Ugrás a tartalomra

Jelige: Krumplicukor − Szókratész és Menón sütit süt; Találkozás

Szókratész és Menón sütit süt

 

Történt egyszer az ókori Görögországban, hogy Szókratész és Menón kisütötték a tudásmegszerzés filozófiáját. 

− Nem akarsz valamit sütni? Mondjuk valami édeset? −  tette fel a kérdést Szókratésznak egy nap Menón. Ám az egy kérdéssel válaszolt:

−  Tudom, hogy semmit sem tudok, ezért magyarázd el mit értesz édes alatt!

− Hát ez elég hülye kérés.

− Na, érdekel az általános meghatározása. Különben is a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet.

− Édes például a muffin, a dobostorta,  a csoki, a süti…− mondta Menón, Szókratész pedig ezen konkrét példák alapos elemzése után észrevette a közös vonásukat és le vonta a következtetést, ám itt még nem állt meg.

− De ezek csak példák...

− Akkor sütünk több féle sütit jó? − Szókratész belement, mivel úgy gondolta, hogy a tudást többek között Menón idegesítésével lehet megszerezni, meg persze tapasztalat útján.

Szókratész és Menón csokidarabos sütiket, muffinokat, diós rétest és almás pitét sütöttek. Mondanom se kell, nem voltak valami konyha tündérek, de miután mindketten megkóstolták alkotásaikat, az általános közmegeggyezés alapján kijelentették, hogy mivel van bennük cukor, ezért édesek és nem mellesleg finomak.

− Ne kínáljunk meg valakit vele? Mondjuk Gorgiaszt, itt szónokolt a közelben. Bár Szókratész nem repesett az ötlettől, Menón mégiscsak meggyőzte, hogy kínálják meg Gorgiaszt is műveikkel.

− Tégy, ahogy jónak látod, úgyis megbánod, bárhogyan cselekszel.

− Hmm… Halljátok, szerintem ez keserű. − mondta Gorgiasz.

− Látod, mondtam én, hogy bele fog kötni ez a szofista. − mérgelődött Szókratész. − Nem, ez édes. − mondta Gorgiaszhoz fordulva, ellentmondást nem tűrően. Ám Gorgiasz szofista mivoltához híven tovább folytatta:

− Dehát az ízlés relatív, s nem zárhatod be definíciók börtönébe. −  a két szakácsművész, “Ez most komoly” arckifejezéssel néztek össze.

− Az viszont köztudott, hogy a cukor édes, és ebben cukor is van. −  fejezte volna be a vitát Szókratész szokásos abbahagyási gesztussal, amikor is a szofista így folytatta:

− Nem tagadhatod meg a valót. Az ízlelés az egyéntől függő.

− Hallod lehet tényleg keserű. Nem tudom lejárt-e a tej szavatossági ideje.

− Menón, ne hagyd magad becsapni, a szofisztikált szavaival, meg a cifra szónoklatával. Csak kiforgatja a szavakat.

− Hiszen magad is hallod, ez teljesen relatív.

− A cukor édes és mivel ez köztudott, nekem ez elég igazságkritérium.Tehát nincs szükségem, hogy beleköss. − zárta le a vitát Szókratész.

− Ja egy sima köszi is megtette volna. − mondta Menón.

 Később Menón felkereste a gazdát akitől a tejet vette, hogy megbizonyosodjék a tej szavatosságáról. A tejjel minden rendben volt.

 

 

Találkozás

Amikor először került kezem közé Kosztolányi Dezső Esti Kornél című műve a történetben leírt ellentétes pólusú „ikerpár” eszembe juttatott két fiatal embert, akikkel még öt éves koromban találkoztam.

Amikor még kisgyerek voltam, egy reggelen eldöntöttem, hogy megszököm otthonról. Ahogy mentem mendegéltem teljes elkötelezettséggel egyszer csak különös látkép tárult elém. Akkoriban nem tudtam milyen helyre csöppentem. Mivel egészen más volt, mint amit rövidke öt évem alatt láttam kíváncsiságom tetőfokára hágott, s ingerelt hogy a helyet feltérképezzem. Nyakam kilencven fokos szögben megdőlt, így bámultam az eget csókoló magasztos épületeket és szobrokat. Senki sem állíthatott meg. Aztán mégiscsak megálltam egy épület előtt. A fentebb említett két „ikerrel” találtam szembe magam. Meglehetősen magasak voltak. Egyikőjüknek magas nyitott gallérja volt, nyakában vékony sárga nyakkendővel. A másik vasalt inget és nadrágot viselt. Minkettejüknek barna szeme volt, ám a csillogásuk elárulta különbözőségüket. Az egyikük szeme barátságosan sugárzott, a másiké pajkosan.

− Szervusz! Hol van a mamád? − kérdezte tőlem az egyik, leereszkedve szintemre. Bár felfedezések és kalandozások terén nem ismertem félelmet, az emberek mindig megrémítettek. Lesütöttem szememet és nem válaszoltam.

− Elvitte a cica a nyelved? − piszkálódott a másik. Majd látván, hogy reakcióm semmit sem változott, egy krumplicukorral próbálta megoldani nyelvem. − Tessék, vedd el!−  Szemem felcsillant az édesség láttán, de nem mertem elfogadni.

− Mit csinájunk vele? Itt mégse hagyhatjuk.

− Miért nem?

− Kornél ne légy ennyire szívtelen. Mégiscsak egy kisgyermek.

− Talán ha mi mutatkoznánk be előbb − vetette fel a gondolatot Kornél. A másik beleegyezés gyanánt visszasüllyedt szintemre és ismét beszélni kezdett hozzám:

− Az a bácsi ott Kornél, igazi semmirekellő. − élcelődött „ikerpárjával”−  Engem Dezsőnek hívnak. − barátságos bemutatkozásuk eredményes volt, megszólaltam. Illedelmesen bemutatkoztam és elmondtam, hogy most éppen világgá mentem. Összenéztek.

− Hihetetlen milyen messzire fújja a kíváncsiság az embert. Mi is eljöttünk szülővárosunkból, de te azért várj még vele. Mond csak, hol laksz?

− Kosztolányi Dezső utca, 21 szám alatt, Szabadkán − jelentettem ki. Ám ahogy ez a mondat elhagyta számat, mint akik kísérletet láttak elfehéredve néztek össze. Nem hittek a fülüknek.

− Micsoda polihisztor vagy, már utcának is beálltál? − viccelődött Kornél. Bevallom, én nem étettem e két cimbora beszélgetését, de feltételezem valami ilyesmiket mondhattak egymásnak. Dezső még mindig lesokkoltan guggolt előttem. Arcom fürkészte, hátha választ talál benne, hogy ez biztosan csak valami tréfa. Pár percnyi fagyott némaság után belátta, ez nagyon is valós.

− Kicsi lány, biztos vagy ebben?

− Igen − hát persze, hogy biztos voltam, saját lakcímemet csak tudom. Megkérdezték tőlem milyen évet írunk.

− 2008-at −  kicsit viccesnek találtam a két „iker” szinte azonos értetlen arckifejezését.

− Mostmár végképp nem hagyhatjuk itt. Ezt meg kell írni!

− Dehát mégsem maradhat velünk.

− Ugyan, én gondját tudnám viselni.

− Saját magadat is alig tudod eltartani Kornél! − ezzel Kornél nem tudott vitába szállni.

− Mutassuk meg Misinek! Meg Gyuszinak! A sajtónak!

− Találkozzunk velük a Centrálban. Sürgönyözz nekik! − javasolta Dezső. Majd kézen fogott és elindultunk a kávézó felé.

Amikor beléptünk kávé és cigaretta füst keveréke csapta meg az orrom. Dezső rednelt. Magának feketét, nekem forró kakaót. Kis idő múlva Kornél visszatért két másik vele nagyjából egykorú fiatalemberrel. 

− Szervusz! − mondta a magasabbik szolidan. Mind a hároman helyet foglaltak. Mellettem ült Kornél.

− Szervusz Misi! Gyuszi!

− Mit akartál megmutatni nekünk? − kérdezte a másik, szomorkás figura.

− Őt − mondta Kornél és Dezső egyszerre, izgatottságtól túlfűtötten.

− Kérlek mondjátok, hogy nem raboltátok el –aggodalmaskodott Misi.

− Nem, ő szökött meg otthonról − magyarázta Kornél.

− Néha én is szeretnék elszökni ebből a világból.

− Tudjuk Gyuszi − mondták a cimborák egyszerre.

− A pláne, viszont nem ez –folytatta Dezső és felém fordult − Mond el nekik amit nekünk mondtál! Mond el hol laksz és az évet! − készségesen elmondtam a kért információkat a másik két fiatalembernek is.

− Mennyit adtatok neki? − kérdezte szkeptikusan Misi.

− Azt hiszed lefizettük?

− Ennél jobb csínyt is kitudtam volna találni. − méltatlankodott Kornél. Innen már nem igazán emlékszem miről beszéltek. Heves, ám barátságos vita volt. Konél egy idő után figyelmét felém fordította.

− Finom? − kérdezte, miközben a kakaót szürcsöltem.

− Mhm...

− Képzeld, tudok varázsolni − mondta rejtélyesen. Tenyereit feltartva mutatta, hogy üresek s nem lesz ebben semmi csalás. A fülem mögé nyúlt−  Voilá! − mutattott fel egy aprót, mintha csak onnan húzta volna elő. Így szórakoztatott, amikor is eluralkodott rajtam a honvágy.

− Haza akarok menni − jelentettem ki keserűen. Csend lett. Senki sem tudta, hogy fogok haza kerülni.

− Esetleg ha lemennénk Szabadkára valahogy vissza tudna menni... − ötletelt Kornél.

− Ez őrültség! – fakadt ki Misi. – Miért nem viszitek a csendőrségre s jelentitek be, hogy elveszett?

− Azon szimpla elmefuttatás alapján, drága barátom, hogy ez a kishölgy, nem csak másik városból, hanem más idősíkból jött.

− Nem hiszem el... de rátok hagyom. Tegyetek úgy, ahogy jónak láttjátok – nyugodott bele nehezen Misi. Torka már különben is berekedt a sok beszédtől.

− Rendben. Holnap vonatra ülünk – jelentette ki Dezső. Szétszéledt a társaság. Dezső megágyazott nekem egy díványon. Lefeküdtem s megpróbáltam aludni. A szokatlan helyen nehéz volt álomba szenderülnöm. Miután szemeim hozzászoktak a sötéthez, végigpásztáztam a kis lakást. Egy sarokban szürke íróasztal, rajta poros lámpa. A „tájat” papír folyamok, notesz dombok és Könyv hegyek díszítették. Itt is cigaretta füst terjengett és újság szag. Újra felülkerekedett rajtam a honvágy és a gondolat, hogy talán sosem jutok haza, könnyeket csalt szemembe. Kornél meghallotta szipogásom. Hallottam tompa lépéseit, ahogy közeledett. Megállt és lábamhoz ült.

− No, ne sírj! Még megcsunyulsz − vigasztalt. Pár percnyi csönd beállta után így folytatta:

− Néha én is sírok.

− Neked is honvágyad van?

− Így is mondhatnánk – mosolyodott el −  Emlékszem első napomra az iskolában. Nem találtam a helyem. Iskolatársaim ki akartak irtani onnan, mert nem tartoztam sehova. Mindenki kiszorított a padból. Sírni kezdtem. Aztán megjelent az oktató és rendet tett. –Kornél nyugtató hangon mesélt, csendesen.

− Én szívesen ültem volna veled egy padban − mondtam félálomban.

− Néha még most is úgy érzem gyerek vagyok, vagyis szeretném elhinni, hogy lehetek még gyerek. − ahogy beszélt, folyamatosan, egyenletesen, elaludtam és már nem hallodtam mit modott.

Arra már nem igazán emlékszem, hogy hogy kerültem haza, de tudom a markomban szorongattam egy krumplicukrot, amikor anyu és apu rámtalált pár utcányira házunktól. Anyu azt mondja az volt élete legrosszabb fél órája.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.