Ugrás a tartalomra

Jelige: MPatrisa − Összebilincselő varázslat; Egy szelfi Adyval

Összebilincselő varázslat

 

Ma este nem Vári Máté vagyok, hanem egy tizennyolc éves srác, aki együtt bulizik a barátaival. Ma este nincsenek kötelezettségeim, vagy rám nehezedő terhek, melyek a családom vállait nyomják. Ez az éjszaka nem lesz olyan, amilyen az elmúlt négy évben mindegyik volt.

Mira duzzogva beül a volán mögé, én meg az anyósülésre. Anya vörös ruháját viseli, akár az ő tizennyolc éves kiadása is lehetne. Néha tényleg meglepődöm, hogy Mirával ikrek vagyunk. A vonásait, és sötétbarna haját is anyától örökölte, egyedül kékesszürke szemei emlékeztetnek apára. Viszont én apa kiköpött mása vagyok. Ébenfekete haj, kék szemek, és határozott, szögletes arc. Ha harminckét évvel idősebb lennék, vagy ő fiatalabb, akkor nehezen tudnának megkülönböztetni minket egymástól.

Mira elindítja a motort, és becsatolja a biztonsági övét, még mindig nem szól hozzám, így előveszem a telefonomat, és belépek az alkalmazásomba. Az erdélyi ismerőseim írtak nekem néhány ötletet, amivel javíthatnám az applikációmat, a Lótuszt.

Gyakorlatilag ez az app a most létező, és népszerű közösségi oldalakat foglalja magában. Úgy kell elképzelni, hogy egyszerre lehet rajta videókat, fényképeket megosztani, feltölteni, és letölteni, beszélgetni az ismerősökkel írásos, vagy videós formában egyaránt. Eddig nem különbözök a többitől. Azonban van egy olyan funkciója −  egy különszoba −  ahol vadidegenekkel lehet ismerkedni. Többé− kevésbé ez a részlete hasonlít a randi alkalmazásokra.

Természetesen vannak játékaink is. Ezeket az erdélyi srácok fejlesztik, illetve a grafikájukat a londoni Stacey, és Juliet páros tervezi.

A Lótusznak jelenleg 28 regisztrált tagja van világszerte. Az interneten megismert barátaimmal folyamatosan fejlesztjük az alkalmazást, csak elég kevesen vagyunk hozzá.

Én, mint az app kitalálója, és tulajdonjogi birtokosa egyelőre azzal szenvedek, hogy a Lótusz ne csak számítógépről, hanem telefonról is elérhetővé váljon, mert pillanatnyilag csak az előbbi eszközről lehet belépni erre az új közösségi oldalra.

Mint említettem az erdélyi srácok, Tibor, Szasza, és Oszkár a játékokért felelnek. Az elmúlt 1 hónapban már 4 egész jó kisjátékot sikerült programozniuk az oldalra.

Stacey, és Juliet a Lótusz játékainak grafikusai, illetve forgatókönyvírói.

Továbbá a fejlesztői csapathoz tartozik még Kamilla, aki egy 23 éves, irtó vagány csaj, és öt nyelven beszél, így ő felel az app népszerűsítéséért. Olykor− olykor pedig hasznos ötletekkel lát el minket, illetve néha besegít a londoni csajoknak.

Utolsó tagunk pedig Zacharias, de mi csak Zeek− nek becézzük. Bár, −  egy véletlen rossz helyre küldött üzenetből kiderülve −  csapatunk lány tagjai maguk között úgy emlegetik görögországi barátunkat, hogy „a görög félisten”. Szerencséjükre ezt a félrement levelet csak én láttam, aztán töröltem a közös beszélgetésünkben. Bele sem akarok gondolni, hogy akkor a lányok milyen nevekkel illetnek engem, és a három erdélyi gamert.

Egyébként Zeek feladata az, hogy tesztelje a játékokat, és az új funkciókat, illetve befektetőket keressen nekünk.

Egyelőre ingyen dolgoznak nekem, és nem panaszkodnak, nem követelnek fizetést a munkájukért, de én szeretném, ha az erőfeszítéseik megtérülnének. Engem nem a pénz érdekel, hanem, hogy létrehozzunk egy olyan oldalt, ahol nincs szemét. A Lótuszon nem lesznek álhírek, káros termékek reklámjai, és olyan embereket se akarok erre a platformra engedni, akik toxikusak a társadalmunkra.

Nem vagyok ugyan programozó zseni, de az alapokat egész jól betanultam már. Mellesleg programozás nélkül is tudom fejleszteni az alkalmazásomat.

−  Francba!

−  Mi a frászt csinálsz? – néz rám Mira bosszankodva.

−  Az appom értesítésének hangját akarom beállítani. – felelem a telefonomat törölgetve.

−  Aha, és hogy lett ebből víz? – vonja fel a szemöldökét kérdőn.

−  Mert a hullámverés hangját választottam. – megforgatja a szemét, és csendben vezet tovább.

Megszárítom a farmeremet, aztán keresek egy másik hangot, ami remélhetőleg nem fog locsolót csinálni a telefonomból.

−  Amúgy Gergő tudja, hogy boszi vagy? – kérdezi hirtelen.

−  Varázsló. – javítom ki.

−  Boszi.

−  Varázsló!

−  Majd, ha az unikornisok szivárványt hánynak. – dünnyögi az orra alatt, mire megforgatom a szemeimet.

−  Egyébként nem tudja. – helyeslően bólint.

Mira pár perc múlva leparkol Gergőék háza előtt.

−  Jó szórakozást!

−  Kösz! – pattanok ki a kocsiból. – Neked is! – csukom be a kocsi ajtaját, és a bejárati ajtóhoz megyek, közben Mira továbbhajt. Még senkit sem látok a bandából, úgyhogy becsengetek. Gergő anyukája, Hajni nyit ajtót.

−  Szia, Máté! – köszönt mosolyogva, majd megölel.

−  Szia!

−  Helló, tesó! – jön ki Gergő is üdvözölni.

−  Helló! – lepacsizunk. Gergővel már a gimi kezdete óta legjobb barátok vagyunk. – Többiek?

−  Nemsoká itt lesznek. Gyere! – invitál be, és a konyhába vesszük az irányt, ahol Józsi bá, Gergő nagyapja éppen sörös dobozokat pakol ki a hűtőből.

−  Tiszteletem, Józsi bácsi! – köszönök az öregnek.

−  Szervusz, Mátékám! – derül fel az arca, és a kezembe nyom egy doboz sört. – Egészségedre! – koccintja nekem az övét, majd felbontja, és egy nagyot kortyol belőle. Lassan felbontom az enyémet, és vonakodva beleiszom.

A baleset emléke még mindig intenzíven él bennem.

Éppen hazafelé tartottunk, amikor a szerencsétlenség történt. Anya vezetett, Mira és én pedig hátul ültünk, tizennégy évesek voltunk akkor. Az egyik pillanatban még vígan beszélgettünk, aztán a következőben valaki szemből belénk hajtott.

Mira felsikított, és ösztönösen megszorítottuk egymás kezét, így éltük túl, és emiatt fogjuk mindketten örökre magunkon viselni a baleset emlékét.

Anya a frontális ütközéstől kirepült a járműből. Mira, és én még mindig szorosan egymás kezét fogva, sokkos állapotban, néhány sebesüléssel az arcunkon, és a lábunkon másztunk ki a kocsi maradékából, gyorsan mentőt hívtunk, aztán a varázstudományunkkal megpróbáltuk életben tartani anyát, ám pár perccel a mentő érkezése előtt meghalt.

Mira zokogva ráborult anya ernyedt testére, én pedig ökölbe szorított kézzel, könnyektől nedves arccal odamentem ahhoz a férfihez, aki belénk hajtott. A tragacsában ült eszméletlenül, véres arccal. Még alig− alig, de életben volt. A dühtől remegve letéptem a volán felőli ajtót, és megragadtam a vállát. Minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy féken tudjam tartani a feltörekvő varázserőmet. A veszteség, a fájdalom, és a harag iszonyatos erővel akart utat törni magának. Ha nincs Mira, aki elkábítson, akkor nem tudom mit tettem volna a fószerrel.

Amikor alkohol közelében vagyok akaratlanul is eszembe jut ez a szerencsétlenség, mert a sofőr, aki akkor belénk hajtott részegen ült a volán mögé.

−  Érezzétek jól magatokat! – puszilja meg Hajni a fiát, mire Gergő egy fintort vág. – Ó, és Józsi bá!

−  Igen, kislányom? – néz mosolyogva menyére, üres sörös dobozzal a kezében.

−  Nincs több alkohol.

−  Jaj, Hajnikám! – szól hitetlenkedve az öreg. – Hát mikor igyanak szegény gyerekek, ha nem most?

−  Én rád céloztam.

−  Á, vagy úgy. – forgatja meg a szemeit, mire Hajni szúrós pillantást vett rá. – Jól van! – sóhajt fel megadóan. – Majd leszek a gardedám.

Megszólal a csengő.

−  Majd én beengedem őket. – mondja Hajni Gergőnek, aki már indult volna ajtót nyitni. – Legyetek jók! Sziasztok!

−  Szia! – köszöntem el.

−  Szia, anya!

−  Agyő! – emeli meg képzeletbeli kalapját Józsi bá. Hajni mosolyogva megrázza a fejét, és megy beengedni a srácokat.

Én meg segítek Gergőnek átpakolni a rágcsálnivalókat, és az italokat a nappaliba.

−  Hali, fiúk! – hallom meg Borka vidám hangját a hátam mögül.

−  Helló! – fordulok vele szembe, és megölelem, majd a lány Gergőhöz lép és egy csókkal üdvözli szerelmét.

−  Sziasztok! – lép be a nappaliba egy gyönyörű lány. Nagy, zöldes− barna szemek, sötétszőke haja, szív alakú arca, csókolni való ajkak, és . . .

−  Flóra! – döbbenek le, mikor felismerem. Már négy éve nem láttam.

−  Máté! – biccent felém.

−  Honnan ismeritek egymást? – néz ránk érdeklődve Gergő.

−  Együtt jártak nyolcadikban. – felel helyettünk Borka. Gergő szemöldöke egész a haja vonaláig szalad.

−  Én erről miért nem tudtam? – Flóra és én vállat vonunk.

−  Borka se tudná, ha Flórával nem lennének unokatesók.

−  Ahogy mondod. – erősít meg Flóra.

−  Ez fájt. – teszi a kezét a szívére Borka drámain.

−  És miért mentetek szét? – sandít rám és Flórára Gergő.

−  Bonyolult. – válaszoljuk egyszerre Flórával. Lehetne ez az este még ennél is kínosabb?

Megint csengetnek.

−  Nyitom! – kiabálja Józsi bá.

Pár perc múlva megérkeztek a többiek is. Márk, Peti, Anna, Tamás, Robi, Imi, Sára és Alex.

Vagy két órán keresztül beszélgettünk, hülyültünk, nosztalgiáztunk, közben ettünk− ittunk. Azt hiszem mindnyájunknak szüksége volt már egy ilyen lazulós estére.

−  Na, fiam! – önt egy kis feles pohárba a házi pálinkájából Józsi bá. – Jól figyelj arra, amit mondok! Fogod a poharat, mély levegőt veszel, legurítod a páleszt, aztán lassan kifújod a levegőt. – instruál. Úgy teszek, ahogy mondja. Hú, jóleső melegség kúszik a gyomromig, bár egy kicsit csíp is.

−  Egész jó. – nevetve vállon vereget.

−  Inni tudni kell. – szól bölcsen. Egyetértően bólintok.

−  Hé, Máté! – jön be nevetve Sára a konyhába.

−  Igen?

−  A többiekkel felelsz, vagy merszezünk, gyere te is!

−  Kösz, de inkább kihagyom. – Sára közelebb jön hozzám, és a karomra teszi a kezét.

−  Ne csináld már! – csúsztatja lejjebb a tenyerét. – Tök jó buli lesz. – suttogja a fülembe. Megfogom a karját, és eltolom magamtól.

−  Egy perc, és megyek.

−  Oké. – mosolyogva visszamegy a nappaliba.

−  Kétségtelen, hogy magabiztos a leányzó, de véleményem szerint nem ő a hozzád való. – önt még egy kis pálinkát a poharamba Józsi bá. Kissé zavarban vagyok, hogy részese volt az előző jelenetnek. Vonakodás nélkül megiszom az elém tett pohár tartalmát.

−  Elnézést! – lép be Flóra a konyhába. – Kérhetnék egy pohár vizet? – kérdezi Józsi bát.

−  Ó, nyugodtan szolgál csak ki magadat.

−  Köszönöm! – a mosolya őszinte, mint mindig.

−  Na! – pattan fel a bárszékről az öreg. – Én megyek meccset nézni. Jó szórakozást nektek!

−  Viszlát, Józsi bá!

−  Köszönjük, viszontlátásra! – mikor Flóra elfordul, Józsi bá rám kacsint, majd távozik a helyiségből. Kettesben maradtunk. Mit mondjak neki? Egyáltalán mondanom kell valamit?

Hirtelen Flóra elkuncogja magát.

−  Mi az? – nézek rá zavartan.

−  Semmi. – rázza meg mosolyogva a fejét.

−  Min nevettél? –vállat von.

−  Csak aranyos, hogy amikor elgondolkodsz, akkor úgy csinálsz, mintha zongoráznál. –szomorúan elmosolyodom.

−  Anyámtól lestem el, neki is ez volt a szokása.

−  Részvétem az anyukádért.

−  Kösz! – pár másodpercig egyikünk sem szólal meg.

−  Én…

−  Visszamegyek a többiekhez. – vágok a szavába, és elindulok a nappaliba.

Leülök Imi mellé. Furcsa szag csapja meg az orromat.

−  Basszus, Imi! – kapom az orromhoz a kezemet. – Hogy lehet ilyen büdöset fingani?

−  Nem én voltam. – emeli fel a kezeit védekezően.

−  Ja, persze. – nézek rá gúnyosan. – A vadászgörények meg már csengetnek a receptért. – Ezen a társaság nagy rész felnevet, majd eltorzul az arcuk, mert őket is megcsapta Imi hátvágánygázának szaga.

−  Nyissátok már ki az ablakot! – sipítja Sára az orrát fogva. Borka megforgatja a szemét, majd felpattan a helyéről, és egy laza mozdulattal kinyitja az ablakot.

−  Parancsoljon, Őhisztérikasága! – pukedlizik gúnyos tekintettel az arcán Sára felé, aztán visszahuppan a fotelbe.

Én átülök Gergő mellé a kanapéra, és a játék kezdetét veszi. A gondolataimat mégis Flóra tölti ki. Vajon mit akart mondani?

−  Peti! – szólítja meg a fiút Anna. – Felelsz, vagy mersz?

−  Merek. – vágja rá Peti habozás nélkül, mire Anna szélesen elmosolyodik.

A fiúk többsége a merést választotta, a lányok közül pedig csak Borka mert eddig. Mentek a szívatások, a kínos kérdések, de egyik sem volt olyan durva, amit ne lehetett volna teljesíteni, vagy megválaszolni. Flóra, és Robi meg kivonták magukat a játékból.

Flóra pizzát eszik, Robi a telefonján játszik.

−  Máté! – villant rám egy széles mosolyt Sára. – Felelsz, vagy mersz?

−  Merek. – vonok vállat lazán.

−  Akkor csókolj meg.

−  Mi van? – annyira ledöbbentem, hogy ezt hangosan is kimondtam, mire Márk és Imi felnevetnek.

−  Csókolj meg. – ismétli meg Sára vállat vonva.

−  Nem hiszem, hogy a barátnője örülne neki. – szól közbe Borka erélyesen.

−  Amiről nem tud, az nem fáj neki. – kezdem sejteni, hogy Borka miért utálja Sárát. Ez a hozzászólása nekem se tetszett.

−  Csak tudod az a gáz, hogy a barátnője tudna róla. – néz Flóra gúnyosan Sárára.

−  Miért? Talán te vagy a barátnője? – vonja fel a szemöldökét Sára kérdőn. Flóra egy pillanatra rám néz, mielőtt válaszolna.

−  Igen!

A többiek érdeklődve figyelik a jelenetet, kivéve Robit, ő továbbra is a mobilján játszik.

−  Akkor az sem okozna gondot, ha összebilincselnéd magad Mátéval, ugye? – szegezi a kérdést Sára Flórának.

−  Nem hát!

−  Akkor a feladatod az, hogy bilincseld magad össze a barátnőddel. – fordul felém Sára.

−  És mégis honnan szerezzenek bilincset okostojás? – kérdezi emelt hangon Borka.

−  Gergő apja zsaru, nem?

−  Na, nem! – hördül fel Gergő. – Ki van csukva, hogy azt használjátok. Tudtommal meg a te apád is rendőrtiszt. – Sára megforgatja a szemét, majd elővesz valamit a táskájából. Egy bilincset. Felém dobja, elkapom.

−  Mire vártok? – vonja fel a szemöldökét, közben lesajnálóan ránk mosolyog. Flóra kikapja a kezemből a bilincset, és magára zárja az egyik felét. Várakozóan rám néz. Legurítom a maradék sörömet, aztán a csuklómra kattintom a bilincset.

−  Máté! Ébresztő! – suttog valaki a fülembe angyali hangon.

Ásítva felülök a kanapén, majd nyújtózkodni kezdek, de valami lehúzza a jobb karomat. Zavartan Flórára pillantok. Basszus! Még mindig összevagyunk bilincselve.

−  Hány óra van?

−  Hajnali kettő.

−  Baszki! Hol a kulcs? – túrok a hajamba idegesen.

−  Valószínűleg Sáránál.

−  És hol van Sára? – nézek körbe a nappaliban, de rajtunk kívül csak Gergő, és Borka van a helyiségben.

−  Hazament. – feleli a dühtől remegve. – Az az aljas kígyó! Azt hittem, hogy a mosdóba megy. – egyre hangosabban beszél. – Hogy lehettem ennyire ostoba? – Gergő felhorkan álmában.

−  Többiek? – kérdezi Borka ásítva.

−  Anna, és Peti éjfél körül léptek le, még a nagyivászat előtt. Márk, és Tomi pedig úgy fél órája távoztak két oldalról közrefogva Imit. – válaszolja Flóra a fejét fogva.

−  És Alex? – érdeklődöm, de Flóra vállat von.

−  Nem tudom. Én is bealudtam veled együtt. Kicsit túlzásba vittem az ivást.

−  Robi?

−  Ki? – néz rám zavartan.

−  A srác, aki végig a mobilján játszott.

−  Ott alszik a fotelbe. – szól közbe Borka. Hunyorogva arra nézek. Tényleg, halványan világít a telefonja kijelzője.

Hirtelen valaki felkapcsolja a lámpát.

−  Szép jó reggelt, gyerekek! – üdvözöl minket Józsi bá vidáman.

−  Reggelt? Még hajnal van. – ül fel Borka hunyorogva. Gergő megint horkant egyet. – Kelj már fel, te mamlasz! – löki meg a lábát. Horkantás a válasz. – Ez teljesen kiütötte magát. – rázza meg a fejét hitetlenkedve.

−  Ébredezzetek egy kicsit, aztán takarítsunk ki, mert a fiam nagyjából egy óra múlva itthon lesz.

−  Van egy kisbökkenő.

−  Micsoda, fiam? –fordul felém Józsi bá, mire megemelem a jobb karomat. Az öreg elneveti magát.

−  Ti aztán jól mulathattatok az este. – Flóra elpirul, én megköszörülöm a torkomat. – Mindjárt jövök. – Józsi bá kimegy a nappaliból, Borka pedig feláll a kanapéról, és felkelti Robit.

−  Mi az? Nyertem? – riad fel Borka bökdösésére.

−  Igen. A nyereményed az, hogy részt vehetsz a takarításban.

−  Ez nem hangzik valami jól. – húzza össze a szemeit Robi.

−  Viszont, ha végeztél vele, akkor tiéd a dicsőséges győzelem. – mosolyog rá Borka. Robi karba fonja a kezeit, Borka felsóhajt. – Oké, ha segítesz takarítani, akkor játszok veled olyan lövöldözős játékot.

−  Áll az alku.

−  Csak én nem vágom miről beszélnek? – kérdezem Flórától.

−  Borka egyszer kipróbált egy játékot, amiben péppé verte Robit. Gondolom a srác azóta vágyik a visszavágóra.

−  Aha. – közbe visszajött Józsi bá kezében egy kisdobozzal.

−  Gyertek a konyhába. – szólt oda nekünk, és már el is indult az említett helyiség irányába.

Flórával egyszerre akartunk felállni, azonban ez nem volt egy jó ötlet. Én visszahuppantam a kanapéra, Flóra pedig a padlóra.

−  Aú! – kiált fel bosszúsan, és csúnya pillantást vett rám.

−  Bocs.

Mint kiderült a dobozban tűk vannak, amiknek segítségével Józsi bá kiakarja nyitni a bilincset. Flórával a konyhapultra tesszük összebilincselt kezeinket, és Józsi bá nekilát a feladatnak.

−  A fene vinné! – morogja, mire Flórával kérdőn összenézünk az öreg kobakja felett. – Dupla zárás. – tájékoztat minket, és összeráncolja homlokát. – Sebaj! Egy egyszerű trükkel… −  a tű beletört a zárba. – Az anyja köcsögit! – kiált fel bosszúsan. – Esetleg hullámos csat van kegyednél? – fordul Flóra felé érdeklődve.

−  Sajnálom, de nincs. – húzza el a száját a lány. Józsi bá felsóhajt, és megvakarja a tarkóját.

−  Sajnos a menyemnek sincsen. – vállat von. −  Akkor megpróbálom még egyszer. – kivesz még egy tűt a dobozból, de az is eltörik, aztán egy másikkal próbálkozik, de az is elődei sorsára jut. Vajon miért? – Nem adjuk fel! – már a tizenkettedik tűvel próbálkozik, és lás csodát az is eltörik, mire az öreg a konyha másik felébe hajítja. – Ott egye meg a rosseb! – összekulcsolja a kezeit, és a hasára teszi, majd pillantása találkozik az enyémmel, rá kacsintok. Mosolyogva megrázza a fejét.

−  Robival végeztünk a takarítással. – jön be Borka vidáman. – Veletek mi a helyzet? – válaszul megemeljük a kezeinket. – Akkor vágjátok le a bilincset. Sárának már úgysem kell.

−  Gergő még a nappaliban van? – kérdezi Józsi bá Borkától.

−  Nem, Robival felvittük a szobájába.

−  Borka, kislányom, akkor te menj ki a hátsó kijáraton. Máté, Flóra ti pedig menjetek az udvarra, és bújjatok el.

−  Miért? – vonja össze a szemöldökét Flóra. Azért, mert Gergő édesapja nemrég lett vérfarkas, és elég nehéz kezelnie még a képességeit. Persze, ezt nem mondom el a lányoknak. Sem ők, se Gergő nem tudnak erről az egészről. Egyedül csak Józsi bá, és Hajni vannak beavatva. Megragadom Flóra karját, és az udvar felé veszem az irányt. Útközben elköszönünk Borkától.

−  Hé! – fordítom magam felé Flóra arcát.

−  Mi az? – kérdezi bosszúsan.

−  Szerintem nem kéne emiatt – emelem fel összebilincselt kezeinket – rosszban lennünk.

−  Én nem haragszom rád. – felsóhajt, majd megdörzsöli az orrát. – Nem kényszerítettél, és nem is beszéltél rá engem semmire. Egyedül az én hibám, hogy belementem ebbe. – emelte meg ő is összebilincselt kezeinket, mire megeresztettem felé egy halvány mosolyt, de ő nem viszonozta. Ezután némán guggoltunk még egy ideig a bokrok mögött, közben Flóra a terasz ajtót fixírozta, én pedig őt. Pillantásomat végigfutattam a kecses vállainak vonalán, kivillanó derekán, és igazán formás fenekén, melyre rövidszárú farmere csak jobban felhívja a figyelmemet. Próbálok elhúzódni tőle amennyire csak a bilincs engedi, hátha ez kivon a bűvköréből, de egyszerűen nem tudom levenni róla a tekintetemet.

Az agyamban valami érdekes, vagy legalább intelligens hozzászólás után kutattam.

−  Minden oké? – kérdezem végül, mire összeráncolt homlokkal fordul felém.

−  Ennél elmésebb kérdést nem tudtál volna feltenni?

−  Beszélhetünk az időjárásról is.

−  Nem muszáj beszélgetnünk.

−  Jó, de ha már így alakult, akkor beszélhetünk, nem?

−  Nem hiszem, hogy lenne miről. – ezután ismét néma csend következik. Bonyolult egy csaj ez a Flóra. Az egyik pillanatban még egy édes lány, aztán átvált Sárába.

Pár percig a bokor leveleinek letépésével, majd visszanövesztésével szórakoztatom magam. Flóra végig a nappaliban beszélgető férfiakat figyeli, miközben azért fohászkodik, hogy ennek a kínos szituációnak végre vége legyen. Rá van írva az arcára. Arra a gyönyörű, szív alakú arcára.

−  Egyébként mindig ilyen elutasító voltál? – szegezem a hátához a kérdést közömbösen, miközben egy kavicsot pörgetek a levegőben.

−  Te pedig mindig ilyen nyomulós voltál? – kérdez vissza csípőből, és dühösen felém fordul, mire ledermedek. A kavics hang nélkül huppan le a fűre.

Soha többé, még csak egy korty alkoholt sem iszom, fogadom meg magamban.

Apa gyakorlatilag születésünk óta sulykolja belénk, hogy a varázserőnkkel felelősség is jár. Az alapszabályok közé tartozik, hogy ne használjuk a képességeinket az emberek előtt. Főleg akkor ne, ha az ember fia másnapos, vagy még aznapos, és össze van bilincselve egy gyönyörű lánnyal. Flóra szája résnyire nyílik, majd pislog párat, végül megrázza a fejét. Nem akar hinni a szemének, de ösztönösen elhúzódik tőlem, csakhogy a bilincs miatt magával húz. Flóra elveszti az egyensúlyát is hanyatt esik, én pedig két oldalt megtartom magamat felette. Flóra beharapja az ajkát, és mélyen a szemembe néz. Nem tudok továbbvárni. Megsimítom az arcát, a bőre sima és meleg, aztán közelebb hajolok, és megcsókolom. Fél kezével átfogja a nyakamat, és visszacsókol.

A pillanatot a telefonom szakítja félbe, ami vizet kezd locsolni magából. Ó, hogy az a…

Oldalra fordulok, és Flóra mellé fekszem. Kiveszem a telefonomat a zsebemből, közben gyorsan megszárítom a nadrágomat úgy, hogy ne vegye észre.

Zeek írt nekem a Lótuszon, illetve Stacey és Juliet küldött néhány képet a jelenlegi projektjükről.

−  Mi ez? – kukkant a telefonom kijelzőjére hunyorogva.

−  Az alkalmazásom, a Lótusz.

−  Az az alkalmazásod neve, hogy Lótusz?

−  Igen.

−  Miért? – néz rám őszinte érdeklődéssel.

−  Nos, a lótusz ez egyik legszentebb virágunk. Többek között a felvilágosodást, és az újjászületést is szimbolizálja. Esténként el van zárva a világtól, de a következő reggel újra kivirágzik, és egész nap csodálatos pompájában tündököl. Kétségkívül…

−  Egy lenyűgöző jelkép. – egyetértően bólintok. – Miért ezt választottad? – vállat vonok. Mielőtt válaszolhatnék, megcsörren a telefonom. Mira hív.

−  Bocs, ezt fel kell vennem. – Flóra megértően bólint. −  Szia! Mondjad!

−  Máté! – szól kétségbeesetten Mira a telefonba. – Segíts, kérlek!

−  Mi a baj? – komorodom el.

−  Itt ragadtam Pesten. – zokog fel. – Nincs elég erőm portált nyitni hazáig.

−  Akkor hagyd ott a kocsit, majd holnap visszahozzuk.

−  Nem. – hüppög. −   Nem érted.

−  Magyarázd el! – kezdek nagyon aggódni érte.

−  Nincs időm. El fognak kapni.

−  Ó, hogy az a… −  gyorsan levarázsolom a bilincset a kezemről, és felpattanok. Nagyot nyelek, nem merek Flórára nézni. Ez a pillanat kísértetiesen emlékeztet arra a négy évvel ezelőtti napra, amikor szakítottunk. Sem akkor, sem most nem mondhattam el neki az igazságot. – Ne haragudj! Mennem kell. – fordulok Flóra felé, de nem nézek a szemébe. Ismét faképnél kell hagynom.

Futni kezdek, egy olyan helyet kell keresnem, ahol nem lát senki sem. Végül az erdő felé veszem az irányt.

−  Máté? – kérdezi Mira szipogva.

−  Itt vagyok! – lihegem a telefonba. – Itt vagyok.

Egy tisztásra érkezem, ez jó lesz.

−  Felkészültél?

−  Igen. – feleli halkan. Leteszem a telefont a lábam mellé, és egy nagy kört rajzolok a kezeimmel. Erősen fókuszálok, és szélesítem a kört, hogy átférjen rajta a kocsi. A portál biztonságossá válik. A túloldalon már látom is az autónkat. Mira áthajt a körön, én közben megtartom. Az izmaim megfeszülnek, a homlokom verejtéktől gyöngyözik. Ilyen távolságra átjárót nyitni még a tapasztalt boszorkányokat is megviseli. Engem is lefáraszt. Csodálom, hogy Mira eddig is bírta. Miután biztonságosan átért bezárom a kört, és fáradtan térdre rogyok.

Hallom, ahogy Mira kiszáll a kocsiból, és odabotorkál hozzám. Ő is legyengült. Átölelem.

−  Tudtad, hogy amikor az unikornisoknak gyomorrontása van, akkor szivárványt hánynak? – suttogom a hajába a kérdést, mire megrázza a fejét.

−  Idióta! – mondja nevetve.

 

 

Egy szelfi Adyval

 

Mielőtt benyitottam volna a terembe gyorsan átfutottam a kérdéseket, majd mély levegőt vettem, hogy csillapítsam a gyomromban kavargó feszültséget. Perpillanat az érdekelne a legjobban, hogyan képesek a riporterek végig csinálni egy interjút anélkül, hogy a reggelijük kikívánkozna? Az egész testem remeg az izgalomtól. Tényleg visszatért volna a túlvilágról? Remélem, hogy nem rontok el semmit, illetve azt is, hogy nem fog túl rámenősnek tartani. Inkább csak általános kérdéseket teszek fel neki, nem szeretném megsérteni. Sosem voltam az ,,a másik életében turkáló” típusú ember. Az oktondi gondolataimat félretéve lenyomtam a kilincset és benéztem a terembe.

−  Jó napot! – köszöntem egérke vékony hangon. Beljebb léptem a helyiségbe és azzal a lendülettel le is dermedtem. Nem ámítás volt, a tanári asztalnál tényleg ott ült Ady Endre a maga teljes valójában, vagyis feltételezem, mivel eddig csak képeken láttam.

−  Jó napot! – biccentett felém, majd egy intéssel jelezte, hogy foglaljak helyet a vele szemközti széken. Remegő térdekkel, gombóccal a torkomban leültem, és nagyra nyílt szemekkel a velem szemben ülő férfit bámultam. Ady Endre várakozóan nézett rám. – Nos, mire kíváncsi, ifjúhölgy?

−  Maga tényleg…−  nyelek egyet−  visszatért a halálból?

−  Korán jöttem ide. – feleli kitérően, összeráncolom a homlokomat.

−  Ezt, hogy érti? – annyira megijedek, hogy majdnem lecsúszom a székről. Vagyis bármikor visszatudott volna jönni a túlvilágról?

−  Rettegek az élettől. – összekulcsolja kezeit a hasán, és hátradől a székében.

−  De, miért? – kérdezem őszinte csodálkozással.

−  Elűzött a földem. – válaszolja szórakozottan.

−  Értem. −  igazából nem, mindegy, új kérdés−  Mi célból jött iskolánk elé?

−  Vén diák üdvözlete. – vonja meg a vállát nemtörődöm stílusban. Összevonom a szemöldökömet, hisz nem is itt tanult.

−  Ezután hová fog menni?

−  Hazamegyek a falumba. – eddig Ady egyik arcizma se rándult, hogy tud ilyen nyugodtan ülni? Gyorsan feljegyzem a válaszait a noteszembe, majd átolvasom őket. Olyan furcsa.

−  Van olyan ember, aki bosszantja Önt?– bólint, érdeklődve várom a válaszát.

−  Akik mindig elkésnek. – felsóhajtok, valami vérpezsdítőre számítottam, de azért feljegyzem a válaszát. Hirtelen bevillan valami, gyanakodva pillantok Adyra.

Hát, eddig nem akartam, de kénytelen vagyok keményebb kérdéseket feltenni.

−  Néhány ember erkölcstelennek, hazafiatlannak és árulónak tartja Önt, sőt egyesek szerint Ön nem is igazi magyar. Mi erről a véleménye? – felveszem Adyval a szemkontaktust, már egy csepp idegesség sincs bennem.

−  Én nem vagyok magyar? – kérdezi félig felvont szemöldökkel, de továbbra is nyugodt tekintettel.
−  Továbbá olyan vélemények is születtek Önnel kapcsolatban, hogy mindennapjait káros szenvedélyek társaságában tölti, és nem csinál semmit. – olvasom fel a jegyzetet a noteszomból −  Voltaképpen, hogy telik egy napja? – ettől a kérdéstől megrándult az orra. Miért úgy teszem fel neki a kérdéseimet, mintha meg sem halt volna?

−  Ülök az asztal− trónon. – feleli komoran.

−  Befejezheti. – Ady kérdőn felvonja a szemöldökét.

−  Micsodát?

−  A verseinek címeivel való dobálózást. – pontosítok, Ady szeme megvillan, majd elfordítja a fejét, és féloldalasan elmosolyodik.

−  Mégsem olyan reménytelen a helyzet, mint hittem. – szólal meg eltöprengve az ablakon kibámulva. – Van még kérdése? – fordul felém érdeklődve, bólintok.

−  Még van kettő. Az egyik…−  mély levegőt veszek, ez egy kényes téma – Ki volt az Ön igazi szerelme, Léda, vagy Csinszka?

−  Tud titkot tartani? – kérdezi Ady bizalmasan, előredőlve a széken.

−  Persze, hogy tudok. – kérem ki magamnak.

−  Ahogyan én is. – bólint széles vigyorral az arcán és hátradől. – Mi az utolsó kérdése? – elpirulok.
−  Hát…

−  Tán tesztelni óhajtja velem az asztal teherbírását? – összeráncolom a homlokomat, majd elkerekedik a szemem.

−  Álmodik a Nyomor! – hördülök fel, felpattanok a székről és mérgelődve az ajtó felé veszem az irányt.

−  Várjon! – megtorpanok, leveszem a kezemet a kilincsről és hátrafordulok. Karba font kezekkel, felvont szemöldökkel és dühös tekintettel nézek a költőre. – Mit akart kérdezni? – kérdezi nyugodtan.

−  Csak egy szelfit szerettem volna készíteni Önnel.

−  Bocsánat, micsodát? – kérdezi zavartan. Előveszem a telefonomat a zsebemből, és Ady mellé állok.

−  A szelfi egy olyan fénykép, amit mi készítünk magunkról. – magyarázom érthetően.

−  Ezzel az eszközzel? – mutat a telefonomra.

−  Igen.

−  Részemről nincsen akadálya. – von vállat Ady, aztán átkarolja a derekamat, és közelebb húz magához. Zavaromban elpirulok.

Különösnek tartom, hogy nem ellenkezik, hiszen mindig ügyelt arra, hogy milyen képet közvetít magáról az embereknek.

A baj csak az, hogy sose tudok természetesen mosolyogni, mikor felvétel készül rólam, de úgy látom, hogy Ady sem próbál művigyort erőltetni az arcára.

Megnyomom a gombot, és már el is készült a szelfi.

A kép elég átlagosra sikeredett. Ady, és én is semleges ábrázattal az arcunkon, szorosan egymás mellett állunk, mögöttünk pedig a sötétzöld, iskolai táblának a sarka látható.

A közömbös arckifejezés ellenére Ady bogárfekete szemében valami leírhatatlan ragyogás sugárzik. Magával ragad a tekintete, minden érzelmet kitudok olvasni belőle, mintha mesélnének. Vastag szája lefelé görbül ugyan, mégis mosolygás benyomását kelti. Ady egyszerre komoly, és szívélyes.

Ellenben én elég béna arcot vágok, ráadásul a lófarokba kötött hajam is kócos egy kicsit. Viszont Ady zöld öltönye passzol az én zöld pulóveremhez.

−  Köszönöm! – mondom széles vigyorral az arcomon, és lementem a szelfinket a galériámba.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.