Remény 

 

Tavasz volt. A fák már bontogatták rügyeiket. Egyre több madarat lehetett látni az égen, az anyukák pedig gyakran sétáltak babakocsival, vagy vitték le gyerekeiket a játszótérre. Az én anyám is éppen a húgommal játszott az udvaron. De én bent ültem, a szobámban és azon gondolkodtam, mikor mehetek ki végre én is az udvarra játszani, bár tudtam a választ. Soha.

Nem azért, mert nem szeretnék, vagy mert meg vagyok fázva, és a szobámban várom, hogy helyre jöjjön minden. Az az helyzet, hogy az én életemben már sosem fog helyre jönni semmi.

Két hónappal ezelőtt, amikor a barátnőimmel elbújtunk egy romos épületben, mert megkérdőjelezték a bátorságunkat, nem gondoltuk, hogy az egyik fal éppen aznap adja meg magát, és omlik ránk. Vagyis csak rám. Igazából csak a lábaimra. De kinek jutott ez akkor eszébe? Csak éltük az életünket úgy, mint a 16 évesek és nem gondolkodtunk. A baj csak az, hogy a történtek után ők még mindig élik az életüket, kihasználják, hogy fiatalok és szépek, bulikba járnak fiúkkal randiznak, olykor visszafordíthatatlan butaságokat csinálnak. De én már nem csinálok semmit. Egy kerekesszékben ülök a szobámban és az elrontott életemen töprengek. Van egyáltalán értelme élni, ha semmire nem vagyok képes?

Az orvosok szerint van rá esély, hogy újra lábra álljak, csak akarnom kell, de én nem adok reményt ennek. Ne hitegessenek azzal, ami nem történhet meg!

Egy szokásos tavaszi délutánon a szobámban ültem, amikor kopogtattak az ajtómon. Anna volt az, a húgom.

− Bocsi, ha zavarlak, de kölcsön tudnád adni a fülhallgatódat? Az enyém már megint tönkrement.

− Hogy vagy képes ennyi fülhallgatót tönkre tenni? Dehogy adom oda az enyémet, az hiányzik, hogy azt is tönkre tedd! – mordultam rá a húgomra. – Mi lenne, ha nem hagynád állandóan szanaszét, és nem gubancolnád mindig össze, akkor talán…

− Mi lenne, ha nem viselkednél mindennap úgy, mint a világ legrosszabb nővére? – mondta kapásból. – Akkor lehet, hogy nem egyszer nyitnék be a szobádba egy héten. – mondta, majd bevágta az ajtómat, és megint egyedül maradtam. Csak én és a magány. Amióta lebénultam, úgy érzem, egyre jobban eltávolodok mindenkitől. Senki nem értheti milyen az, ha nem tudsz egyedül lemenni a lépcsőn, vagy sétálni egyet a kertben, csak én. Szeretem a magányt. Mostanában ő az egyetlen barátom.

Délután anyával az orvos által előírt esti sétánkon vettünk részt. Ma a parkba mentünk, ami az egyik kedvenc helyem volt a baleset előtt. Most már csak arra emlékeztetett, hogy hányszor futottam keresztül rajta, amikor még képes voltam rá, vagy hogy mennyi délutáni pikniket tartottunk itt. Az emlékek, amelyeknek boldogságot kellett volna hoznia, most a düh könnyeit csalták elő a szememből.

Aztán hirtelen, egy halk, meggyötört hangra lettem figyelmes.

− Mi lehet ez, anya? – néztem körbe, de fogalmam sem volt, honnan jöhetett a zaj.

− Fogalmam sincs. Talán valami állat lehet. – mondta anya. −  Abból a bokorból jön. – intett a fejével egy útmenti bokor irányába.

− Odavinnél? – kértem. – Szeretném megnézni!

Lassan közeledtünk a bokor felé, végül is nem tudhattuk mi van ott. De aztán megpillantottuk a világ legédesebb teremtményét, egy apró pulikutyát. Hirtelen olyan boldogságot éreztem, amilyet a baleset óta egyszer sem.

− Szerinted mit kereshet itt egyedül? – kérdeztem értetlenül. – Itt hagyta az anyja?

− Valószínűleg. Úgy látom, nem tud lábra állni. Nem sokat jósolok neki. – mondta anyám, majd észbe kapott. – Úgy értem, nem azért, mert nem tud járni, hanem mert itt van egyedül. Szegény még nagyon kicsi, nem tud elboldogulni.

Az ötlet pillanatok alatt felvillant bennem. Egy kiskutya, aki nem tud járni, nem érdemes az életre. Legalábbis az anyja szerint. Hát, ha az anyja nem hisz benne, akkor majd én fogok.

− Anya, szeretném megtartani ezt a kutyát! Annyira aranyos. Szüksége van valakire, aki segít neki felépülni. Hisz annyira gyenge szegény. Segítsünk neki! – mondtam már szinte könyörgő hangon. −  Anya nagyot sóhajtott. Azt hiszem, fogalma sem volt róla, mi lenne jobb döntés.

− Legyen! Tartsuk meg! De van egy feltételem! Ha megengedem, hogy hazavigyük, akkor elmész az orvoshoz, megbeszélsz vele egy időpontot és elkezded a gyógytornát!

Teljesen lesokkolódtam. Az anyám most komolyan zsarol engem? Na ilyenre még sosem volt példa. Gyorsan kellett döntenem. Két választásom volt. Vagy nemet mondok, de akkor a kutyus, akiben a leendő boldogságomat látom, itt marad és valószínűleg az éjszakát sem bírja ki. Vagy pedig igent mondok, hazavisszük a kutyát és elmegyek a gyógytornára párszor, majd azt mondom nem hat és abbahagyom. Mivel ez tűnt értelmesebb ötletnek, igent mondtam.

Anya szemében (erre) a ,,győztem” tekintete jelent meg, amin el kellett mosolyodnom. Néha elfelejtem, hogy mennyire szeretem őt és hogy mennyire hiányzik, mióta a történtek miatt, kevesebb idő töltünk együtt.

Tíz perc múlva már hazafelé tartottunk, ölemben a kis pulival, aki a kezemben máris jobban festett. Közben anya csak a gyógytornáról tudott beszélni, és hogy mennyire örül, hogy bár zsarolással, de rá tudott venni erre. Igazából csak félig figyeltem rá, mert a kiskutya nevén gondolkodtam.

− Eldöntötted már mi lesz a neve? – kérdezte. – Valami frappáns név kellene neki.

− Igen, azt hiszem, már tudom. Faith lesz a neve.  – mondtam ki halkan. Anya innentől csendben maradt, azt hiszem megértette, miért jelenti nekem ez a kisállat a hitet.

Amikor hazaértünk, megfürdettük és megetettük, majd egyelőre elhelyeztük a garázsban. Anya kihívta az állatorvost holnapra, de én nem leszek itthon, mert orvoshoz kell mennem. Nem szeretem a rendelőket. Szürkék, unalmasak és rémisztőek.

Másnap amikor anya elvitt a rendelőbe, az orvos régi ismerősként fogadott.

− Szervusz, Krisztina, hogy vagy? Remélem jobban. – nézett rám mosolyogva. Valószínűleg elég furcsán nézhettem rá, mert nem igazán történt velem olyasmi, amitől jobban érezhettem volna magam, de lenyeltem a békát, és próbáltam kedves lenni.

− Köszönöm, viszonylag jól vagyok. – mondtam.

− Nos, akkor miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.

− Szeretném elkezdeni a gyógytornát, ha van rá mód. – az orvos érdekesen nézett rám, bár fogalmam sincs, mi volt ezen olyan nagy dolog.

− Természetesen van rá mód, bár nem értem, mi ez a hirtelen változás. Pár hete még hallani sem akartál róla, hogy részt vegyél benne. Mi történt?

− Nos, a történetben szerepel egy kutya és némi zsarolás. – mondtam, és jól gondoltam, hogy ezekután inkább nem érdekelték a részletek.

− Mikor szeretnél kezdeni? Mondjuk….

− Mondjuk holnap. – vágtam rá rögtön. Túl akartam esni rajta minél hamarabb, hogy megmondhassam anyának, nem vált be a terve.

− Nos, rendben, akkor holnap találkozunk. – nézett rám furcsán. – Viszlát, Krisztina.

− Viszontlátásra, doktor úr. – köszöntem el én is, majd kitoltak a szobából, és egyenesen anyám kocsijához vittek, aki szokás szerint percre pontosan érkezett.

− Nos, mit mondott az orvos? – kérdezte anya.

− Holnap kezdhetek, de most mondd el mit mondott az állatorvos? Faith rendbe fog jönni?

− Ó, kicsim, de hiszen ez csodálatos, alig várom, hogy ismét lábra állj! – érzékenyült el egy pillanatra, nekem pedig elkomorodott a tekintetem. Annyira akarja, hogy sikerüljön, én pedig át akarom verni. Talán mégis jobb lenne, ha próbálkoznék kicsit? – Egyébként Faith-tel minden rendben. Az orvos szerint csak egy kicsit megzúzódott a lába, de semmi komoly. Mozgatni kell mindennap, sokat kell vele játszani.

− Értem. Én is kimehetek majd? – kérdeztem. Hirtelen anyám szava elakadt és csak nézett rám pár másodpercig. Tudja, hogy ez tőlem máris haladás, bár még nagyon az elején járok.

Délután, amikor anya, Anna és én az udvaron voltunk, Faith ragyogott a boldogságtól. Bár sántított egy kicsit, ez nem akadályozta meg abban, hogy feltérképezze a helyet. Szaladgált, ugrabugrált és sokszor jött oda hozzánk is. Ilyenkor próbáltuk tanítgatni, de persze nem sok sikerrel. Aznap, abban a percben úgy éreztem, hogy végre megint boldog vagyok.

 Pár héttel később, a rendszeres tornának köszönhetően, amit anya miatt és hogy végre én is játszhassak Faith-tel, teljes bedobással csináltam, egyre jobban lettem. Rengeteget voltam kint az udvaron és csak csodáltam a természetet, ahogy régen is. Sokat játszottam Faith-tel, ami annyiból állt, hogy eldobtam a labdát, amit természetesen nem hozott vissza, így nem tartott sokáig a játék. A lába már ekkorra teljesen rendbe jött, ami még több erőt adott nekem arra, hogy tovább tudjak küzdeni.

Nagyjából három hónapja volt nálunk, amikor először vettem észre rajta a szomorúság jeleit. Nem szaladgált, nem nagyon evett, sokszor már ki sem jött a helyéről. Az állatorvos szerint előfordul a kiskutyáknál az ilyesmi, de nekem nagyon nem tetszett. Másnap, amikor hazajöttem a tornáról, rögtön a helyéhez mentem, ahol teljes volt a csend. Faith ott feküdt a takarón, mint egy kis gombóc, és meg sem mozdult. Biztosan alszik, gondoltam. Közelebb mentem hozzá. De nem aludt. Faith aznap elment. Ki tudja hová. Már csak a mindennapos gyógytorna jelezte, hogy egyszer itt volt. Még aznap ástunk egy kicsi sírt neki, és elbúcsúztattuk őt. A kiskutyát, akinek a változást köszönhettem.

Pár hónappal később, amikor az utolsó tornámról értem haza, lassan odasétáltam a sírjához. Anya megint tett rá friss virágot. Álltam ott egy darabig, és emlékek ezrei jutottak eszembe. Amikor megpillantottam egy árva kiskutyát, aki félt, és csak remélni tudta, hogy minden rendben lesz. Amikor hazavittük és játszottunk vele. Hosszú idő után először, végre mosolyogtam az emlékeimen. Hónapokkal ezelőtt egy kicsi teremtmény mutatta meg nekem az utat az élethez, ami, bár tele volt kihívásokkal és buktatókkal, sikerült végig járnom. Mert velem volt ő. S bár tudom, egyszer mindenki elmegy, de a remény sosem hagy el minket.

 

 

Egy új élet küszöbén

 

Csend volt. Egyedül utaztam a buszon. A buszsofőr szokás szerint valami röhejes dalt hallgatott a rádióban, de én nem is nagyon figyeltem oda, hanem a szokásos játékomat játszottam.

Figyeltem az embereket, akik az utcán sétáltak és megpróbáltam kitalálni, mit csinálnak éppen, hova utaznak, miért kiabálnak. Talán a néni, aki az előbb még a bottal vánszorgott, de most úgy szaladt át a zebrán, mintha a maratonon lenne, egy buszhoz sietett. A kislány, aki az anyjával veszekedett lehet nem kapta meg a kedvenc játékát a boltban. Aztán ott volt egy férfi, aki megállás nélkül ordított a telefonjába, majd mivel megállt a busz, még pont láttam, ahogy földhöz is vágta. Na, arról fogalmam sem volt, neki mi baja lehetett.

Miután leszálltam a buszról, bementem a házunkhoz közeli kisboltba és megvettem mindent, ami a bevásárlólistán volt, majd hazasétáltam.

− Anya! Megjöttem! – kiáltottam el magam, amint beléptem a házba, de nem jött válasz. Anya nem volt otthon.

Mivel utáltam egyedül otthon lenni, azóta, mióta egyszer kiraboltak minket, úgy döntöttem, elmegyek a könyvtárba, ugyanis iskola után nem tudtam, mert Fanni épp ma döntött úgy, hogy hazakísér, és amikor ő velem van, nem mehetek könyvtárba, ugyanis fogalma sincs róla, hogy imádok olvasni.

Amikor benyitottam a könyvtár ajtaján, megcsapott a semmivel össze nem téveszthető könyvillat. Annyira csodálatos érzés bejönni ide. Csak én és a könyvek. Az én kis titkom.

− Jó napot, Anna néni. – üdvözöltem a könyvtáros nénit, aki a legnagyobb bizalmasommá vált az évek alatt. – Hogy tetszik lenni?

− Szervusz Dórikám, hogyhogy itt vagy? Hiszen csak tegnap kölcsönözted ki a Tükörlelkeket. Nehogy azt mondd, hogy már végeztél is vele! – lepődött meg.

− Jaj, hisz ismer Anna néni. – nevettem el magam. – Nem volt az olyan hosszú könyv.

− Igazad van kincsem, csak közel 400 oldal. – nevetett mostmár ő is. – Na, és hogyhogy nem iskola után jöttél? Általában azonnal idejössz, amint kilépsz az ajtaján.

− Sajnos ma nem tudtam azonnal jönni. Fanni elkísért a buszmegállóig, és megvárta, amíg felszállok, szóval esélyem sem volt lerázni. – sóhajtottam.

− De nem értem. Ő a legjobb barátnőd. Miért titkolsz előtte ilyesmiket? – kérdezte értetlenül.

− Azért, mert senki nem tudhatja meg, hogy olvasok. Nevetség tárgya lennék. A gimiben, ha valaki olvas, akkor azt kinevetik és gúnyolják. – mondtam. – Nem akarom, hogy ismét azzal kelljen szembesülnöm, hogy az emberek cikinek tartanak.

− Szívem, nem egy amerikai filmben vagyunk. Ezt általában nagyon felfújják ezekben a sztorikban. Jaj, a lány, aki olvas annak nincsenek barátai, és kinevetik. Ez butaság. – fejtette ki a véleményét. – Te egy nagyon csinos és okos lány vagy, akit szeretnek az emberek. Nem fognak azért utálni, mert szeretsz olvasni.

A szavai elgondolkodtattak. De mivel eszembe jutottak a régi emlékeim, amiről anyán kívül senki nem tud, ezért csak annyit tudtam mondani:

− Anna néni ezt nem értheti.

− Jaj, drágám, sok mindent értek, olyanokat is, amit nem is gondolnál. Na de hagyjuk is. Mit szeretnél kikölcsönözni? – kérdezte.

− A neveletlen hercegnő naplója első részét szeretném. – mondtam ki boldogan. Mindig ezt olvasom, ha úgy érzem, egy csődtömeg vagyok.

− Csodák csodájára, azt most éppen kikölcsönözték, de várjunk csak… −  gondolkodott el, és egy pillanatra bizonytalanságot, de utána határozottságot láttam a szemében. – Mindjárt hozok neked egyet. – mondta, és a következő pillanatban már el is tűnt a szemem elől.

Nem értettem, honnan szerez nekem egy példányt, mert ha jól tudom, mindenből csak egy van ebben a könyvtárban, de kíváncsian vártam vissza. Amikor odajött hozzám, a kezembe adta a világ leggyönyörűbb könyvét, amit valaha láttam.

− Tessék, ez az én saját példányom. Én készítettem, évekkel ezelőtt, egy unalmas héten, mikor senki nem jött be ide. – nevetett szomorúan. – De kérlek, erre nagyon vigyázz, és ha hiszel a csodákban, akár érdekes dolgok történhetnek. – nézett mélyen a szemembe.

− Ööö…Rendben. – elég furán nézhettem rá, mivel fogalmam sem volt, miről zagyvált, de betudtam annak, hogy szegény néni már lassan 20 éve ül ebben a könyvtárban, talán egy kicsit már kezd megőrülni. – Viszontlátásra Anna néni.

− Viszlát, drágám. – integetett egy cseppet őrült mosollyal az arcán.  Hazafelé végig azon gondolkodtam, hogy vajon miről beszélhetett Anna néni. Miféle csoda? Milyen érdekes dolgok? Na mindegy. Elhessegettem ezeket a fejemből, és csak a könyvre koncentráltam. A borítója valami gyönyörű volt. Halványrózsaszín, piros csíkokkal végig futtatva. A közepére rá volt írva a címe és hogy első rész. Amint hazaértem, felmentem a szobámba, és elkezdtem olvasni.

,,Néha az az érzésem, hogy az életem egy merő hazugság.” Ez Mia Thermopolis első mondata a könyvben.

Amióta Elballagtam általánosból, az életem nekem is egy nagy hazugság. De nem hagyhatom, hogy megtörténjen velem ugyanaz, mint akkor, amikor még oda jártam. Senki sem szeretett és mindig kinevettek engem, azért, mert nem olyan voltam, mint ők. Persze, lehet, hogy túldramatizálom, hiszen az általános iskolások már csak ilyenek, de én akkor sem tudom elfelejteni azokat az emlékeket. Néha azt kívánom, bárcsak igaza lenne Anna néninek és történne velem valami csoda. Hogy az életem megváltozhasson. Hogy készen álljak megmutatni, ki is vagyok valójában.

Elkezdtem olvasni a könyvet, de pár oldal után a szavak egyre homályosabbak lettek, majd szépen lassan elsötétült minden.

Reggel arra ébredtem, hogy a fotelban ülök és a nyitott könyv volt a fejem alatt. Éppen a 42. oldalnál tartottam, amikor valószínűleg nem bírtam tovább, és elaludtam. ,,Ilyen még nem történt senkivel, hogy este lefeküdt, mint valaki, aztán másnap reggel felkeléskor kiderült róla, hogy valaki teljesen más.”  Ez állt a 43. oldalon.

− Istenem, ha Miával megtörtént, velem miért nem fordulhat elő? – gondolkodtam hangosan.

− Talán tenned kellene érte valamit! – szólalt meg valaki a hátam mögött, én pedig akkorát sikítottam, hogy a szomszéd is hallotta, majd az első tárgyat, ami a kezembe került, lendületből nekidobtam…Mia Thermopolisnak. Ugyanis bármennyire hihetetlennek tűnt, a lány, aki ott feküdt a szobám padlóján, szakasztott úgy nézett ki, mint Mia Thermopolis, ami persze nem lehetséges.

− Áúúú, te most komolyan nekem vágtad a saját történetem? Ez már több mint elég! – szólalt meg a lány. – Mondd csak, normális vagy? – mondta dühösen.

− Hogy normális vagyok-e? Őszintén szólva fogalmam sincs. Itt áll a szobámban a kedvenc könyvem szereplője, és hozzám beszél. Nem tudom nevezhetem− e magam normálisnak. Várj, egyáltalán honnan tudsz magyarul? – tettem fel a szerintem legfontosabb kérdést.

− Komolyan… Itt áll a szobádban egy lány, aki azt állítja, egy könyvből jött elő, és neked komolyan az a legfontosabb kérdésed, hogy honnan tudok magyarul? – értetlenkedett.

− Igazad van. Nem éppen ezt a legszükségesebb tudnom, de érdekelt. Szóval…Mit keresel itt, te tulajdonképpen nem létező nőszemély? – kérdeztem.

− Na végre! – tapsolt meg. – Nos, a válasz egyszerű. Segíteni jöttem. Mivel én vagyok a kedvenc szereplőd, ráadásul az életed, ha minimálisan is, hasonlít az enyémhez, azt hiszem tudok neked segíteni, mivel én már átküzdöttem magam az önbizalom hiányomon. Szóval akkor, mesélj nekem. Pontosan mi is a problémád az életeddel? – tette fel a kérdést, én pedig csak álltam ott lefagyva.

− Na jó, akkor most tisztázzuk. Ez valami varázskönyv? – mutattam a példányra. – Vagy álmodom? Vagy várjunk csak, tudom már! Megőrültem! – akadtam ki teljesen.

− Mi van? Dehogy őrültél meg, csak megkaptad a varázskönyvet, mert kiérdemelted a segítséget, de semmi többet nem mondhatok, nem azért jöttem ide, hogy erről csevegjünk, hanem hogy rólad, és már csak egy óránk maradt. – szólt rám türelmetlenül. –  Szóval mostantól bármit is kérdezek, világos, egyértelmű válaszokat adsz, hogy megértsem, mi a bajod, és segíthessek. Értetted? – kérdezte.

− Igen, felfogtam. – mondtam kicsit félve. Végülis, egy hercegnőnek muszáj engedelmeskednem. Gondoltam, hátha tényleg hasznomra válik.

− Szóval, akkor kezdjük az elején. Mi a neved?

− Kovács Dóra.

− Jól van, Dóri. Mesélj nekem. Miért érzed úgy, hogy az életed egy merő hazugság?

− Na várjuk, honnan tudod, hogy ezt hiszem? – lepődtem meg.

− Óóó, már amikor kinyitottad a könyvet megjelentem, csak a szekrényedben rejtőzködtem. – mondta ki kertelés nélkül én pedig elég furcsán néztem rá. – De menjünk tovább. Szóval, miért hiszed ezt?

Talán neki elmondhatom, hiszen egy konkrétan nem létező ember nem hiszem, hogy bárkinek elmesélné.

Hát, a helyzet az, hogy a suliban, nem igazán vagyok önmagam. Általánosban, nem számítottam népszerűnek. Az osztálytársaim utáltak és amikor csak tudtak kigúnyoltak, mert imádtam olvasni, volt szemüvegem, és visszahúzódó voltam. Tökéletes voltam nekik arra, hogy kinevessenek. Persze, nem nagyon foglalkoztam vele, de amikor a ballagáson beszédet mondtam és mindenki elkezdett azon nevetni, amikor azt mondtam, mindenki részt vett az osztály életében, és az első sorban ülők még meg is dobáltak valamivel, tönkretéve ezzel az utolsó napomat is ott, elhatároztam, hogy nem fogom hagyni, hogy a gimiben is megtörténjen. Szóval, nyáron fogtam magam, elmentem vásárolni. Kicseréltem a teljes ruhatáram, változtattam a hajamon, lecseréltem a szemüveget kontaklencsére, az olvasás pedig szigorúan csak otthon történt, de figyelnem kellett, nehogy valaki kiszúrja, hogy könyvtárba járok, mert akkor mindennek vége. Persze az, hogy visszahúzódó vagyok, az most is tart, csak próbálom elrejteni. Tisztában vagyok minden mai trenddel, minden tiktok videót megnézek, insta, facebook és snapchat fiókot is csináltam, csakhogy mindennel tisztában legyek, pedig annyira nem érdekelnek ezek. Lassan beleőrülök ebbe, de ezt még a legjobb barátnőmnek sem mondhattam el, mert ő sem lenne velem, ha azt az arcom mutatná. Azt mondja, utálja azokat, akik régimódiak, csak olvasnak, nem használnak közösségi oldalakat, pedig én olyan vagyok. Most akkor utál engem? – szakadt ki belőlem az elmúlt félév szenvedése. – Mia csak nézett rám, nagyon gondolkodott azon, mit mondhatna, és már azt hittem ő, aki azért jött, hogy segítsen is azt mondja, bocs ezen még én sem tudok segíteni, oldd meg valahogy, de végül csak ennyit mondott.

− Öltözz át!

Értetlenül néztem rá.

 – Tessék?

− Öltözz fel úgy, mintha általános iskolába mennél. Biztos nem dobtad ki azokat a ruhákat. – mondta.

− Hát, jó bár nem értem ez hogy segít.

Odamentem a szekrényemhez, és előhalásztam a régebbi ruháim. Kivettem egy kék farmert, amit nagyon szerettem hordani. Elővettem a kedvenc pulcsim, ami egy kötött, piros darab volt, majd felöltöztem. Utána felvettem a szemüvegem, befontam a hajam, és kész is voltam. Újra általános iskolásnak éreztem magam.

− Jó, állj ide, hadd fotózzalak le. – mondta Mia. −  Most pedig öltözz úgy, mintha gimibe mennél.

Ekkor átvettem egy szűkebb farmert, egy tapadós pulcsit, levettem a szemüvegem, és kibontottam a hajam, valamint rengeteg sminket tettem fel és elkészültem. Mia erről is lőtt egy képet, majd mindkettőt megmutatta nekem.

− A kettő között semmi különbség nincs, Dóra. Ugyanaz a lány vagy mindkettő szettben. Csak éppen az egyik többet mutat. Nem a külsőd alapján fognak meghatározni. Aztán ott az olvasás. Ha jónak látod, titkold, bár semmi értelme. Te azzal leszel egész, felesleges elrejteni az emberek előtt. Ha senki nem tudja, senki nem ismer. Az pedig, hogy facebook, insta oldalaid vannak és így próbálsz képben lenni azzal, ami nem is érdekel, annyira felesleges, hogy kimondani is fáj. Miért nézel utána ezeknek, ha nem is érdekel? Ha erről kérdez valaki, egyszerűen megmondod, hogy nem hallottál még róla, mesélje el. Máris beszélgetsz. Ne gondold túl a dolgokat, csak sodródj az árral, aztán aki utál téged, ne foglalkozz vele. Legyél olyanokkal, akik elfogadnak azért, aki vagy, máskülönben az életed totálisan elrontod. Legyél önmagad! – mondta mosolyogva, én pedig a két képet figyeltem. Ugyanúgy néztem ki mindkettőn. Mindkét képen Kovács Dóra szerepelt.

Miának nagyon is igaza van. Ha valakinek nem tetszik, hogy olvasok, akkor nem kell hozzám szólni. Ha nem tudom, miről szól az új tiktok videó nevessenek csak ki. Az én életem nem erről szól! Hirtelen annyi önbizalmat kaptam, amennyit még soha. Az öröm szétáradt bennem, és boldogabb voltam, mint valaha. Meg kell köszönnöm Miának!

− Mia, annyira köszönöm, hogy…−  kezdtem el mondani, de már nem volt kinek. Eltűnt. A könyv pedig becsukva hevert az asztalomon.

Odasétáltam, és megfogtam a könyvet, majd a táskámba tettem. Vissza kellett vinnem Anna néninek, aki tartozik egy kis magyarázattal. Éppen nyitottam az ajtót, amikor üzenetem jött. 

Szia, nem találkozunk a parkban délután? Fannitól jött. Hazudhattam volna, hogy miért nem érek rá, hisz annyiszor megtettem, de mosolyogva csak annyit írtam neki: De, csak először elmegyek a könyvtárba. Majd eltettem a telefonom és boldogan indultam el a hidegben egy új élet kapuja felé.