik, miként a növényi és az emberi létezés közti határvonal. Tulajdonképpen minden felhígul, képlékeny lesz ebben a környezetben, minden létező dolog örökös, hérakleitoszi mozgásba kezd, miközben valami mássá alakul át. A fák kinövik ócska ruhájukat és kiszáradnak, fekete lesz az összes erdő, az emberek ellenben elfásulnak vagy kővé válnak; az álmok felkúsznak a falra; a festmények kilépnek keretükből; a tárgyak és kavicsok átrendeződnek; a nyomok lekopnak; az emlékek elmosódnak, mint a könnyek az esőben; a színek idővel elolvadnak és megfakulnak: minden tulipán fekete lesz:

„Már csak fekete tulipánokat
lehet kapni a virágárusoknál.
Azt mondják, változik a növények biológiája,
hogy ezeknek víz sem kell.
Akkortájt kezdtem sötétbe öltözni,
fel-alá vonszoltam magam céltalanul,
a test súlyosabb, amikor üres.” 2

A hígulások, cserebomlások és örökös modulációk mellett az üresség, és az ürességet betölteni vágyó emberi (és nem emberi) mohóság állandó dualizmusa jellemzi ezt a költészetet. Végső soron minden ontológiai értelemben létező teremtmény potenciális áldozatává válik a bennünk lakozó ürességnek, amit féktelen és feneketlen vágyaink kielégítésével, szerencsés esetben pedig szellemi alkotóenergiával igyekszünk betölteni. Ebben a nietzschei felfogásban az élet folytonos harc, és minden létező dolog egyszerre „vadász” és potenciális „zsákmányállat”. Ergo: minden élőlény, tárgy, fogalom, entitás, szubsztancia egymásra feni a fogát, és egymásra les. Valami (vagy valaki) mindig eltűnik valahonnét, nyomot hagy maga mögött, hiányt, női princípiumot, ahová aztán a maszkulin teremtő erő diadalittasan benyomulhat. E látásmód sok tekintetben Szvoren Edina sötét tónusú novelláira emlékeztet, de míg prózaírónál alapvetően a szexualitás kerül előtérbe – például: „A jégkockatartónak fáj a jégkocka hiánya”3 –, addig Kopriva Nikolett kötetében mindez inkább a klasszikus görög filozófiából eredő – „horror vacui” – komplexebb világmagyarázatnak tűnik.

A sóvárgók tehát a hiányzók helyére nyomulnak be. (Miközben majd ők maguk is újabb sóvárgást generálnak a hiányukkal). Így keletkezik egy tháleszi értelemben vett, teljesen jelképes magyar tenger Munkács mellett. A helyzet ekkor még mondhatni idilli, az ürességet betöltő képzeletbeli tengerünk fölött szépen mutat egy romantikus színekben pompázó naplemente. Csakhogy ebben a világban a tenger is mohóvá válik, és kinőve saját medrét máris a házunk küszöbét ostromolja. A tenger megőszül, és szikkadt méhéből világra hozza a Leviathánt. De az ő ideje is véges: a tengert bármikor felperzselheti a napkorong forró tüze, a felperzselt tengerek halai az egykori erdők ágain ficánkolnak:

„A tengerek idővel elapadnak. Hogy a halak a vízzel
tűnnek el, vagy a homokvilághoz igazodnak,
bizonytalan. Ahogy az is, hogy a hínár és más vízi
növények mennyire tolerálják a nyers napfényt délben.” 4

„A parton üresség,
és letűnt életek a homokban,
vízben térdeplő fák, imbolygó Föld.
Egyes bokrok és növények megtanulnak vízben élni,
ágaikon fennakadt halak,
a madarak szokatlanul alacsonyan repülnek,”5

A tengerek tehát elapadnak, mialatt a horizontot éhes sirályok zabálják föl. A Nap képes kiégetni az ember bőrét, kilyukad, mint a pulóverek. Az ember kinövi önmagát, belenő a házba és annak udvarába, levedli régi bőrét, új, sünsűrűségű erdőpáncélt növeszt, s mint egy kisgömböc, egyre gyorsabban gömbölyödik. A villanykörte fényét fekete rovarok szennyezik be; a tükrök nem tükrözik híven a valóságot: lopnak, csalnak, az emberek nem mernek mögéjük állni, hiszen függönyként kendőzik el az igazságot. A köd az ablaküvegen kaparászik, szeretné csontig rágni az ember húsát, miközben a szálldosó szélben emberi hamvakat hord; de még a hangokat is felzabálja valami, talán az idő, a hangok megfelelő ritmusa nélkül az emberi beszéd szaggatott lesz, a zajok forrása pedig ismeretlen. De ne is várjunk túl sokat a könyvben szereplő falusi emberektől, akik úgy tűnnek el, ahogy a csillagok potyognak augusztusban, csak éppen látványos fényjelenségek nélkül. A Szürkék Hegedűsének hetvenhét árnyalata valamennyi. Rendszerint nem tudnak semmiről semmit, az igazán lényeges dolgokra csupán a fák emlékeznek. De vajon felfedik-e az olvasó előtt bonyolult titkaikat, mint Baudelaire fái a Természet Templomában? Az egyik versben a szakállas Walt Whitmant látjuk bölcselkedni és ugrándozni az erdő fáin. Hatásos vers. Különösen annak fényében, hogy a nagy amerikai költő – az amerikai őserő, a szarvasok és a bölények szimbóluma – élete utolsó éveiben már szinte teljesen magatehetetlen volt. Ám belső ereje nem hagyta el. Aligha létezik nagyobb kontraszt álom és valóság közt:

„Találkoztam Walt Whitmannel
a szomszédos fán ücsörgött
levelek erezetét analizálta
fa kérgét gyümölcs formáját
hogy miből áll a szél illata
Találkoztam Walt Whitmannel
kertemben ült és a zöldet figyelte
hogy mennyi a távolság fűszál és fűszál közt
gilisztáknak regélt a halhatatlanságról
égi és földi muzsikusokról
Láttam őt egy rozoga buszon
öregekkel és fiatalokkal
akikkel elhitette hogy szépek (...)
(...) Láttam utcai gyerekekkel
szökdécselni fel-alá a fák közt a fákon
kerítéseken és köveken át...”
6

Bár Kopriva Nikolett sallangmentes és kromatikus költői hangja az ógörög tragédiák „lanttalan dalára” emlékeztet, az általa teremtett világ alapvetően idealistának tűnik, hiszen már a kötet bevezetőjében érdekes újplatonista idézet olvasható Plótinosztól. Az idézet bővebb változatát a szerző egy későbbi interjújában közli: „»Kik voltunk? Mi lett belőlünk? Hol voltunk? Hová száműztek bennünket? Merre megyünk? Ki szabadít meg minket?« – kérdezgeti Plótinosz, aki »szégyellte, hogy teste van«. Szerinte az általunk érzékelt világ mögött van egy másik, szellemi. Valahol itt keresendő legbenső énünk, akik igazából vagyunk, akik voltunk, csak valamiért, valahogy testet kaptunk, s így beszennyeződtünk. Van, aki sosem szembesül az igazi énnel. Aki pedig igen, az csak kitüntetett pillanatokban, a tudat segítségével. Ez egyben az istenivel való szembesülés is, aki bennünk lakozik, de kívülünk is: »Az is igaz azonban, hogy most ehhez az emberhez egy másik ember adódott hozzá: világra akart jönni, és mivel ránk talált… ezért hozzánk illesztette önmagát, hozzáadódott ahhoz az emberhez, aki mi eredetileg voltunk… így lettünk ezzé a kettővé, és már nem vagyunk többé az, aki azelőtt voltunk, mert az vagyunk, aki később hozzánk adódott: az az ember, aki voltunk, már nem tevékenykedik és bizonyos értelemben már nincs jelen.« Feltehetjük a kérdést: vajon melyik én után kutakodunk?”7

Ám az idealista Plótinosz-idézet után a kötet leghosszabb és egyik legjelentősebb versét – A hegy csak látomás – már az Apocalypto (2006) című filmből vett, jóval baljósabb idézet vezeti be: „A szarvas így szólt: »Az embernek megvan mindene. Több kívánsága nem lesz«. Ám a bagoly azt mondta: »Nem így van. Tátongó lyukat láttam az Emberben. Csillapíthatatlan sóvárgást. Ettől szomorú, ezért akar még többet. Megy tovább, és elveszi, amit megkíván... Míg a világ egyszer azt nem mondja: Nem vagyok többé, nem maradt mit adnom«”. Mel Gibson eme remekművében az emberek lakta archaikus világ már annyira elaljasult, hogy talán meg sem érdemli tőlünk az „állati” jelzőt, hamarosan el is pusztítja saját magát. Ám az öreg indián szájából elhangzó mese a „hiányról” és a „mohóságról” a spanyol konkvisztádorokra és napjaink fogyasztói társadalmára egyaránt vonatkozik. Ember embernek farkasa itt, avagy: mindenki mindenki ellen, mintha még a csillagok is mohó piranha-szájként leselkednének a sötét öröklétből. Ebből a világból vagy csak kifelé vezethet út, vagy csak befelé: az ideák szellemi világába. A vers hőse is effajta belső szellemi emigrációra készül. Igaz, felemás zokniban, kissé „alulöltözötten”, de legalább a maga teremtette tenger habján – s mielőtt még az elapadna – indul neki az új világnak.  

„Így mentél világgá, alulöltözötten,
a tengeren túl úgyis meleg lesz,
pedig azokat az országokat rég kilakoltatták.”8
 

„Hamvakat hurcoló köd,
széltől remegő ablak,
egy térfigyelő kamera üres pillanatai,
amire csak a fák emlékeznek” 9

 


Kopriva Nikolett: Amire csak a fák emlékeznek. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.


1 Kopriva Nikolett 1996-ban született Kisvárdán, de a kárpátaljai Munkácson nevelkedett. A Debreceni Egyetem szabad bölcsészet szakán diplomázott, majd esztétikából szerzett mesterfokozatot a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. 2015 óta publikál, művei megjelentek A tökéletes zártság egyetlen pillanata című antológiában, valamint az Év versei 2020-as kiadásában. 2019-ben az Irodalmi Jelen debütdíjával tüntették ki, 2020-ban Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíjban részesült. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója. Hatással volt rá Dsida Jenő, Hervay Gizella és Sziveri János költészete, Plótinosz és Szent Ágoston filozófiája, valamint az ókori gondolkodók egy része.

2 Tulipánok  

3 A babajkó (2010)

4 Napfény délben

5 A hegy csak látomás (XIII)

6 Érintkezések

7 Ld.: https://www.irodalmijelen.hu/2019-feb-06-1705/hany-kerdojel

8 A hegy csak látomás (I)

9 Amire csak a fák emlékeznek

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.