Ugrás a tartalomra

 

Kijózanító szembenézés

Izgalmas kötettel jelentkezett Farkas Wellmann Endre. Cukor.baj című naplójában sorstársakhoz, „leendő” sorstársakhoz, férjekhez és feleségekhez, apákhoz, anyákhoz és gyermekeikhez szól, akik szerencsétlenségükre vagy maguk is betegek lettek, vagy családtagként érintettek ebben a bajban. A cukorbajban.

 

„Senki életében nem örömünnep egy halálos kórral szembesülni. Pláne egy lassú lefolyású, a mindennapokat átszövő pusztító erővel, amely önmagában igényli a vele való foglalkozást, a gyakori szembenézést a halállal. Mégis, reménykedve harcol a beteg, hiszékenyen, gyengén kötélnek áll, ha bárki bármit ígér neki a jobbulása érdekében, minden gyógyszert beszed, minden eszközt megvásárol, miközben egy nagyon fontos dolgot elfelejt: gondolkodni.

Nekem is csak kilenc év után sikerült ezzel az elmélyültséggel visszatekinteni a betegségtörténetemre, mígnem egy hosszas, féléves kitartó kísérletre vettem rá magam, és mindeközben együvé írtam azt, amit erről az állapotról gondolok, elsősorban mint emberi állapotról” – írja kötetéről a József Attila-díjas alkotó.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett bemutatón Szabó Tibor Benjámin a Líra Csoport részéről üdvözölte a jelenlévőket, azzal a bon mot-val, miszerint a nagy irodalmi művek többnyire vagy a szerelemről, vagy a halálról szólnak. Ez inkább az utóbbihoz áll közel – célzott Farkas Wellmann könyvére, amely ugyan nem szépirodalom, nem fikció, mégis életbevágó témát boncolgat: betegséget és legyőzését. Farkas Wellmann Endre elmondta, egy „becsületes könyvet” szeretett volna írni arról a témáról, amiről rengeteg ostobaság olvasható a különböző médiumokban. A Facebook különösen jelentős gyűjtőmedencéje a sületlen eszmecseréknek, ezt akarta ellensúlyozni a teljesen őszinte naplóval.

Az író beszélgetőtársa, dr. Zacher Gábor toxikológus főorvos felhívta a figyelmet: közel egymillió cukorbeteg él Magyarországon, és a lakosság hatvan százaléka elhízott. Épp az ilyen kíméletlen szembenézésekre lenne szükség, mint Farkas Wellmann könyve, amely voltaképpen a „szembenézés művészete”. Tehát nemcsak a cukorbetegségről szóló ostoba eszmecseréket ellensúlyozza ez a mű, hanem merőben különbözik az önsegítő könyvek áradatától is. Napló, irodalmi értékű napló. Mint az író hozzátette, ha az ember képes a szembenézésre, vállalja a saját betegségét és a történetét, akkor ennek eredményei még a laborleleteiben is megmutatkozhatnak – nála is ez történt. A könyvben rögzített kísérlet lényege, hogy Endre cukorbetegként belefogott egy komoly diétába – valójában a ketogén diétaként ismert étrendet követte, bár ő nem tudta, hogy az –, és eközben szerzett tapasztalatait, orvosi eredményeit, lelkiállapotát és ehhez kapcsolódó gondolatait napló formájában lejegyezte.

A beszélgetésen szintén szóba kerültek a függőségek, már csak Zacher doktor foglalkozása okán is. Például a dohányzás, amit az író – ellentétben étrendje szabályozásával – nem tudott és nem is akar felfüggeszteni. Mint elmondta, ha letenné a cigarettát, nem tudna többé Farkas Wellmann Endreként bemutatkozni, az identitását veszítené el. Zacher Gábor nem titkolta: ő is nikotinfüggő, erős dohányos. Mindketten egyetértettek abban, hogy a kötet végére került novella, melyet Gálfalvi G. Zsolt jegyez, pontosan felfejti ezt az életérzést. Farkas Wellmann úgy fogalmazta meg: az ember érti, természetesen, hogy mi az, ami árt, de mégis nagy dilemma, hol a határa annak, hogy méltósággal élhetem az életem, vagy nagy nehezen kicsikarok tíz év „hosszabbítást”. Hiszen előbb-utóbb úgyis befejeződik.

Zacher doktor felhívta még a figyelmet az Értékrendek című fejezetre, amelyet kiemelkedően fontosnak tart. Ennek kapcsán kérdezte az írótól: véleménye szerint beszélhetünk-e a mai Magyarországon bármiféle értékrendről. Farkas Wellmann úgy válaszolt: általánosan elfogadottról nem. Totálisan különböző világképek ütköznek a közbeszédben, amelyeknek távolról sincs közös nevezőjük. Visszakanyarodva a könyv témájához az író hangsúlyozta: ha az önmagunkhoz és a világhoz való viszonyunkat nem tesszük rendbe, akkor a betegségből való gyógyulásra sincs sok esély.

Mivel a cukorbetegség kialakulása nem független a testsúlytól, Zacher Gábor arra is rákérdezett a szerzőnél: sikerült-e lefogynia? Bár látványos fogyást nem ért el, felelte Farkas Wellmann, de karbantartania sikerült a súlyát, ami megint csak hasonló a dohányzáshoz: ha a megszokott súlya lecsökken, pocsékul érzi magát. A fogyás számára inkább csak másodlagos cél volt. Viszont ha már szóba jött az evés, ő maga firtatta Zacher Gábornál: létezik-e „kajafüggőség”? Nem lepődtünk meg a válaszon: természetesen létezik. És hogy miért szeretünk úgy enni? Erre a falógén-elmélet a magyarázat: őseink akkor ettek, amikor ételhez jutottak, de akkor aztán bőven, hiszen bizonytalan volt a jövő. Ezt a tulajdonságot örököltük, csakhogy nálunk már korántsem bizonytalan a másnap. A karácsonyi időszak például sokaknál eszelős élelmiszer-bevásárlási rohamokkal és zabálással telik – jegyezte meg Zacher doktor, amiből nehéz kigyógyulni.

A kötetben Farkas Wellmann többnyire erős kifejezésekkel fogalmaz, mint megvallotta. Ez is a kíméletlen szembenézést szolgálja, hogy mindent a nevén nevez. A tüneteket sem lehet szépíteni. Egyik ilyen emblematikus, kijózanító mondat a „meg fogsz dögleni” – egy példaértékű könyv példaértékű mondata, jegyezte meg Zacher Gábor. Hogy Endre ezt felismerte, és tett ellene, lehet a záloga annak, hogy a beszélgetést optimistán tudták zárni: „Jó eséllyel van még negyven boldog éve” – jósolta az orvos a páciensnek, pontosabban a beszélgetőtárs az írónak.

                                                                                             

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.