A szerző szeptember 3-án, pénteken 13 órától dedikál az Irodalmi Jelen standjánál (Vörösmarty tér, K11-es stand)

Részlet a regényről írt recenziókból: 

„Az elveszett szerelem tragikus története, az elvesztett paradicsomé Bene Zoltán új regénye, a Mandola története. Nem úgy vész el, mint Sarkadi drámájában, vagy Faulkner Vad pálmák című regényében. Egészen hétköznapian vész el, ám mégis szimbolikus módon, mintegy a kilencvenes évek elején a délvidék valóban elveszett, elrabolt női alakjait megidézve, miközben a regény sorait olvasva szinte magunk sem tudjuk, hol és miképpen veszett el a szerelem, ez a Mandolának nevezett nő, aki nem mandulavágású szemeiről, hanem egészen közönséges nevű nővére mandulaműtétjéről kapta a nevét. Kis könyvecske, összesen 194 oldal, és mégis mennyi minden van benne…”

(Gáspár Ferenc)

„Gazdag könyv Bene Zoltán regénye minden értelemben: dráma és humor, megértés és ellenszegülés, valóság és lehetséges világok, filozófia és rideg tények, a világot megérteni akarás és ennek lehetetlenségével való szembenézés, krédó és párhuzamos krédók, valamint ars poetica foglalata ez a kötet: jó olvasni.”

(Nagy Koppány Zsolt)

„Az író az, aki mindent elrendez - olvassuk a 72. oldalon. Ez történt. Így történt. Bene Zoltán körültekintően körbepillantva, hatalmas tudását kamatoztatva elégíti ki az olvasó igényeit. Meditálva, magunkba süppedve, de felajzottan tesszük le a könyvet.”

(Hegedűs Imre János)

Ízelítő a regényből:

„…csak a szerelem marad meg... zengő, keserves, örökké nyugtalan

emlékek... órák illata, amelyek emlékezetesek... Különös éjszakákon hallott baljóslatú hangok

vagy az egész életemet elmondó sóhajtások...”

(Krúdy Gyula)

„…Krúdy (Kandur) Gyula is megírta, hogy csak a nőkért érdemes élni.”

(Bólya Péter)

2. Lehetőségek (1995-2018)

A camera obscura, más néven lyukkamera egy lencse nélküli optikai eszköz. Valójában egy minden oldalról fénytől védett doboz – de akár szoba vagy autó is lehet (a német szocialista ipar emblematikus furgonjából, a Barkasból is készítettek már ilyet) −, amelybe a fény egy apró lyukon keresztül hatol be, s ez a behatoló fény a külvilág fordított állású képét rajzolja ki a camera obscurán belül, a réssel ellentétes oldalon. P. középiskolás korában, osztálykiránduláson járt Egerben, ahol egy ablaktalan szobában, egy asztal lapján bámulta elképedve a város valós idejű látképét. A líceum kupolájának két oldalán hengeres formájú szerkezeteket helyeztek el az építők, így az északi forgó hengerbe szerelt tükör és lencse segítségével az alatta lévő szinten található kis, besötétített szoba közepén álló fehér asztalon megjelenhetett Eger panorámája. Habár ez a szerkezet némiképp bonyolultabb, mint az átlagos lyukkamerák (tükröt és lencsét is használtak hozzá), mégis lenyűgözően egyszerű.

P., jóllehet évtizedek teltek el az osztálykirándulás óta, sokat gondolt az egri camera obscurára. Semmi elektronika, semmi informatika, semmiféle ultramodern technológia nem kellett ahhoz, hogy működjön. Talán létezik egy olyan világ, jutott erről eszébe egy csöndes estén, amelyben nincs elektromosság, mégis tele van elképesztő szerkezetekkel. Órákig, napokig, hetekig, hónapokig ezen tűnődött. Mondjuk, azért nincsen áram, mert nincsenek fémek, amelyek vezetnék, mélázott. És annak a világnak az emberei ennek ellenére képesek olyan technikai eszközök megalkotására, amelyektől tátva maradna a szánk, ha oda utaznánk… Megborzongott az efféle gondolatoktól.

P. a legtöbbször (az esztendőnek legalább háromszázhatvan napján) hitt a lehetséges világok realitásában. „Aktuális világunk csupán egy a sok közül. Kizárólag azért nevezzük aktuálisnak, mert benne élünk, és nem azért, mert más fajtájú, mint a többi. Más világok lakói joggal nevezhetik aktuálisnak saját világukat” – írja David Lewis, a lehetséges világok elméletének egyik legfőbb képviselője. A logika nyelvén megfogalmazva: ha úgy véljük, hogy egy kijelentés (x) lehetséges, azaz létezik olyan helyzet, amelyben x igaz, akkor voltaképpen azt gondoljuk: van a dolgok elrendezésének olyan módja, amelyben x fennáll. Ugyanakkor, természetesen, a dolgok elrendezésének olyan módja is lehet, amelyben x nem áll fenn. Ennek is, annak is ugyanakkora az esélye. Innen már csak egy lépés feltételezni azt, hogy ha ugyanakkora az esélye a megvalósulásra és a meg nem valósulásra, akkor létezik olyan helyzet, ahol megvalósul, és olyan is, ahol nem valósul meg. Amennyiben pedig x1 és x2 és x3 egyaránt lehetséges, vagyis létezik olyan helyzet, amelyben x1 igaz, s olyan is, amelyben x2, de még olyan is, amelyben x3 is az, akkor x1, x2 és x3 óhatatlanul fennáll − akkor is, ha egyszerre és együttesen, egy világban nem lehetséges, hogy mind a három eshetőség létezzen. Mert ez esetben lehetséges más világokban. Például nem fogadható el, hogy valaki egyidejűleg el is tűnjön – mert, teszem azt, elrabolták, vagy bármilyen egyéb okból nyoma veszett −, és ne is tűnjön el, ám olyan igen, hogy az egyik valóságban elvész, a másikban azonban nem.

És P. (sok minden egyéb mellett) elképzelte, hogy egy olyan világban nézi az egri líceum camera obscuráját, amelyben nincs elektromosság, következésképpen és nagy valószínűséggel például film sincs. Mégis lehet olyasféle képeket nézegetni, amelyek olyanok, akárha fotók lennének. Mikor lehunyja a szemét, a múltja jelentősebb állomásai és történései is ebben a formában jelennek meg előtte: mintha fényképen… „A fotográfia talán öntudatlanul, de éppúgy az emlékezet jegyében íródik, mint Krúdy fikciós, tények és tárgyak nélküli elbeszélései. A fényképezés, akárcsak az irodalom, így lett a századfordulón az emlékezés metaforája.” Ezt Kiss Noémi Fekete-fehér (Tanulmányok a fotográfia és az irodalom kapcsolatáról) című kötetében olvasta egyszer. Ahogyan azt is, hogy „az emlékezés módja ugyan megköveteli a képek – legyenek azok irodalmi vagy fotografikus képek – jelenlétét, csakhogy ők ketten, kép és szöveg újra és újra kizökkennek a múltból és mintegy irányítják, konstruálják, befolyásolják a képzelőerőt: valójában csak egy camera obscura az, amit látunk a múltból, a város tereit sötétkamrában éljük meg, vagy éppen nyelvi jelekkel állítjuk elő, akárcsak a történeteket, és a szövegszerű képek láttatják a múltat; mindkét esetben a történetet és a tereket is fikcióként éljük meg.” P. eltöprengett. Örült volna, ha teljes mértékben fikcióként élhetné meg azt az eseménysort, amely örökre meghatározta az életét. S bár sok tekintetben tényleg olyan bizonytalan és lebegő érzéssel idézte föl, mint egy régi filmet vagy regényt, mégis minden egyes idegszálával tisztában volt azzal, hogy minden megtörtént, amire emlékszik. Valamiképpen. Ha nem is éppen úgy, ahogyan képes föl- és megidézni, de azért nagyon is hasonló módon…

De nem ez a lényeg, legyintett. Kicsit (nem is kicsit) megharagudott magára.

A lényeg, gondolta, miután megbékélt valamelyest, hogy lehetséges egy sötét szobában képeket nézni a valóságról. És ez lenyűgöző. Egyúttal biztató. Sőt. Reményt keltő. P. szerint mindenesetre az. Káprázatos, hogy mennyi minden lehetséges. Döbbenetes a lehetőségek végtelenbe nyúló sora. Az ember számba venni sem képes őket, csak jönnek, jönnek, s nagy részük föl is olvad a mindenségben, anélkül, hogy megvalósulna. Kivéve, ha másutt valósul meg. Mások ezzel szemben realizálódnak nálunk, ezer másik világban ugyanakkor legföljebb fölsejlenek, de nem öltenek testet. És ezt P. megnyugtatónak találta. Sőt. Reményt keltőnek.

Végső soron Mandola miatt hitt a lehetséges világokban. Vagyis azért, hogy legyen lehetősége abban is hinni, hogy minden kétséget kizáróan létezik minimum egy olyan valóság, amelyikben tudható, pontosan mi történt Mandolával, akit a legtöbben Mandulának, néhányan Mandynek hívtak. P. leggyakrabban kincsemnek nevezte. Legfőképp pedig szeretett volna belepillantani egy olyan camera obscurába, amely annak a valóságnak a képét mutatja, még ha a feje tetejére állítva is, ahol Mandola még mindig az ölében fekszik, hangyányit kancsal, álmodozó szemekkel bámul a semmibe, és a haja a földig lóg. Ha ilyen lehetséges világ nem létezik, akkor alig marad valami, amiért érdemes lenne élni. Akkor csak a mindenféle női testek maradnak, búslakodott P. Vagy női testrészek. Amikor egyszer megkért egy öreg székelyt, nevezzen meg egyetlen dolgot, ami miatt megérte megszületni és leélni egy életet, az öreg habozás nélkül rávágta, hát, a pina, fiam, mi a búbánat lehetne más? 

3. A világok közti hasadékok természete (2015)

P. azon a délelőttön a Banditába tért be, ahol az igéző pillantású Barbi főzte a Lavazzát, csapolta a sört, nyitotta a cidert, üdítette a vendégeket. P. régi rajongója volt Barbinak, heti rendszerességgel álmodozott selymes szőke hajáról, hosszú nyakáról és egyéb testrészeiről. Azon a napon bizsergő boldogsággal emlékezett vissza, miként találta őket egymás mellett az első hajnali napsugár, mely bekúszott a hálószobájába, s tanúja lehetett, ahogyan ő izgatottan és elszántan kitakarja Barbi testét, zihálva bámulja formás fenekét, gerincének lágy ívét, pompás vállát és nyakszirtjén a halványan derengő anyagjegyet. Hosszú percekig legeltette a szemét azokon a pazar formákon, mielőtt kikászálódott az ágyból, hogy kávét főzzön gyönyörű kedvesének (ő maga nem fogyasztotta a feketét, mióta a gyomrában nagyságrendekkel több sav termelődött, mint az üdvös lenne, ez az áldatlan állapot azonban majd elmúlik, és P., a savtól függetlenül, előbb-utóbb újra kávézni fog, végtére is már épp elég veszteség érte az életben). Kiimbolygott a konyhába, ügyetlenkedve bajlódott az előkészületekkel: előhalászta a kávésdobozt a szekrény mélyéről, bekapcsolta a főzőlapot, kettéválasztotta a sokat próbált kotyogóst, vizet engedett az alsó fertályába, belepasszította az alul csőben végződő szűrőt, melybe két púpozott kanál őrleményt lapátolt, újra összeillesztette a szerkezetet oly módon, hogy a tömítőgyűrűvel szigetelt felső részt erősen összetekerte az alsóval a fémbe vágott menetek segítségével; a vörösen izzó karikára helyezte a masinát, és türelmetlenül várni kezdte, hogy lefőjön az adag, s gyöngéd mosoly kíséretében átnyújthassa Barbijának. A hő hatására a zárt, alsó víztérben a vízgőz összegyűlt, a nyomás növekedett, minek következtében a víz nem kezdett forrni, hanem tovább melegedett, míg a magas nyomás át nem préselte a csövön, keresztül a kávén és a szűrön, egészen a felső tartályig. Miután mindez ólomlábakon vánszorgó percek alatt lezajlott, P. egy ízléses hollóházi csészébe nagy gonddal kitöltötte a Kenyában termesztett, kézzel válogatott arabica-szemek levét, óvatosan tálcára helyezte a porcelánt − csakhogy mielőtt bevihette volna a szobába, a szőke szépségnek, váratlanul fölébredt.

− Isten hozott – köszönt rá Barbi.

− Szép napot neked – villantotta ki fogsorát P., és máris magához vette a frissen bontott cideres üveget, amelyet a lány kéretlenül, a szokás hatalmától vezérelve tolt elé.

− Képzeld, veled álmodtam – nevetett közben Barbi, és ettől P. vérkeringése egy teljes örökkévalóságot magába olvasztó másodpercig leállt. Minden sejtje megbénult, még a benne élő baktériumok életfunkciói is szüneteltek, talán a Föld forgása is abbamaradt, vagy minimum lassult, s a Nap zökkent egyet bejáratott pályáján.

− És vajon mit? – préselte ki magából a kérdést.

− Bejöttél, és nem cidert kértél, hanem kávét.

P. alig hallhatóan fölnyögött.

− Én is veled álmodtam – hadarta sietve.

Barbit azonban nem érdekelte, milyen szerepet játszott a férfi álmában, legalábbis egy árva szóval nem érdeklődött felőle, csak a szendvicseket rendezgette elmerülten a pultra helyezett, bepolcozott üvegkalitkában.

− Lehet, egyazon időben álmodtunk egymásról – folytatta P. visszanyerve lélekjelenlétét és hangjának természetes csengését. – Ez némely álmoskönyvek és egyes ezoterikusok szerint azt jelenti, hogy valamely másik dimenzióban, netán a számos lehetséges világ egyikében valóban együtt töltöttük azt az időt, amely időtartam alatt egyszerre álmodtunk egymással, s ez a tény, mármint a valóságos együttlétünk egy párhuzamos valóságban, szivárgott át a világok közti hasadékokon az agyunkba, és manifesztálódott álom formájában.

Barbi befejezte a szendvicsek rendezgetését, köszönt az éppen belépő vendégeknek, papírtörlőbe törölte a kezét, aztán közelebb hajolt P.-hez, és a fülébe súgta:

− Egy nagy, büdös lófaszt!

P. tudomásul vette, hogy nem egyezik a véleményük, azzal a világok közötti hasadékok természetén elmélkedve helyet foglalt egy ablak melletti asztalkánál.