Ugrás a tartalomra

A piton ínye

Nagy, nyomtatott betűkkel pecsételték rá a borítékra: RECOMANDAT. Ajánlott.

Alá kellett írni a postás nyilvántartó könyvében, hogy átvették a levelet, de azonnal megrándult bennük az ideg, mert a feladó a rendőrség volt, ami csak rosszat jelenthet.

Béla, a családfő híres ollójával vágta föl a küldeményt, a gyerekek is otthon voltak, így egyszerre öt fej hajolt a kihajtogatott papírlap fölé. Sokszor idézték föl azt a sokkoló pillanatot, nem tudták eldönteni, az izgalom, az ijedtség vagy az öröm volt nagyobb, amikor megtudták, hogy a megyei milícia parancsnoka jóváhagyta külföldi, mégpedig nyugati utazásukat. Mehetnek Ausztriába, Nyugat-Németországba, fizessék le fejenként a 100 márkát, törvény írja ezt elő, legyen mivel kikecmeregni a slamasztikából, ha bajba jutnak, az ország becsületéről van szó, s különben is: minden semmiségért nem futkározhatnak utánuk a konzulátusok diplomatái.

Az édesanya, Emma volt a család tábornoka, ő tartotta a kapcsolatot a hivatalokkal, az intézményekkel, a férje csak azt kérdezte, hol kell aláírni, s már fordult is a varrógépéhez, kapcsolta be annak a villanymotorját, eresztette át a papucs alatt a finom szövetet. Az alsó és a felső cérnaszál, amit a tű kihúzott a hajóból, illetve letekert a matringról, volt számára a Göncölszekér rúdja, ennyit látott a világból, a világegyetemből.

Hitte, hogy a Tejutat rajzolja meg fehér krétával a kuncsaft vállán, a mellén, a hónalja alatt.

Ha nadrágot is rendeltek, deréktól bokáig húzta a mérőszalagot, még az ágyéktájra is be kellett nyúljon; finom, kis keze volt, kisujját, mint a villásreggelit fogyasztó arisztokrata nők, haránt, rézsút tartotta; meg kellett jelölni krétával, itt-ott gombostűkkel, hol kell szűkebbre venni az öltönyt, hol kell kiereszteni abból, ez volt az ő művészete, emiatt jártak hozzá, valósággal tolongtak a műhelyében a férfiak, el tudta tüntetni a test torzulásait, törpéből Góliátot, hordóból gyertyaszálat csinált. Furcsa bizsergést érzett mindig, ha hozzáért a hímvesszőhöz, a herékhez, ezek mindig a slicc jobb oldalán helyezkednek el, mondta türelmetlenül, s átlökte oda a férfiasság arzenálját, szerencsére le kellett hajolni ilyenkor, nem látták a pirulást s a boldog mosolyt, ami szétömlött az arcán.

Az elején megijedt, sokáig szégyellte, hogy különös vonzalmat érez a férfitest iránt, félt, mert a törvény bűnös fajtalankodásnak tartotta, s büntette, mégis a ruhapróbákon kezdte a szükségesnél tovább tartani a kezét a mellkason, a nyak tájékán, a fenékárok, a tompor, a combok izgalomba hozták, de rövid ideig tartottak a bűnbánó megrendülések, állandósult benne a diadalérzet, fejedelemnek érezte magát, királynak, olyanok lesznek a férfiak, amilyent én csinálok belőlük, gondolta, milyen szánalmas, milyen nyomorult egy ember rosszul szabott, szedett-vedett gúnyában, s milyen fenséges, ha a Benedek-szabóság termékével megy színházba. Nem igaz, hogy csak egy nőnek kell szépen felöltözni, éppen akkora dísz egy jól szabott öltöny a férfiakon, mint egy dekoltált estélyi ruha a nőkön, és éppen olyan kívánatos tud lenni egy dalia, mint egy lány vagy kacér fiatalasszony.

A titkos vonzalmak külön pályára helyezték, kimaradt a hétköznapok nyűgölődéseiből, perpatvaraiból, színes ábrándképek édesítették meg az életét, gyönyörű férfitestek úsztak képzelete horizontján, este puha párnákkal vette körbe magát az ágyában, kedvencét, egy tarka mintázatokkal hímzettet magához ölelt, és boldog motyogással aludt el.

Csak férfiaknak dolgozott, a cégtábláján is ez állt, BENEDEK BÉLA FÉRFISZABÓ. A város rangos emberei, orvosok, ügyvédek, igazgatók jártak hozzá, még a legnagyobb földi isten, a szekuritáté főnöke, Traian Calotescu is nála rendelt négy vagy öt öltönyt, sejtette, bizonyára emiatt kapták meg a nyugati útlevelet. Bűvészmutatvány volt, ahogy a kabát szabásával el tudta tüntetni a tohonya Calotescu pocakját, a zsírpárnákat a hátán s az úszógumikat az oldalában.

Ezt a zárt, tökéletes világot készült feladni Benedek Béla, Béluska, ahogy mindenki szólította, mert a felesége nem tágított.

– A gyermekek jövőjére gondolj – mondta az asszony –, látod, még csak iskolások, s már ott mellőzik őket, főiskolára, egyetemre nem jutnak be, mert nem tudnak jól románul, azt mégsem akarhatod, hogy félig megvakuljanak egy sötét szabóműhelyben, mint te, vagy hányódjanak a sántiérokon, építőtelepeken, maholnap csak aljamunka jár nekünk, románok pöffeszkednek az íróasztalok mögött. Ha megkapjuk az útleveleket, ha beütik a vízumokat a követségeken, kint maradunk, nyisd ki nagyra az ollódat, téged ott agyonfizetnek, amilyen jó szabó vagy, és én, ha megtanulom a nyelvet, könyvelek Hamburgban vagy Nürnbergben is, szeretem a szakmámat.

Emma magas, szálas asszony volt, mozdulatai merevek, darabosak, s a beszéde, még ha vidám történetet mesélt is, hasonlított a kutyaugatáshoz. Pisszenni sem mertek a családtagok, ha valami miatt felmérgelődött, amit ő csinál, az tökéletes, legalábbis hitte, hogy tökéletes; olyan tiszta volt a háza, beillett volna apácakolostornak, csakhogy ő nem boldog mosolygással nyugtázta a sikert, hanem szoborrá merevedve kereste mindenben, még saját munkájában is, a hibát.

A gyermekek, a két lány, Kati és Melinda, s a fiú, Álmos hol az apjukat dédelgették, babusgatták, hol az anyjuknak hízelegtek, navigáltak a két part között, ők sem tudták, merre mutat az iránytű, kit válasszanak életmodellnek: a csendes, szelíd, de ügyefogyott apát, vagy pedig a talpraesett, harcias édesanyát.

Ez a család készült külföldi útra azzal a szándékkal, hogy kint maradnak, vagy – ahogy akkor nevezték –, kiszöknek, fölcserélik a cipót a kaláccsal, a szegénységet a remélt gazdagsággal. Egyéb nem fordult meg az eszükben, mert a disszidensnek beszűkül a gondolkodása, missziónak tartja a vasfüggöny átlépését; csőlátása alakul ki, az út lesz az életcélja, a gondolati tartalmak, mint léket kapott hajó, lesüllyednek az iszapba, rögeszme, konokság lobog az agyban, majd megmutatom én, majd megmutatjuk mi, hogy fölhágunk a létra legfelső fokára, nem maradunk itt, a béka segge alatt, többre vagyunk hivatva, mint az élhetetlen, bárgyú tömeg.

Repülőszó lett a családban, izgalmas, befejezetlen, sokat ígérő mondat:

– Ha majd csattog az olló…

Tombolt bennük a grandománia, megmozgatta a sejteket, a zsigereket, mindenáron kiválni, kiemelkedni, felülről nézni a világot.

Két hétig tartott a készülődés. Nem egyszerű lebontani, szétrombolni egy szorgalommal, gürcöléssel felépített életet, ráadásul veszélyes is, mert ha valaki megkapta a nyugati útlevelet, azt figyelik, telefonját éjjel-nappal lehallgatják, őrszem posztol az utcában, besúgó szomszédokat bíznak meg, leskelődjenek, nem hordanak-e ki szokatlanul nagy csomagokat a házból, nem mozdítanak-e bútorokat, szőnyegeket.

Maradt a szatyrozás, így nevezték az apró darabokra szétszedett vagyon kihordását. Öten voltak, mindennap elindult vagy Kati vagy Melinda vagy Álmos, az iskolatáskában egy-két könyv, album, még ékszer is, a szülők a keblüket és belső zsebeket rakták meg, először betértek egy élelmiszer boltba, ott bevásároltak, ha mégis ellenőrzik őket, tudják felmutatni a zacskó tejet, a kenyeret, sót, azután mentek el rokonokhoz, s rakták le azt, amiről hitték, egykoron visszakapják. Összesen nyolc személyt avattak be a titokba, mármint abba, hogy ők disszidálnak, ez elég nagy reszkír volt, alig aludtak az aggodalom miatt, de szerencsére senki nem lett áruló, nem jelentették fel őket, ellenkezőleg, mindenki látni vélte már a nagy csomagokat, amiket kapnak majd Nyugatról, kávé, kakaó, csokoládé úszott a szemük előtt, éppen csak sikerüljön ezeknek megszökni: a haszon reményében konspiráltak, s csak részben rokoni szeretetből. Az lett a nevük, hogy „ezek”.

Szóval ők, az „ezek” két hét alatt minden fontosabb értéket kihordtak a lakásból, a személyi okmányokat, iratokat Emma öccsére, Gáborra bízták, nőtlen fiatalember volt Gabi, menjetek csak, mondta, melegítsétek meg a helyet, vessétek meg az ágyat nekem, egy év múlva én is ott leszek.

Az útlevélen kívül semmit nem vittek magukkal, híre volt annak, hogy egy eldugott diploma vagy keresztlevél miatt térítettek már vissza embereket a határról, ékszert még menstruációs vattából is kotortak elő.

A határon a vámosok minden csomagot leszedettek velük a vonat felső polcáról, ketten kotorásztak a táskákban, az intim női holmikat kidobálták a neszeszerből, megkopogtatták a bőröndök alját, nincs e dupla feneke valamelyiknek, végül kicammogtak a fülkéből, semmit nem találtak, a Benedek-család tökéletesen felkészült a disszidálásra.

Még volt egy bökkenő, de az már csak Nyugat-Németországban lett aktuális.

Ott hazugságból kell jelesre vizsgázni!

A gyermekeket, mivel féltek a lehallgató készülékektől, erdőben, mezei ösvényeken sétálva táplálták be hazugság-halmazzal, megmagyarázták nekik, csak úgy kapnak menedékjogot, ha bizonyítják, hogy üldözték őket a szülőföldjükön. A kutya sem üldözött egy szabót és egy könyvelőt, de a törvény az törvény, nyugaton betartják a Genfi Konvenciót.

 

***

 

Úgy repült el fölöttük két év, hogy alig maradt emlékképük ebből az időszakból. Nürnbergig szólt a jegyük, ott lekászálódtak a vonatról, jelentkeztek a német rendőrségen, s miután tolmács segítségével kihallgatták őket, a Benedek-családnak kiutaltak egy városszéli óriáspanzióban – ez volt a láger – két kis szobát, együtt kellett élni afgánokkal, arabokkal, chileiekkel, afrikai négerekkel. Mondta a hivatalnoknő, aki kezükbe adta a papírokat, hogy hosszas várakozásra és több kihallgatásra számítsanak, mert az asylt, a menedékjogot csak ritkán, s csak kivételes esetben adja meg a német állam.

Ebben az óriáspanzióban éltek két évig. A gyermekeket beíratták német iskolába, és ők ketten, mármint a szülők, tébláboltak, tétlenkedtek, munkavállalási engedély nélkül még utcaseprőnek sem állhattak be. Megtapasztalták azt, amit addig csak hírből hallottak: Nyugaton nem kötelesség, hanem jog a munka.

Emma szorgalmasan tanulta a nyelvet, Béla, Béluska – ahogy itt már a gyermekei is nevezték –, átvirrasztotta az éjszakákat, mert csontos feleségével egy keskeny sezlonon kellett aludni – otthon már rég különváltak –, nappal kábultan szédelgett, hiányzott az imádott varrógépe, hiányoztak a kuncsaftok, hiányzott az otthonos világ, a kedves műhely.

Nem volt azonos önmagával. Más térbe, más idősíkba került, ahol minden és mindenki más, ismeretlen zajok törtek be a hálószobájukba a folyosóról, kutyaugatáshoz hasonlító torokhangok jöttek a vékony falon túlról, az utcai forgalom zakotája őrölte az idegeit, plafonra meredő szemmel hallgatta egy közeli templomtorony órájának ütéseit, innen tudta, mikor van negyed, fél, háromnegyed, mikor van egész, szimulálta az alvást, szimulálta az ébrenlétet, szimulálta az egész életét. Korai öregség jelei mutatkoztak rajta, leette magát, szeméből könny szivárgott, mellényelt, szellentését nem tudta visszatartani, rászokott a csoszogásra, pedig még alig múlt negyven.

Az hamar kiderült, hogy ő képtelen megtanulni egy idegen nyelvet, a szavak, hiába ismétli azokat órákon keresztül, kihullnak az agyából, s ha meg is akad egy-kettő, tisztességesen összerakni, összeilleszteni azokat nem tudja. Óriási veszekedések törtek ki emiatt a Benedek-családban, a gyermekek, akik már úgy csiripeltek németül, mint a kolibrik, az anyjuk mellé álltak, lehülyézték Béluskát, még lökődték is, és egy félév után Emma, a gyermekeivel egyetértve, kötelezővé tette a családban a német nyelvet:

– Ab heute sprechen wir nur Deutsch!

 Csak úgy jutunk valamire, mondta, ha még a kiejtésünkön sem érződik, hogy valaha egy más, idegen, darabos nyelv szavait forgattuk a szánkban. Emma, Kati, Melinda, Álmos a der, die das lándzsáival álltak szembe Béluskával, és ő megsemmisülten húzódott félre, ült le egy sámlira a sarokban, és sírt, mint egy gyermek. Álmaiban látta viszont kedves ollóját, ami fölvetült az égre, s valamilyen boszorkányos erő csattogtatta. Csuromvizesen ébredt ilyenkor.

Úgy robbant szét a család, mint egy kézigránát.

Mivel senki nem korlátozta a jövés-menésben őket, Béla reggeltől estig járta a várost. Nem érdekelték a műkincsek, a tornyos kapuhomlokzatok, a Miasszonyunk temploma, a Vár, a Dürer-ház, őt a tömeg hozta izgalomba. A metrólejáratok, a plázák, a villamosmegállók ember-sűrűjébe furakodott be, s megpróbálta felidézni azokat a boldog pillanatokat, amikor ő még bizalmasan végighúzhatta a tenyerét egy férfi hátán, hasán, mellén, amikor büntetlenül lökhette a helyére, a slicc jobb oldalára a csodálatos életfát.

Ilyen, egész napos bolyongás közben figyel föl egy kétemeletes házra, amelyik teljesen elütött a többitől. Rózsaszínűre festették, és minden ablakon lila sötétítő lógott. Béluska már otthon hallott arról, hogy a szabad világban azok is élhetnek jogaikkal, akik a testi örömöket nem a hagyományos módon élik meg, ezért zarándokhelye lett a rózsaszínű ház, naponta jött el ide, ólálkodott, szemlélődött, figyelte a ki- s bemenő párokat, de becsengetni, belépni nem volt bátorsága, hisz csak néhány szót dadogott németül. Márpedig amit ő akar, már pedig amire ő vágyik, azt meg kell mondani, különben provokátornak tartják, és rettenetesen megverik.

Nemcsak ő figyelte a házat, a ház lakói is figyelték őt. Feltűnt a bátortalan, finom arcú egyén napi megjelenése, kijött a házból egy férfi, s beszélni kezdett hozzá.

Béluska egy szót sem értett, de nyújtotta a kezét, és mondta:

 – Béla. Nix deutsch. Flüchtling. Vagyis menekült.

– Ich bin Helmut – hangzott a válasz, s ez legalább akkora fordulatot idézett elő Béluska életében, mint a RECOMANDAT feliratú levél.

Igaz barátra lelt a savószemű, puha tenyerű nürnbergi fiúban, s úgy nyelte el őket a rózsaszínű ház kapuja, mint a legcifrább boa, a délkelet-ázsiai kockás piton az áldozatát.

Rózsaszínű a piton ínye.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.