Ugrás a tartalomra

 

Utazások

A neves polonista, Kerényi Grácia – Kerényi Károly lánya – élete maga is kész regény. Megjárta a német koncentrációs táborokat, csodálatos módon túlélte, itthon és Lengyelországban részt vett az ellenzéki mozgalmakban, miközben egész életét a kultúrák, elsősorban a lengyel és a magyar kultúra közötti híd építésének szentelte. Utazások című, frissen megjelent válogatott írásaiban az élete során megtett nagy utakról mesél, ami magában foglalja mind a seprúni „nagy utazást” a halál torkába, mind a lengyelországi „ingázásokat”, a zarándokutakat, a hazai tájakat vagy épp egy hellén földrajzi és időutazást.

A kötet magában foglalja Csisztay Gizella Kerényi Grácia, a lehetetlen ostromlója című tanulmányát is, melyben a szintén kitűnő lengyel műfordító így ír egykori mentoráról, majd életen át tartó barátjáról:

„Kerényi Károly ókortudós lányának életét három dolog határozta meg: a hellénizmus szeretete, Auschwitz és Lengyelország. Tizenkilenc éves volt, magyar–görög–latin szakos egyetemi hallgató, amikor az Új Idők Kiadótól elvitte a Gestapo. Családjukban hagyomány volt a nácizmussal való szembenállás, s ő nem tett egyebet, csak felírta az egyetem falára, hogy le a németekkel. Egy múzeumkerti beszélgetését az ellenállásról kihallgatta egy besúgó, s már másnap letartóztatták. A Gestapó börtönéből, ahol együtt ült Karády Katalinnal, Bécsbe, majd Auschwitzba szállították. Apja ekkor már Svájcba emigrált második feleségével, s amikor megtudta, hogy lánya koncentrációs táborba került, fellármázza a fél világot. Kapcsolata volt Altheim német, náci érzelmű ókortudóssal – az ő közreműködése nyomán Auschwitzból Ravensbrückbe szállították Gráciát, ahonnan 11 hónapos fogság után szabadult. A táborban lengyel fogolytársnőitől, a lengyel Bibliából megtanult lengyelül, és élete ettől fogva elválaszthatatlan lett a lengyelségtől.

Hazatérve befejezte az egyetemet, szakdolgozatát Radnóti Miklós költészetéről írta, majd kísérletet tett a lengyel szak megalapítására a pesti egyetemen. Miután apja svájci emigrálása és ottani tevékenysége miatt itthon feketelistára került, Grácia sok jóra, legalábbis állásra itthon nemigen számíthatott. A műfordítás lett a kenyere. Fordított görögből, latinból, de elsősorban lengyelből. Szinte mindenkit ő fordított az ötvenes-hatvanas években; az ifjabb fordító nemzedék csak a hetvenes évek második felében jelent meg. Ahogyan egy korabeli műfordító később egy rádióinterjúban elmondta, nagyon irigyelték Gráciát, mert ő azt fordított, akit akart. És nemcsak klasszikusokat és kortársakat a lengyel irodalomból, de a magyar költészetet is közvetítette a lengyelek felé.”


Kerényi Grácia

Utazások

Részlet

Szereted: a chłodnikot? – kérdezte Krysia telefonon, s most kész ebéddel vár: egyedül eszem, ők majd később; már a vonat indulása előtt egy órával ott állok a csomagjaimmal a klonowai taxiállomáson, de taxihoz nincs szerencsém, végül egy tejesfurgont szólítok le, s megnyugodva ülök be a sofőr mellé. A kormánykerék alatt szentkép: a töviskoronás Krisztus. A Keletire vitetem magam, Pragára; nem szeretem a Centralnát, mozgólépcső és alig néhány percre áll meg a vonat.

Az előcsarnokban nem várok sokáig, Hanka rövidesen befut, s már fent, a peronon akad ránk Ewa, két fagylaltot hoz, hisz nem tudta, hogy Hanka is kikísér, hárman esszük meg. Ewa átjön velem vonaton a Centralnáig, az alagútban kitartjuk arcunkat az ablakon, az esti vendégségről mesélek, ő nem tud újabbat, semmit sem intézett a falujárása ügyében, de lehet, hogy meglátogat a nyáron. A búcsúzást mindig ideiglenesnek érezzük. A kupéban velem szemben kedves idősebb úr, azután egy mulatságos, amerikás lengyel száll be, óriás bőrönddel, Saint Louis-ból; ő még kevésbé sejtette, mint én, hogy Úrnapján nem repülhet Krakkóba. Akadozva beszél, töri a lengyelt, gyakran kever bele angol szavakat, de hamisítatlan lengyel közvetlenséggel – akár magyar is lehetne – veszi elő, mutogatja a családja: felesége, gyerekei fényképét. Egész úton szóval tart bennünket, csak egy-két újságcikket olvasok el Varsó és Krakkó közt, s kibámulok: megint bodza, akác, patakpart, s kiégett ócskavas-szerelvények itt-ott, begyepesedett mellékvágányokon. A radomi pályaudvaron feliratok: „Ha jobban akarunk élni, dolgozzunk jobban. A párt programja a nemzet programja.” Danuta jut eszembe, a második auschwitzi Entlassung-Quarantenéből, a radomi orvos lánya, milyen boldogan kiabálta, amikor fölolvasták, ki hova mehet szabadulása után: „Ich fahre nach Radom, ich fahre nach Radom!” Akkor tudtam meg, hogy Radom is van a világon. Skarżysko-Kamienna létezéset sokkal később, talán az első krakkó-varsói vonatúton, 1954-ben? Most fehér alapon pirossal: „Célunk: fejlett szocialista társadalom építése.”

Úgy látszik, ezúttal nem jön össze a színházhabzsolás, gondolom rezignáltan, taxira várva a krakkói pályaudvar előtt; hosszú a sor, gyéren szállingóznak a kocsik, majdnem kilenc óra, mire beszállok: nincs miért kimennem a sátorba, rég elkezdődött az előadás. Csak a Rynekre sétálok be, és korán lefekszem. A péntek délelőttöt munkára szánom, reggel megveszem a zakopanei buszjegyet, nincs kedvem vonatozni, azután beülök Etelka szobájába. Segíteni próbálok neki, bár a tapasztalatok itt is átadhatatlanok; hiába is magyaráznám, mi az, ami Adyban lefordíthatatlan, s a szerkesztőnek az átköltéseket is el kell fogadnia – nekem igazán szívügyem, de nem tehetek többet. Hogy az objektív esztétikai értékek mikor mennyire a nyelvi közeghez kötöttek, talán majdani habilitációs tanulmánykötetem témája lesz, ez nem érzelmi ügy, az érzelmekre legföljebb, megint, ’62-ben írt visszaemlékezésem utalhat: „...a németek bevonulása, március tizenkilencedike után hirtelen összeírtam, hány Ady-verset tudok könyv nélkül, hozzá is tanultam egypárat: 45 volt. Milyen jó volt azután szavalgatni őket magamban, a ravensbrücki kórház betegágyán, amikor már felülni se tudtam, csupán vártam, mi történik velem ezután: élek-e, vagy halok. És előbb is, valahányszor kértek a társaim: a Pestvidéki Törvényszék börtönében például, az 536-os cellában, három verset kellett mindennap elmondanom: Adytól kettőt, az »Egy ócska konflisban«-t meg az »Imádság háború után«-t, Kosztolányitól pedig az »Üllői úti fák«-at.” Az Üllői úti fák díszes gyökérvédő vasrácsait nézem, vajon mi lesz a sorsuk, míg fagylaltot nyalogatva baktatok, július negyedikén, a Sobiesky János utca felé: állítólag itt van egy bolt, ahol többféle diópántot lehet kapni. Az utca első házán emléktábla: a Magyar Lengyel Egyesület állította a törökverő lengyel király emlékére, évszám nélkül. Milyen szép kis utca, állapítom meg, szép régi ferencvárosi házak, udvarok, remélem, nem bontják le, mint a Külső Józsefvárost vagy Óbudát. Sose hittem volna, hogy a Mester utca is vidékiesen meghitt, mit nem tesznek a fák, virágok és bokrok!

A krakkói Plantyn még nem virágoznak a magnóliák, ez a búcsúzás is csak ideiglenes, Krakkó mindig otthonos, de inkább nézni való város, Varsó az élnivaló. Az autóbusz-pályaudvaron sikerül taxitársakat találnom, alig valamivel drágább és háztól házig, Lenáékig, csomagokkal együtt, zsúfoltság nélkül a kánikulában; buszjegyemet perceken belül eladom. Sofőrünk zakopanei, csak másnap tudom meg, hogy eredetileg Krakkó környéki, vagy húsz éve költözött a Tátrába; de rögtön szót lehet vele érteni, s míg bőbeszédű útitársnőm elmeséli, hogyan égett le decemberben a faháza, valószínűleg egyik vendége, egy ottfelejtett teaforraló jóvoltából, én ereszcsatornám szállításának lehetőségeit latolgatom magamban. Mire beérünk Zakopanéba, nagyjából meg is egyezünk; rögtön fölmegyünk a Daniel utcába, Karpielékhez, a sofőr a kocsijához méri az ötméteres fatörzset, elfér a Volga csomagtartóján, semmi baj. A moziba is eljutok, a Wajda-filmre, a Márványember-t adják, ma utoljára, ezzel vigasztaltam magam előre az elmulasztott színházakért, mert emlékeztem rá, hogy péntek délután megnézhetem a Giewontban. Túl mindazon, ami szép és igaz, humoros és megrendítő, szívszorongató és elgondolkozni való: a nemzedéki összetartozás érzését is megszilárdítja bennem, megint csak azt, ami átadhatatlan; mikor fogok erről, magunkról, rólad és rólam regényt írni?

Lena örömmel fogad, épp a legjobbkor: magyar levelet kapott és egy szót sem ért belőle, debreceni üdülő vendégek jönnek a kiadó szobáiba, csere-megállapodás egy lublini intézménnyel. Azután Agnieszkával beszélem meg a pesti utazását, már ő is tizennyolc éves, hogy repül az idő, Sergiusz húsz, majdnem annyi, amennyi Lena volt annak idején, ötvennégyben, a krakkói napokban. Agnieszka a Vidám Parkba akar járni, ketten jönnek, a barátnőjével, előtte dolgoznak egy hónapig, hogy megkeressék a nyaralásra a pénzt. Megint ötkor kelek, sofőröm a Volgával hatkor vár a ház előtt, fölmegyünk Karpielékhez a csatornáért, a fekete macska bebújik a kerékre, aztán kibújik. Chochołówban úgy döntünk, mégis ezen a határállomáson próbálunk szerencsét, kisebb a forgalom, hétkor nyitnak; tíz perccel hét előtt fölvesszük a vámos kisasszonyt a kocsiba, gyalog baktat a határ felé. Míg a nyitásra várunk, a sofőrnek eszébe jut, hogy nem ragasztotta le a taxi számát, szerencsére van nálam flastrom, vízhatlan finn ragtapasz, a méret is jó. Ereszcsatornánk mérsékelt szenzációt kelt, „Mit visznek?” – „Egy olyan kis ereszecskét” – mondja a sofőr. – „Mi az, nincs Magyarországon fa?” – kérdi a másik határőr, s a vámoskisas - szony a rend kedvéért kinyittatja a bőröndömet, kicsit megemelgeti a ruhák csücskét. Jövet a Mávaut-buszban részletes ismertetést olvastak föl a legújabb lengyel vámrendeletről, mi mindent nem szabad kihozni, se gyapjút, se pamutot, se bőr-, se szőrholmit, se ruhát, se ágyneműt, se fehérneműt, de ereszcsatornáról nem esett szó; így hát nyugodtan robogunk tovább. Megint Felső- és Alsó-Lehota, számozott fülű téesz-tehenek, Árva vára és Besztercebánya, a városokban a kommunizmus, a falvakban a szocializmus a jövőnk; Ipolyságon– Parassapusztán a magyar vámtiszt rá se néz a csatornára, vihetjük Dobogókőre. Rétságon Colát iszunk, még nem hullott le a pipacsok szirma, ugyanúgy virágzó bodzabokrok, egy vadszőlős ház Nagyorosziban; Vácott Művelődési Központ és kőszentek, a forgalom nem túl nagy, sofőröm szeretne este nyolcra visszaérni a határra, mert akkor zárják Chochołówban, és ott hagyta a zlotyjait. Bevásárolok neki a Batthyány téri csarnokban, szalámit, hűsítőt és italt, banánt is kér, nem cseresznyét vagy epret; Dobogókőn az ereszt a vállán viszi le a házhoz, meghívom ebédre a Nimródba, s már indul is vissza. Én meg nekiállok ereszt pácolni, kenni, lenolajjal, xylamonnal, xyladecorral és xylamittal; eljátszhatok vele egy hétig, míg meg nem jön Staszek Karpiel, hogy végre fölszerelje. Azután már eshet az eső.

Dobogókő, 1977. július 6–8.

 

Kerényi Grácia: Utazások. Óbuda Könyvek sorozat, Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata, 2019. Lengyel fordítások: Konrad Sutarski. A könyvet szerkesztette: Csisztay Gizella.

Kép forrása: PIM

*

Kapcsolódó anyagok:

Csisztay Gizella: A lehetetlen ostromlója. Kerényi Grácia emlékezete

A lehetetlen ostromlója - tudósítás
 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.