Ugrás a tartalomra

Jelige: F. Paulus – Sobibór; Beszélgetés a fagylaltárussal

Sobibór

Emlékszem, hogy egy hűvös őszi napra érkeztünk meg Sobibórba a barátaimmal együtt. Előtte egy filmet néztünk az ottani eseményekkel kapcsolatban, s a következő pillanatban már a vasútállomáson álltunk korabeli öltözetben. Kívülről átlagos munkásgyerekeknek nézhettünk ki, egyedül a mellkasunk bal oldalán díszelgő kanárisárga csillag zavart bennünket. Az iskolában tanultunk a második világháború alatt tomboló antiszemitizmusról, de a töri könyv ábrái egyszerűen nem adhatták vissza hűen a valóságot.

Megláttunk egy táblát, amin az SS Sonderkommando felirat állt. Innen az emberek nagy része már valószínűleg tudhatta, hogy bizony nem éppen a földi mennyországba vetette őket a Sors. A hely teljesen kihalt volt, ugyanis a napnak abban a részében nem szokott transzport érkezni Sobibórba. Délután a foglyok megszokott munkáikat végezték; fát vágtak a krematóriumokhoz, átválogatták az áldozatok személyes holmiját (a németek számára felesleges mennyiséget néhány elítélt dobálta a tűzbe folyamatosan), avagy az ügyesebbek a műhelyekben dolgozhattak.

Öt órát mutatott a karórám, így lassan elindultunk a szokásos délutáni gyülekezőre az I.− es láger udvarára. A foglyok között kevés nőt láttunk, ez arra utalt, hogy azok a tetves nácik képesek voltak ártatlan anyákat is gázkamrába küldeni, menthetetlenül tönkretéve azok családjának életét. Felháborodtunk a teljesen lesoványodott, korábban életerős férfiakat látva, sok közülük még alig múlhatott el húszéves. Szakadt, elrongyolódott ruhájuk cafatokban lógott le törékeny testükről, mintha nem is emberek, hanem állatok lennének. Míg nálunk a nélkülöző telepiek is összespórolták pénzüket egy− egy márkásnak mondható lábbelire, rajtuk még elvétve se találhattunk volna viszonylag ép cipőt. Szinte csupasz lábbakkal álldogáltak fázva a tábor sáros talaján. Nem sokkal korábban eshetett eső a környéken, a felhők ugyanis még a látszottak a lassan lemenő nap irányában.

Barátom rámutatott valamiféle katonazubbonyos férfira a kerítés mellett, aki meglehetősen izgatottnak látszott miközben társával beszélt. A jelenet kísértetiesen ismerősnek tűnt számomra a szöveg elején említett filmből. Ott ugyanebben a testhelyzetben helyezkedtek el, ugyanitt, ugyanekkor, vagyis október tizennegyedikén. Közvetlenül a sobibóri szökés előtti percekben. Ha nem tévedek, s jól emlékszem, akkor személyesen Pechersky és Feldhendler, a lázadás két nagy vezetője álltak tőlünk csupán néhány méterre.

− Odamehetnénk hozzájuk.− szólt nekünk Erik. Bólintottunk, de mire elindultunk volna, megszólalt egy sziréna, az emberek pedig nem értették a helyzetet. A vezetők ekkor szólaltak fel, de mi már ezt nem hallhattuk. Váratlanul felszívódtunk a táborból.

 

 

Beszélgetés a fagylaltárussal

Csukás István emlékére

 

Tüzesen sütött le a nyári nap sugára a budapesti fagylaltárus triciklijére. Egy idős férfi ült a napernyő alatt, panaszkodván a vásárlók hiányáról. Fehér színű fejfedője alól ősz hajtincsek lógtak ki, jelezve hogy tulajdonosa kenyere javát már megette. Odaléptem mellé, s megszólítottam:

− Jó napot kívánok, miért búsul ennyire?

− Eh,  érzem hogy eljárt már felettem az idő, én sem vagyok olyan fess fiatalember, mint régen.  Évtizedekkel ezelőtt boldogan jöttek hozzám a kisgyerekek a szüleiktől kapott kétforintosaikkal, hogy a tikkasztó nyári melegben egy cseppet felfrissülhessenek a jéghideg fagylaltom által.  Hej, de régen is volt... − sóhajtott.

− Nem hiszem hogy más lenne a helyzet, csupán a fiatalabb generáció már kétszázasokkal járkál szabadidejében.  Elhanyagolható a  különbség.

− Gyorsan változik a világunk, ezt te is megfigyelheted ahogy telnek− múlnak az évek. Elhunyt az az ember, akinek létrejöttemet köszönhetem. Halálával feleslegessé váltam én is, nincs rám többé szükség. Ideje lenne befejeznem az árusítást, és visszavonulnom.

− Az élet nem szűnik meg a porhüvely pusztulásával, az adott személy továbbra is jelen lesz a hozzátartozók emlékezetében.

− Túlságosan optimista fiú vagy, de majd rájössz az utad során, hogy semmi sem örök. Idővel mindenki elfelejtődik... − sóhajtott ismét.

− A jó emberek velünk maradnak! Próbáljon pozitívabban hozzáállni a dolgokhoz, mást nem tehet. Bagaméri bácsit még sokáig szeretnék itt látni, triciklijével hozzátartozik az utcaképhez. Erőre fog kapni. 

− Szerintem te napszúrást kaphattál, hogy összehordsz ilyeneket. Lezárult egy korszak, ideje mennem. Meg vagyok átkozva, eh...Búcsúzom, s ne felejtsd el, hogy kinek könyvein nőttél fel. Ideje követnem. Ideje mennem... − sóhajtott harmadszor, azzal szertefoszlott.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.