Ugrás a tartalomra

Jelige: HN. – Albratosz; Kívülálló; Egy nyári emlék

Albratosz

 

Öreg cseresznye fa tövében megpihenek,

Minden problémát és bajt hátra vetek.

Árnyékot adó terebélyes lombja,

Mely az arcomat lágyan simogatja.

 

Ezen a kicsike kis dombon,

Érzem magam csak igazán otthon.

Távol a nyüzsgő világtól,

Mind megannyi fájdalomtól.

 

Csak én vagyok és a koros fa,

Mely minden bánatom meghallgatja.

Nem szól közbe, figyel rám,

Még ha túl sokat is jár a szám.

 

Legyen tél vagy nyár,

Mindegy neki, mindig ott áll,

És türelmesen én rám vár.

 

Ő adja az örök menedéket,

Az egyetlen biztos helyet.

Hol önmagam lehetek,

És bármit megtehetek.

 

A hely, mi kizárja a zajos világot,

Békét ad, és boldogságot.

De mégsem kér érte semmit,

Helyette inkább csak szorosan melegít.

 

Sokszor egyedül hagyom,

És nem mindig ápolgatom.

Ő mégis minden alkalommal,

Szívesen fogad, sőt...tárt karokkal!

 

Mintha csak percekre maradt volna magára,

Melegen vesz vissza újra otthonába.

 

 

 

Kívülálló

 

Sikítanék, de nem tudok,

Úgy érzem, mindjárt megfulladok.

 

Összetörtek már végleg,

Elvesztem....attól félek.

 

Senki nem ismer valójában,

Csak egy ember vagyok,

Aki egyedül fekszik a sírjában.

 

Nem tudom már, van e igazán akit érdeklek,

Vagy akiben egy picike kis figyelmet is felkeltek.

Mindig túlságosan szeretek,

Visszakapni!? Már csak keveset...

 

Irigylem azokat az embereket,

Akik minden nap sírnak, és szenvednek.

 

Nem kell rejtegetni az érzelmeiket,

Hisz önmaguk lehetnek.

 

Az én arcomon minden nap nevetés és mosoly,

Belül pedig a hangulat, rideg és komor.

 

Én akarok az az egy csillag az égen lenni,

Aki miatt minden nap megéri felkelni.

Akiért valaki akar tenni és küzdeni,

Mert úgy érzi, "ezért a lányért megéri".

 

De én  csak egyedül vagyok ebben a nagy világban,

Túl sokat tudok, mégis keveset láttam.

 

Sosem leszek elég jó,

Egy kicsit sem hasonló..

Nem vagyok én ide való,

Csak egy igazi kívülálló...

 

 

Egy nyári emlék

 

Öreg cseresznye fa tövében megpihenek,

Minden problémát és bajt hátra vetek.

Árnyékot adó terebélyes lombja,

Mely az arcomat lágyan simogatja.

 

Ezen a kicsike kis dombon,

Érzem magam csak igazán otthon.

Távol a nyüzsgő világtól,

Mind megannyi fájdalomtól.

 

Csak én vagyok és a koros fa,

Mely minden bánatom meghallgatja.

Nem szól közbe, figyel rám,

Még ha túl sokat is jár a szám.

 

Legyen tél vagy nyár,

Mindegy neki, mindig ott áll,

És türelmesen én rám vár.

 

Ő adja az örök menedéket,

Az egyetlen biztos helyet.

Hol önmagam lehetek,

És bármit megtehetek.

 

A hely, mi kizárja a zajos világot,

Békét ad, és boldogságot.

De mégsem kér érte semmit,

Helyette inkább csak szorosan melegít.

 

Sokszor egyedül hagyom,

És nem mindig ápolgatom.

Ő mégis minden alkalommal,

Szívesen fogad, sőt...tárt karokkal!

 

Mintha csak percekre maradt volna magára,

Melegen vesz vissza újra otthonába.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.