Aranyhajú gyermekek a valóság ölelésében

Ki nem ismeri az aranyhajú gyermekek meséjét, ezt a szerelemről, ármányról, és föltámadásról szóló tündérmesét? Talán nincs is olyan, egész csekélyke írástudással és műveltséggel bíró magyar ember, akinek legalább gyermekkorából ne rémlene a történet, ha máshonnan nem, hát a Magyar Népmesék remek sorozatából. Az Irodalmi Jelen olvasói között pedig nyilván akadnak páran, akik szinte elejétől végéig föl tudják idézni. Mindenesetre a most tárgyalandó könyv felütése előtt szigorúan ajánlott fölidézni, netán szóról-szóra, jó alaposan el is olvasni a mesét. De vigyázzunk: előtte és utána ne olvassunk más mesét! Dr. Pap Gábor művészettörténész maga mondta egy előadásában – ha jól emlékszem, épp a Félig nyúzott bakkecske tanulságos meséjét elemezte asztrálmítoszi szempontból –, hogy mikor több magyar népmesét olvasott egymás után, erősen megfájdult a feje. Márpedig, ha az általam igen nagyra tartott kutatóval, és kétségkívül edzett gondolkodóval megesett ilyesmi, bizony jobb, ha mi is vigyázunk magunkra. Jóból is megárt a sok.

Nehéz itt továbbmenni anélkül, hogy apellálnék mindannyiunk egyszerű paraszti eszére, minden tudományoskodás nélkül, elvégre pont az lenne a lényeg – horribile dictu: nekünk, magyar értelmiségieknek ez lenne a küldetésünk: visszaadni a népnek azt, ami az övé. Visszaadni a magyarságnak, ami az övé: a népi kultúránkban, népmesei kincsünkben rejlő ősigazságokat, miknek fölfejtése sokak számára sajnos napjainkban obskúrus okoskodásnak hat, pedig a napi praxis, divatszóval az életvezetés rögszintjén ható dolgokról beszélünk. Visszaadni a népnek, ami az övé? Szekularizált, atomizált, szétaprózódott korunkban, mikor az ego üli önfertőző nászát az önimádó fogyasztás haláltáncának mobilizált szemétdombján, egyenesen röhejesnek hat a gondolat. Hisz nincs nép, nincs haza, nincs semmi, csak érdek, haszon, kamat, jog, bürokrácia, rendszer, finánckodás és ravasz, állati okosság. Világunk egyetlen realitása: hogyan használjam ki a másikat, hogy előnyhöz jussak. Ahogy Hamvas Béla láttatja mesterien a Csirihau-szövegben.

Ha olvasóm kizárólag a végső nihil taglalását tekinti érvényes művészi teljesítménynek, ha úgy véli, a művészet egyetlen feladata az úgynevezett jelenvaló föltárása, ami alatt azt érti, hogy orrvérzésig elemezzük földi létünk siralomvölgyiségét és önnön sárkányfogveteményi mivoltunkat, kérem, ne is olvasson tovább.

Toót-Holló Tamás Szellemi honvédelem aranykori fényben című könyve már címében sem árul ugyan zsákbamacskát, de azért rátennék még egy lapáttal: ha jó olvasói akarunk lenni e kötetnek, bizony nélkülözhetetlen némi romantikus elvágyódással, honderűvel, vagy, ha úgy tetszik, jóra törekvő, dacos honfibúval fölvérteznünk magunkat, már amennyiben nem ilyen tudatállapotban éljük mindennapjaink. E könyv maradéktalan élvezetéhez muszáj valamiféle eksztázisban lennünk. Nagyon nagyszívű magyarnak, nagyon istenhívőnek kell lennünk. És – ne vegye senki káromlásnak – nem istenfélőnek, hanem istenszeretőnek kell lennünk, hogy be tudjuk fogadni ezt az áradást.

„Csillagvallási örökségünket őrző szoláris mítoszainkban folyamatosan villódzik a fény. Hogy mindmáig szemet kápráztató legyen, amit nekünk ez a fény üzen. Nem vitás, hogy az égi fény mítosza mindig a legendás Aranykort hozza közel hozzánk, de észre kell vennünk, hogy az Aranykorról szóló képzeteink egyszerre legalább két forrásra is visszavezethetőek – attól függően, hogy az emberiség nagy ősmítoszainak üzenetéhez vagy a tradicionalista filozófusok felfogásához hasonlóan a civilizációs korszakot, az emberiség mitikus Aranykorát értjük-e alatta, vagy célzottan a magyar Aranykorra, a magyar csillagvallás jelenlétének kulturális emlékezetére gondolunk róla szólva. Az Aranykorról szóló egyetemes tudásnak is megvannak persze a magyar formái és magyar őrei; Hamvas Béla például ezeket az őrzőket azokban a magyar királyainkban fedezi fel, akik – ahogyan ő fogalmaz – feltépték a világot a tekintetükkel, hogy lássanak. A magyar Hüperion egyik írásában ugyanis Hamvas felidézi nagy királyainkat – Lászlót, IV. Bélát, Nagy Lajost és Mátyást –, akikről szerinte közülünk mindenki tudja, hogy ők voltak az igaziak.”

Szándékosan idéztem egy ennyire – reményeim szerint – a dolgok közepébe vágó, korunk közgondolkodásának materialista nihilizmusának bajszát ennyire pimaszul cibáló részt. Aki még életében nem hallott csillagvallásról, azt hiheti, valami bizarr sci-fi, vagy fantasy közepébe csöppent. Pedig nem. Egyrészt néprajzilag – vagyis tudományosan – abszolút fölkészült szerzőről beszélünk, akit szerencsénkre merőben „tudománytalan” lelkesedés fűt (ki és mikor is tett amúgy olyan törvényt, hogy a tudományosság csakis szenvtelen, szívtelen, lélektelen lehet?). Másrészt, aki néprajzot és művészettörténetet valamelyest ismer, vagy aki töprengett már el azon, hogy kollektív képzeletünk egészséges működésén túl mire utalnak vissza népmesei kódrendszerünk ismétlődő – azaz fölfejthető, dekódolható – motívumai, szimbólumai, annak ez a világ nem lesz idegen.

De idézzünk egy, az előbbihez mérten talán valamelyest „földközelibb” részt a kötetből:

„Az aranyhajú gyermekeket a királyi udvarban folyó gonosz mesterkedés elpusztítja. De ők mégsem tűnnek el nyomtalanul. Maradékaikban is csak megmaradnak, továbbra is velünk vannak. Mert ahol meggyilkolták őket, ott a földből aranyalmafák vagy aranykörtefák nőnek ki, s miután azokat kegyetlenül kivágják, azokból ágyakat eszkábálnak össze. Ezek az ágyak viszont nem akármilyen sorsra jutnak, hanem a királyi udvarba, a király és az aranyhajú gyermekeket elveszejtő nőalak szobájába kerülnek. Amint aztán abban a király és az ármánykodó nőalak nyugovóra tér, az éjszaka sötétségében megszólalnak az ágyak. Pontosabban az ágyak deszkáiban a valaha aranyalmafává növekedő aranyhajú gyermekek. Az egyikük azt sóhajtja el, hogy milyen könnyű az ő terhe. Mert a saját édesapját vezeti el az igazak álmába. A másikuk azt panaszolja el, milyen roppant az ő terhe. Mert ő a saját gyilkosát kell hogy álomba ringassa. Így vagyunk ezzel mi is a magunk álmaiban. Hogy mi is halljuk, amit az aranyhajú gyermekek mondanak. Azóta is halljuk. Mintha hozzánk ők is csak az álmainkban szólnának. Hogy ezzel is csak igazságot tegyenek. Hogy megmondják nekünk, milyen a teherbírásunk. Könnyű vagy roppant teher-e nekünk a saját ősmúltunk. Ez a tanulmány ahhoz kíván segítséget nyújtani, hogy nekünk is könnyű legyen megérteni az éber álmainkban hozzánk utat találó suttogást. Az aranyhajú gyermekek mindig igazat mondó szavát.”

Miközben Toót-Holló Tamás könyvét lapozgattam – Isten lássa lelkem, lapozgattam, nem egy szuszra olvastam meddő linearitással, hanem bele-belekóstolva, mint ritka zsákmányát a ragadozó, s ezt ajánlom is a kötet majdani olvasóinak, már csak fejfájás ellen is, elvégre roppant tömény munkáról beszélünk – szinte minden életszakaszomból eszembe jutott valami analógia. A gyermekkorból nyilván a népmesék, ez szinte triviális persze. De dicstelen kamaszságomból például a Vágtázó Halottkémek együttes dalszövegei. Tündérlány, emeletes mesehajó, világ, ne halj meg, mikor voltál angyalszérűn, emberiség? Erről van itt szó, hogy már érett koromból folytassam a példát, az említett dr. Pap Gábor művészettörténész előadásaiig bezárólag. De adja magát Waszlavik Lászlónak a Csontváry-képek kódolásáról-dekódolásáról írt munkáinak említése is, amik kapcsán hamarosan megjelenik beszélgetésünk a Nemzetben. Jankovics Marcell neve pedig már magától értetődően merül föl ebben a szellemi közegben. Hogy Hamvas Béláról ne is beszéljünk. És ha ez még nem volna elég, Szász Zsolt és Tömöry Márta dramaturgok, színháztörténészek Amikor a bábok még istenek voltak című munkáját is hadd citáljam ide.

Számszerűsíthető teljesítmény is jócskán akad itt azért: az Aranyhajú ikrek – Megölt aranyhajú ikrek két mesetípusa negyvenhárom variánsának leírására akadunk a függelékben, ha kellően elszántak vagyunk odáig lapozni. Valamint hivatkozásokkal-lábjegyzetekkel is gazdagon el van látva a kötet – az ősi tudás napjaink elvárt, tudományos vértezetében.

Nehéz ügy lesz a Szellemi honvédelem aranykori fényben kötetét átverni mindazokon, akiknek a tudata eleve nem szellemi honvédelmekre van kalibrálva. De még csak nem is szellemi konyházásra. Nehéz ügy lesz. Akkor is, ha szerzőnk a Magyar Nemzet jelenlegi főszerkesztője – Isten tartsa meg ezt a jó szokását –, és akkor is, ha ez a gondolkodásmód a maga búvópatak-szerű módján egyre több követőt tudhat magáénak.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! – szólhatnánk némi pátosszal az olvasóhoz. Mert itt bizony fundamentálisan és radikálisan kérdőjeleződik meg egész, őstörténethez és kereszténységhez való viszonyunk – lásd a könyv egyik vezérgondolatát: Jézus Krisztus és a Csodaszarvas nem ellenségek, hanem a legteljesebb értelemben vett szövetségesek. Ugyanazt a megtartó erőt képviselik. Szűz Mária és Kígyótipró, Sarlós, avagy Gyümölcsoltó Boldogasszony, illetőleg Magna Mater pedig szintén. A szinkretizmus, az bizony nem egy divatirányzat. Tetszik, nem tetszik: ez a valóság. Egyébként, akinek nem tetszik, az várja meg köpködve és acsarkodva, amíg egy őrült muszlim lefejezi. Már elnézést, de konkrétan itt tartunk! Kinek nem inge...

Lesz, aki majd azt mondja ennek a magyar ős- és hősmítosznak elemzésére: spekulatív, áltudományos ősmagyarkodás. Hát mondják. Mi meg azt mondjuk: ez a mi csillagmítoszunk, és ez annyira gyönyörű, hogy bármi, ami cáfolatként szóba kerülhetne, sokkal-sokkal rútabb ennél. És azt hiszem, az igaz ember, a lélekkel bíró ember a szépség igézetében él. Mintha Platón is valami ilyesmit feszegetne a Lakomában, nem? De most az most van. És mi most akarunk hinni az Aranykorban. Hinni dicső, bölcs királyainkban, hinni Atyában, Fiúban, Szentlélekben, és ennek nem ellentmondva, hanem hozzárendelve Turulban és Csodaszarvasban, és az Árpád-ház szakrális voltában. Hinni az aranyhajú gyermekekben: hinni a meséinkből gyökeredző, valódi valóságunkban, hinni önmagunkban. És ezt nem veheti el tőlünk senki.

Toót-Holló Tamás: Szellemi honvédelem aranykori fényben. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2020.