Ugrás a tartalomra

Jelige: Almagombó − Szóló gyümölcs, csengő termés, mosolygó alma; Szilvás gombóc

Szóló gyümölcs, csengő termés, mosolygó alma

 

Szép, nyárvégi nap volt, az a fajta,amikor a napfénybe már belekeverednek az ősz színei és illatai. Sétálni indultam,hónom alatt az éppen aktuális olvasmányommal. A közeli parkban kiválasztottam a kedvenc helyemet, egy nagy terebélyes almafa alatt elfekvő, hajdan zöldre festett (ez ma már csak a kevés megmaradt kopott részből állapítható meg), csigákból és hurkokból álló padot. Lehuppantam, fellapoztam a könyvet a félbehagyott résznél,majd átadtam egész lényem az olvasásnak. Éppen egy igen izgalmas résznél tartottam volna,amikor egy tompa puffanás rántott vissza a valóságba: egy alma volt az, amely éppen mellém esett. Utánanyúltam,felvettem,megforgattam az ujjhegyeim között, megvizsgáltam,úgy,ahogyan egy almát csak vizsgálni lehet. Nem volt még egészen érett, a dús,rostos piros szín csak éppen hogy felvillant a sárgászöld, szív alakú gyümölcsön. Miközben szép fényesre dörzsöltem, megcsapott a fűszeres,zamatos illata,úgy,hogy még a nyál is összefutott a számban. Már éppen beleharaptam volna, még a héj roppanását is hallani véltem,amikor olyan dolog történt,ami miatt méltán nevezhetem azt a napot életem legkülönösebb élményének− az alma ugyanis megszólalt:

− Mi van, kislány? Hát semmit sem tanultál Hófehérke esetéből? Tényleg csak úgy beleharapsz egy ismeretlen eredetű gyümölcsbe? Ilyen ez a mai fiatalság…óvatlan és nem képes,csak a saját hibájából tanulni….na mi van,te is Kuka lettél? Vagy elvitte a boszi a nyelved? Hát egy csöppnyi illem se szorult beléd?−  zsörtölődött gyümölcs uraság. Nem akartam bárdolatlan lenni,így az első döbbenetemből felocsúdva a lehető legudvariasabb hangon szólaltam meg:

− Elnézést, én csak…

− Te csak mi? Éppen meg akartál enni?−  fojtotta belém egyből a szót az egyre inkább vörössé váló alma. Erre már én is megembereltem magam,és határozottan feleltem:

−  Igen. Végülis Évánál nagyobb bajt nem okozhatok azzal, ha megeszek egy almát. Legalábbis ameddig ez az alma nem beszél− mosolyodtam el, gondolatban pedig vállon veregettem magam a hittanórán tanultakból összehozott frappáns válaszomért.

− Ne beszélj zöldségeket,te lány! Ádám meg Éva csak annyira evett  az én fajtámból, mint a jegesmedve a pingvinből!

−  De akkor…

−  Hogy miért hiszik olyan sokan,megjegyzem tévesen,hogy alma volt az az omniózus gyümölcs?− húzta kissé gunyoros mosolyra a száját új beszélgetőtársam.−  Az egész egy ostoba latin szójátéknak a következménye. De ha alma is lett volna, biztos, hogy a termés volt a hibás? Nem az ember?

−  Na jó, ezzel megfogtál. De mi van Erisz aranyalmájával? Az biztosan alma volt, és az volt az oka a Trójai háború kitörésének!− hívtam elő a történelemleckékből megmaradt emlékeimet,jó érvnek tartva őket.

− Hogy nektek mennyi butaságot és féligazságot a fejetekbe vernek! Gondolom, in medias res mesélve hallottad a mondát− forgatta unottan a szemeit piros ismerősöm.− Kezdjük csak szépen az egészet ab ovo, Léda tojásainál…vagy inkább mondjuk úgy,hogy Zeusz tojásainál?− kacsintott rám vidoran a tenyereimben magát kényelembe helyező teremtés, az arcom pedig egyre inkább lett olyan karmazsinvörös,mint újdonsült tanárom.−  Szóval, ha innen nézzük a dolgokat, akkor hibáztathatjuk a hormonoktól túltengő főistent, Eriszt,akinek lételeme a viszály, az elkényeztetett trójai királyfit, a csalfa Helénát,aki belebolondult egy csinos pofiba, de még Párisz lovát is, aki nélkül nem lehetett volna megszöktetni a világszép kisasszonyt.−  fejezte be elmés gondolatmenetét az alma, s ha kelletlenül is,de igazat kellett neki adnom.

−  Oké,akkor hagyjuk az ókort. Mi a helyzet Newtonnal? Elvégre neki az alma segített, miatta fedezte fel a gravitáció törvényét,meg minden. És Csongor és Tünde? Ők egy almafa alatt találkoztak, és ott is lettek szerelmesek! Meg ott az a svájci hős..hogy is hívják….Tell Vilmos! Ő a te fajtád segítségével bizonyította be rátermettségét!−  hangom a pozitív példák számának növekedésével arányosan vált egyre izgatottabbá. Hevületem csak akkor csillapodott,amikor megláttam egy újabb lesajnáló mosolyt megjelenni a gyümölcs arcán.

−  Nos,Newtont elismerem, és megsúgom,hogy az én egyik ősöm volt az a bizonyos alma. −  húzta ki magát büszkén, a beszélgetésben pedig most először jelent meg az én arcomon az a bizonyos elnéző mosoly−  De Vörösmarty….na ő aztán pesszimista volt a javból, s azért, hogy ne sírjon mindenki,aki őt olvassa, kitalált mindenféle csodafát almákkal,nemtőkkel meg hasonlók,csak,hogy egy kicsivel boldogabb véget adjon a drámájának. Mintha mi lennénk a felelősök az ember boldogságáért….Tell Vilmos meg...ha véletlenül megremeg a keze, vagy kicsit jobban fúj a szél,és az ősöm helyett a fiát találja el, szerinted ki lett volna a hibás az utókor szemében?

− Öhm…az alma?− kezdtem megérteni,hogy mit is akart mondani az apró barátom.

− Pontosan.− bólintott a kerek gyümölcs elégedetten,mint a tanár,akinek a diákja végre megértette a leckét. Végül pedig már nem is tudtam eldönteni,hogy mi a különösebb: az én szürreális beszélgetésem egy tudós almával, vagy pedig a tény,hogy az emberiség még a legnagyobb hibáit is képes rákenni egy  ártatlan gyümölcsre, áthárítva a felelősséget bármire,ami nem tud tiltakozni.

 

 

Szilvás gombóc

 

A szombat nálunk mindig egyet jelentett a közös családi étkezéssel: az egész hétből ez az egyetlen nap, amikor együtt tudunk asztalhoz ülni, és mind a négy szék egy időben válik foglalttá. És ha közös családi étkezés,akkor szilvás gombóc. Minden szombaton.

Az év ötven hétvégi napján pontosan délben látunk neki a főzésnek,amikor a nap már van annyira magasan,hogy betekintve a konyha ablakán,átkukucskálva az évtizedes diófák hosszúkás levelein keresztül, pontosan láthassa ténykedésünket. Amikor a közeli templom harangjai megkondulnak, és mély hangjuk az egész környéket bezengi, élesen megszólal az állomásról éppen kidöcögő vonat: ekkor vesszük elő a burgonyát a spájzból. Bár van otthon egy feketenyelű krumplihámozónk,mi mégis inkább egy− egy csak félig csorba kést fogunk ,és elkezdjük megtisztítani a földialmákat. Azért a csorba késekkel, és azért közösen, hogy ne legyen veszekedés. A régi, életlen kések hegye csak nehezen vág bele a zöldség héjába, de amint az első csíkot sikerül lehúzni,már könnyebb. Kezeink fürgén járnak, a sokat használt mozdulatsor mintha beléjük lenne ivódva. Ahogyan a krumpli egyre inkább kezd megszabadulni barna rétegétől,az én ujjaim úgy lesznek egyre piszkosabbak,gondolataim pedig messze cikáznak……Eszembe jut,amikor egyszer régen vidéki rokonainknál voltunk a krumpliföldeken. Futkorásztam,egyik napszámostól a másikig szaladtam,megfigyelni,hogyan bányásznak. Azt vártam,hogy valami kincset ásnak ki,de helyette csak barna, göröngyökhöz hasonló halmok akadnak a kezükbe. Kezdem elunni az egyhangúságot,és éppen egy szép fehér lepke után erednék,amikor egy idős,barázdált arcú,napbarnított bácsi hatalmas szalmakalapban int magához. Valamit szorongat a markában és amikor odaérek,mint egy kagyló,két érdes tenyere kinyílik, feltárva az igazgyöngyöt: egy régi pénzérmét. Nekem adja,én pedig kitörő örömmel szaladok anyuhoz, meg apuhoz megmutatni új szerzeményemet. Már éppen odaértem,amikor hallom,hogy vitáznak valamin. Megtorpanok. Nem szeretem,amikor veszekednek. Inkább eljövök, és kincsemet egy kedves mosolyú, nagy szoknyájú néninek mutatom meg. Mesélni kezd a tündérekről,akik valamikor azon a helyen éltek, és amikor eljöttek onnan,néhány ékszerüket ott hagyták….

Megmossuk, felkockázzuk a krumplikat, és elővesszük a régi fazekat,melynek zománca már régen lekopott. A víz szép lassan forrni kezd, a burgonyaszeletek táncra perdülnek,a meleg gőz pedig bejárja az egész konyhát, elhozva a közelgő ebéd ígéretének illatát. Mint megidézett szellem,úgy emelkedik a fehérre meszelt plafon fölé, s a tejszínű párában újabb emlékek tűnnek fel….a bátyámmal egy reggel a konyhaasztalnál ültünk, és vártuk, hogy a tej felmelegedjen a két színes tálkába kitöltött gabonapehely mellé. Türelmetlenségünkben az előző esti mese hatására kanalainkkal harcolni kezdtünk,úgy,ahogyan a királylányt megmentő herceg is tette. Felforr a tej,kifut, de mi már észre se vesszük, sárkányokkal és boszorkányokkal küzdünk.  Csak az égett tej jellegzetes szagára, és arra a sistergő hangra ,melyet a kályhával érintkező folyadék hallat, eszmélünk fel a játékból. De már késő. Anyu nagyon mérges,kiabálni kezd: most jobban hasonlít a boszorkányra,mint a királynőre. Aznap reggeli helyett egy− egy piros folttal a karunkon indulunk óvodába ….

Miután a krumpli már puha,leszűrjük és apu apró darabokra töri, határozott, erős mozdulatokkal. A szilvákat közben megmossuk,eltávolítjuk a magjaikat. Vagy a barackokat. Attól függ,mihez van kedvünk. Közösen döntünk. Azért közösen, hogy ne legyen veszekedés. A megtört burgonyát összekeverjük a gyúródeszkán liszttel és szép, sárga házi tojással. A massza szép lassan homogén lesz, összeáll egy nagy egésszé. Ameddig ketten a gombócokat formázzák, addig valaki aranybarnára pirítja a zsemlemorzsát, a negyedik pedig összekeveri a fahéjat és a cukrot. A fahéj fűszeres illata közben mindent beleng…Akkor is ilyen illat volt a konyhában,amikor összevesztem a bátyámmal. Anyu fahéjas csigát készített, apu dolgozott, mi pedig építőkockákból emeltünk kacsalábon forgó palotát, melynek piros és zöld téglái tökéletesen simultak egymáshoz. Amint anyu beszólt a szobába, hogy kész az uzsonna, már pattantam is fel, de a hirtelen lendülettől az egész addigi munkánk romba dőlt. A bátyám nagyon dühös lett, és megcibálta a hajam. Én erre megharaptam, mire ő meglökött, és mire anyu belépett a szobába, már mindketten a földön birkóztunk és kiabáltunk. Aznap nem tudtam megenni a csigát, mert felrepedt a felső ajkam, és nem is játszhattunk együtt. A ház nagyon csendes volt azon a délutánon….

Katonás rendbe egymás mellé sorakoztatjuk a gombócokat, mielőtt betennénk a félkész ebédet a lobogó vízbe. Ha marad még tészta, nudlit gyúrunk belőle. Körbeálljuk a fazekat, és egy pillanatig gyönyörködve nézzük a sárga batyukat, amint szép lassan feljönnek a víz felszínére: olyan ez, mint a varázslat. A háttérben csendben szól a rádió, a bemondó felolvassa a híreket, bejelenti az időt, majd pedig felcsendül egy rég elfeledett LGT-dal…. legutóbb akkor hallottam ezt a számot,amikor apu elment itthonról. Akkor is veszekedtek, de annyira hangosan, hogy a szobámba is behallatszott. Nem tudtam figyelni a logaritmusokra, így félretettem a matekházim és helyette felhúztam a rádiót a maximális hangerőre. Nem figyelek a dalra, de legalább elnyomja a kintről beszűrődő zajokat. Pár perc múlva a bátyám lép a szobámba és leül a kanapéra, szorosan mellém. Átfogja a vállam és elveszi a felé nyújtott fél fülhallgatót. Csak ülünk szótlanul, és várjuk, hogy elmúljon a vihar. Mikor később kimegyek a konyhába, anyu az asztalnál sír, apu kabátja és cipője pedig hiányzik. Nem szólok semmit, visszamegyek a szobámba és kicsit lejjebb veszem a hangerőt.  Apu aznap este nem, csak a következő reggelen jött haza…

Megterítjük az asztalt a kockás abrosszal,kitesszük szépen sorban a késeket és villákat,a maradék fahéjas cukor középre kerül ,majd pedig tálalunk: mindenkinek két, pontosan két gőzölgő gombócot adagolunk ki. Azért kettőt, hogy ne legyen veszekedés. Felvesszük a villáinkat,az első falást a számhoz emelem,óvatosan megrágom a falatot. Egy baj van csupán: én nem szeretem a szilás gombócot…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.