Ugrás a tartalomra

 

Hány kérdőjel?

 

Miért olvasson egy költő antik filozófusokat? Miért olvasson bárki antik filozófiát? A két kérdés azért érdekes, mert antik szerzőket vagy egyáltalán filozófiát olvasni egyre kevésbé divat, mondhatni, már az „általános műveltségnek” sem feltétele néhány név kivételével, melyeket az írni-olvasni tudó ember minimum kétszer hall életében.

Olykor megdöbbentő, hogy a régi emberek milyen aktuális kérdéseket feszegettek több száz évvel ezelőtt. Az ember akkor is ember volt: gondolkodott, tapasztalt, érzett, rákérdezett a környező világra, kutakodott, hogyan kéne helyesen élni. Talán több ideje volt a megélésre, ma válogathatunk a kiskapuk közül, hogy elbújjunk problémáink elől, a szőnyeg alá söpörjük őket. A kérdések sokszor csak motoszkálnak bennünk, de nem tudjuk feltenni azokat. A régi bölcsek válaszai időtlen, ma is lehetséges válaszok, melyekből jó esetben tanulhatunk. Elég csak Seneca leveleire vagy Marcus Aurelius Elmélkedéseire gondolnunk, melyek igazi, „mai” nyelven íródtak, és a legtöbb életünket illető helyzetre, szituációra reflektálnak. Fel sem tűnik, hogy beláthatatlanul hosszú évek távlatából szól hozzánk a sorok írója. Elég az Erkölcsi levelek első sorait olvasnunk: „Védd meg magad önmagad számára: az időt, amelyet eddig elraboltak, vagy elloptak tőled vagy pedig csak úgy tovatűnt, gyűjtsd össze és őrizd meg. Hidd el, hogy úgy van, ahogy írom: időnk egy részét nyíltan elrabolják, más részét ellopják tőlünk, harmadik része észrevétlenül elfolyik: Mégis az a legcsúnyább időveszteség, amely hanyagságunk eredménye.“

A két legismertebb, mindig aktuális téma a szerelemé és a halálé, melyek tabukként folyamatosan váltották egymást az idők során.  Amíg világ a világ, ezek a kérdések mindig foglalkoztatni fogják az embert. Amikor Szókratész halála előtt annak mibenlétéről elmélkedik, azt mondja, hogy semmiképp sem lehet olyan rossz, amilyennek tűnik. Két lehetőséget vet fel. Az egyik szerint a halál olyan, mint egy álom, amelyben még csak álomképeket sem látunk. Elmondhatjuk, ilyenkor alszunk legmélyebben, ezek legpihentetőbb éjszakáink. Ha ez a halál, akkor hatalmas nyereség, hisz nem tűnik többnek egyetlen éjszakánál. Másrészt, ha a halál egy másik helyre repít, ahol együtt lehetünk a halottakkal, akkor még annál is jobb, mert rengeteg csodás emberrel beszélgethetünk ott. Még neveket is felsorol, akikkel szívesen töltené idejét! Egy másik dialógusban, a Phaidónban azt mondja, igazi ismeretre csak halálunk után tehetünk szert, mert testünk csupán akadályoz annak megközelítésében. Ezekre reagálva mondta Epiktétosz, hogy nincs a halálban semmi szörnyű, hisz ha volna, Szókratésznak is úgy tűnt volna. Sokkal inkább az a szörnyű, mondja, ahogy az emberek vélekednek róla. Nem mellesleg tanítása magját képezi a lemondás: csak gondolataink, véleményünk, törekvésünk, ellenszenvünk vannak birtokunkban, minden mást kölcsönbe kaptunk, így tudnunk kell lemondani róluk. Még testünkről, ha kell, életünkről is. Epiktétosz szerint az individuum boldogsága a lemondásban áll. A lényeg inkább az, hogy általánosságban a két fenti felvetés ma sem egészen meglepetésszerű, talán csak át lett szabva korunkra.

Miért olvasson egy költő antik filozófiát? Ennek „megválaszolása” sokkal inkább elmélkedés lesz, hisz elmondható: egy alkotó jó esetben rendelkezik olyan széles látókörrel, hogy eldöntse, mi fontos ahhoz, hogy gyarapodjon. Elsősorban azonban azért, mert az ókori szerzők nagyon szépen írtak, és olyan képi világgal dolgoztak, melyek inspirálóak lehetnek a költő számára, gazdagíthatják palettáját. Gondoljunk rögtön a legelsőkre, a preszókratikus gondolkodókra, akik elsőként értekeztek a világról, annak eredetét kutatva, akiktől sajnos csak töredékek maradtak fenn. Miből, honnan, miként lettünk? Mi az elsődleges anyag, princípium? Ezek a gondolkodók nagyrészt a négy elem valamelyikére építették sajátos kozmológiájukat. Elmélyülve bennük egészen elképesztő válaszokat találunk. Milétoszi Thalész szerint például a föld a vízen úszik, akárcsak egy fadarab. Volt, aki a haltól eredeztette az embert, földi és égi térképeket készített, de volt olyan is, aki azt mondta: “Ugyanazokba a folyamokba lépünk, és mégsem ugyanazokba lépünk, vagyunk is, meg nem is vagyunk.” Különösen jellemző volt rájuk az anyag és a természet lélekkel való felruházása: például Thalész lelket tulajdonított a mágnesnek, mert az magához vonz bizonyos dolgokat. Vagy a fának, mert változik: ősszel megsárgulnak levelei, és lehullanak. Mai, túlságosan is racionális világunkban ezek meglepően naivan hangzanak, de innen indultunk, és ezek szép gondolatok.

Egy kárpátaljai festőművész, Erdélyi Béla szerint a művészlelkek a tulajdonképpeni emberek, akiket a lét mélyebb kérdései foglalkoztatnak, annak titkára kíváncsiak. Forr bennük valami megragadhatatlan nyugtalanság, részben mert folyamatosan ki akarnak fejeződni, s úgy érzik, egy élet kevés ahhoz, hogy mindent elmondjanak. Másrészt rájuk nehezedik a teremtés súlya, mert minden porcikájukkal megélik annak szépségét. Ezzel az is együtt jár, hogy kíváncsiságukból fakadóan fogékonyak azokra a kérdésekre, melyek túlmutatnak a nyers evilágon, létezésünk magjáig furakodnak. Azt mindenképp fontos megemlítenünk, hogy nagy különbséget tesz művész és művészlélek között: művész lehet közönséges ember is, aki jól tud bánni a tollal vagy ecsettel, míg a művészlélek sosem közönséges. Alapvetően a szeretet a jellemvonása, szeretettel fordul a lét felé. Nyugtalan a teremtés titka miatt, ezt a titkot kutatja egész földi élete során, s egyben önnön rejtélyét is, hisz egy ismeretlen én lakozik benne. Ennek az önismereti útnak pedig, mondja, sosem lesz vége. Talán ez a nyugtalanság állhat részben a mögött a – még ma is fel-felbukkanó – elképzelés mögött, miszerint az alkotó embert folyamatos melankólia lengi körül? Hogy például a költő, aki ráadásul szavakkal dolgozik, „közszemlére teszi a lelkét”, meg van ragadva a bú végtelen tengerében? Søren Kierkegaard azt írja egy művében, hogy a költő szerencsétlen ember, mély kínokat rejt a szívében, de amikor sóhajtozik és kiáltozik, úgy tetszik, mintha szép muzsika hagyná el a száját. A végén hozzáteszi: “...inkább disznópásztor lennék Amagerbón, kit megértenek a disznók, semmint költő, kit félreértenek az emberek.” Ez a kérdés is megérne egy misét.

Az az egyszerű tény bizonyosan elmondható, hogy az író, alkotó nem tud elmenni szó nélkül a világ mellett. Valahogy meg akar nyilvánulni. Ezek a kifejeződések bizonyos értelemben kutatások, legtöbbször nem is tudatos ön- és világkutatások –Platón szerint például a költő isteni megszállottság alatt áll, tevékenységéből teljességgel hiányzik a tudatosság. Gondoljunk csak arra, amikor Rilke a párizsi állatkertben sétál, s megállva a párduc ketrecénél megszületik benne az, hogy: „Szeme a rácsok futásába veszve / úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát. / Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne / s ezer rács mögött nem lenne világ…” Ha végigolvassuk a verset, akkor világossá válik: Rilke a párduc valójának mélyéig ás le. Amikor Kosztolányi a lámpafényhez énekel, amögött valami sokkal sötétebb bontakozik ki, mint ameddig a fény eljuthat: „Nem látok. Éjpalástba jő a vég. / Kihúnyt szemekkel nézek majd az űrbe, / ajkam, szemem kinyíl... S a lámpa ég.”  Ám rátalálhatunk tiszta nyersségükben súlyos következtetésekre is, amikor például Pilinszkynek ezen sorait olvassuk: „E világ nem az én világom, / csupán a testem kényszere, / hogy egyre beljebb, mint a féreg / furakodom beleibe.”

A filozófiai munka és a költészeti tevékenység valamilyen szinten eltérő folyamatok, noha ezt könnyen meghazudtolhatja Hölderlin vagy Nietzsche zsenije. Az bizonyos, hogy mindkettő egyfajta alámerülés. A filozófusok nyersen kérdeznek rá a dolgokra, a költő megéli kérdéseit a mindenségben, minden porcikájával. A filozófust a ráció vezérli, a költő fejjel rohan a falnak kérdőjelei zuhatagában, és Platónnak igaza lehet, amikor egyfajta megszállottsággal jellemzi őket. Mindkettő hasonló berkekben jár, valahol mindkettő az embert vizsgálja, az Istent vizsgálja és azt az ismeretlen ént, aki benne lakozik, és meglehet, sosem fogja egészen megismerni. Létezni igyekszik a világban, fel akarja dolgozni azt, és egyben a terhet is, melyet önmaga ismeretlensége jelent. Mind a költőnek, mind a filozófusnak szüksége lehet egymásra. „Kik voltunk? Mi lett belőlünk? Hol voltunk? Hová száműztek bennünket? Merre megyünk? Ki szabadít meg minket?” – kérdezgeti Plótinosz, aki „szégyellte, hogy teste van”. Szerinte az általunk érzékelt világ mögött van egy másik, szellemi. Valahol itt keresendő legbenső énünk, akik igazából vagyunk, akik voltunk, csak valamiért, valahogy testet kaptunk, s így beszennyeződtünk. Van, aki sosem szembesül az igazi énnel. Aki pedig igen, az csak kitüntetett pillanatokban, a tudat segítségével. Ez egyben az istenivel való szembesülés is, aki bennünk lakozik, de kívülünk is: „Az is igaz azonban, hogy most ehhez az emberhez egy másik ember adódott hozzá: világra akart jönni, és mivel ránk talált… ezért hozzánk illesztette önmagát, hozzáadódott ahhoz az emberhez, aki mi eredetileg voltunk… így lettünk ezzé a kettővé, és már nem vagyunk többé az, aki azelőtt voltunk, mert az vagyunk, aki később hozzánk adódott: az az ember, aki voltunk, már nem tevékenykedik és bizonyos értelemben már nincs jelen.” Feltehetjük a kérdést: vajon melyik én után kutakodunk?

Esszénk válaszát valahol Erdélyi fogalmazta meg, amikor a lét titkának kereséséről beszélt. A „teremtés súlyáról”. Az élet bizonyos túlcsordulásáról, bizsergéséről, ami nyugtalanító, de egyben szép is. Emlékezzünk azonban Blaise Pascal híres gondolatára is: „Nem keresnél, ha nem találtál volna meg.”

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.