Jelige: Szeléné – Gyermeklelkem; Égtelen

Gyermeklelkem

Álmomban gyermek voltam,
törtető, kócos, hatalmas.
Lábam még a földön alig járt,
de szívem felhőt karcolt,
fára mászott, tűzbe szállt.

S én a gyermek víg mosolyban
felkiáltok: " Kapj fel, anyám,
hadd repüljek! Hadd lássam meg
én is már a nagyvilágot!"
De anyám csendben, búsan félreállt.

A fejem fölött ezer érces szemek,
világi tükrök pokoli hazugsággal.
Gyermeklelkem, benne látod magad.
Ó, a betegség, a betegség a legnagyobb!
Hadd maradjak mindig pajtás a világgal...

Ti, bűnös, felejtő szemek:
itt én vagyok a nagy, az óriás,
itt én vagyok a szálka.
Hát fussatok el, rejtőzzetek,
mert én álom leszek, minden gyermek álma.

Ne lássatok meg! Vagy
ne úgy, ahogy látni véltek.
Nem vagyok én ferde kép,
sem meghazudtolt, gyenge vétek!
Elmém kiscsizmában járhat,

de én közben szívben élek.

Ne támadjatok, ti bűnös

felnőttségtől nyúzott lények.

Álmomban gyermek voltam,
nagyhatalmú, titkot örző óriás.
Nézd, Világ, itt a lelkem,
de ne ébreszd fel, ha nem vagy
egyenrangú földi társ.

Égtelen

Ahogy kiássa önmagát az erdő

puszta, elszáradt medréből, mert

nem kívánja elpusztulva látni részeit:

úgy vétkeztem én is ma ellened.

Az égből csillagokat szedni nem lehet,

főleg, ha felhős, csillagok meg nem is voltak.

Így én se mondhatom, hogy némán szenvedek,

kiugró nyelveim a szívednek csapódtak.

Látok minden földit, miben megjelensz,

ma még a gyűrümön, holnap majd

sírkövek penészes földjein.

Látom, hogy ködbe burkolózva

hófehér emléked feldereng.

Nehéz úgy fára kötnöd önmagad,

hogy lelked ékköve pokolban kárhozat.

Nem öntött kút még oly szép álmokat,

nem ömlött annyi szó, se baj, se könnyű fény,

mi tested s lelked rejtett részén bújdosik.

S kezemtől véresen, a Hold− fa ékjeként

te lettél földi árban úszó égi áldozat.