Ugrás a tartalomra

 

Költészet az egész világ

Filozófiai kisesszé Böszörményi Zoltán Soha véget nem érő szeretkezés című kötetéről

Böszörményi Zoltán kötete a világ univerzális költészet-jellegét kicsiny részekre bontja. Egyszerre látjuk szétfoszlani a valóságtapasztalatot, amelyben minden csupasz szándékká válik, és egyszerre tapasztalunk egy másik hangszínt, melyben a láthatóról beszél a költő, miközben éppen felemészti azt. Mintha a gondolat akkor írná le a gondolatot, amikor az megszületik a gondolatban.

 

„Senki sem éhes a szóra / de kívánja a kimondhatatlant / a feltörő öröm ízét / a koriander illatát / a tüzet a lázadást / a pillanatot amikor nem kell / megalkudni senkivel és semmivel / és hazudni sem szükségszerű // ki önmagával szembesül / tükörbe tekint?” – írja Böszörményi Zoltán A vers nem lett osztályharcos című költeményében, amely legújabb kötetében, a Soha véget nem érő szeretkezésben* olvasható. Majd így folytatja: „beszélj a semmiről // köddé foszlott az idővilág / aki kötélen táncol / áhítattal nézi a sűrű valóságot / táncol / lép(eget) / lépéseit tátott szájjal bámulja / a szakadék / s fellángolnak a kövek / ha félrenéz // beszélj a semmiről”. A sorok között olvasva a költő valami nagyon valószerűtlen evidenciát fogalmaz meg: az ember önmagával szembesül, a saját megragadhatóságára vágyik. Rádöbben: saját magát látja meg a létben. Egy szakadék fölött imbolyog, amibe bármikor belezuhanhat. A kötet verseit olvasva elmondható, hogy számtalan esetben a lírai én szabad utat enged magának a szakadék felé, és bele is zuhan. Egyszerre látjuk szétfoszlani a valóságtapasztalatot, amelyben minden csupasz szándékká válik, és egyszerre tapasztalunk egy másik hangszínt, melyben a láthatóról beszél a költő, miközben éppen felemészti azt. Mintha a gondolat akkor írná le a gondolatot, amikor az megszületik a gondolatban. Mintha nyugtázná, hogy igen, azért még mindig itt ez a világ, a kimondhatatlan előtt, még ha darabjaiban is: „ma a fák közerkölcse kifogástalan / ma nem tüntetnek a kormány ellen (...) Kína nagyon olcsón vette meg vágyainkat / a világbörzén most fillérekért kaphatók”. Az utolsó versszakban felhevül a megtapasztalt élmény, amikor Böszörményi egymást követő, feltűnően erős képekben fogalmaz, és valószínűleg nem véletlen, hogy ebben a versben, a többi költeménytől eltérően, nem használ központozást. A gondolat intenzitását, az érzelmi turbulenciát érzékelteti a sajátos verstagolással. Valamit vár a verstől („vers / látod a jövőt?”), egy magasabb szótól, aztán, mint megáradt folyó, magával ragad mindent, mi útjába kerül, hexameterekben hömpölyög tovább: „Tér ágyán fekszik a teremtő semmi az álom / ködbe veszett a sekély éj vére lobog ma elébed / a hínár ring benne erek mosolyán libeg hozzád / ezzel fűzd magad ódon egekhez emeld szemed énrám…”.

A 20. század egyik legmeghatározóbb filozófusa, az időnként Böszörményi kötetében idézett Wittgenstein is megkérdőjelezi a szavak jelentését, ami szerinte nem más, mint emberi kreálmány, alkotás: önmagukban a szavak semmit sem jelentenek, csak betűk egymás mellett. A jelentést az ember adja meg azáltal, hogy használja őket. A betűvonat ablakán című vers mottója az erre vonatkozó Wittgenstein-idézet. A szerző a versben azt az egyetlen, magányos pillanatot ragadja meg, amikor a pőre betűk mondatokká állnak össze. Vonathoz hasonlítja a betűk sorát, amely arra vár, hogy fellobbanjon a szikra, hogy elinduljon, hogy jelentést kapjon: „kifutna a vonat / a véges végtelenbe, / hogy jelentését megkeresse”. Utolsó sorában a lírai én kinéz a betűvonat ablakán, és mintegy provokál, hogy tovább gondoljuk, és megjelenjen a szemünk előtt, ahogy a jelentés önmaga szemléletébe kezd. A szó című versben Böszörményi azt a pillanatot is megragadja, amikor felelőtlenül adunk életet a szavaknak, és velük a jelentéseknek, mindenféle tét nélkül, aztán pedig kapkodunk, hogy visszavegyük őket. A kép aprólékosan ragadja meg, bontja ki azt, amit valójában már mindenki megtapasztalt, csak épp nem biztos, hogy megfogalmazódott benne.  

„Kétségtelenül létezik a kimondhatatlan”, állítja Wittgenstein, akinek egyébként olvasható egy olyan sora is, hogy: „Ha tudod, hogy itt egy kéz van, minden egyebet elismerünk neked.” Wittgenstein szerint ez az elgondolhatatlan, kifejezhetetlen meg is mutatkozik, mégpedig a misztikában, ami szerinte egy megélt, egzisztenciális teljesség, ami a kifejezhetőn túl létezik. Mindez azonban valahol nagyon messze, egészen a platonizmusban gyökerezik, amely szerint a testetlenség, a szellemiség jelenti a lét teljességét. Ha bármit hozzáadunk: jelen esetben, ha megpróbáljuk megragadni, azzal lefokozzuk, elveszünk belőle, sőt, Pierre Hadot szavaival élve: egyenesen tagadjuk a lét teljességét. Tehát éppen a hozzáadás révén kicsinyítjük le. Érdekes megközelítés ez a költészetben, amely éppen arra vállalkozik, hogy megragadja a kimondhatatlant, a lét mélységeit. Megállapíthatjuk, hogy Böszörményi versei esetében a gondolat megnyilatkozása a sejtelem határán mozog, ott kap hangsúlyt. Igen jót tesz ennek a költészetnek, hogy sejtelmek sorozatában kel életre a tapasztalat. Wittgenstein szerint a valóságnak csak a nyelv közvetítette képét látjuk. A mondatalkotás tulajdonképpen a világ egyfajta tapasztalata, a mondat a valóság képe. Borges tagadja, hogy a nyelv a valóságot ragadná meg. Egyik, költészetről szóló előadásában felidézi Benedetto Croce tételeit. Az egyik tétel szerint az irodalom a kifejezés dolga. A másik szerint: lévén, hogy az irodalom a kifejezés dolga, szavakból áll, és maga a nyelvezet is esztétikai jelenség. Borges ezzel egyet is ért, és egyúttal azt is kijelenti: a költészet nem a könyvtárban levő könyvekkel azonos. „Az a költészet, hogy az olvasó rátalál a könyvre, hogy felfedezi a könyvet. Van egy másik esztétikai élménye is, az a pillanat – az is különös –, amelyben a költő elképzeli a művét, s amelyben lassanként felfedezi vagy kitalálja a művét.” Érdekes ebből a szempontból az egyik ciklus címadó verse, A költő trófeái, ahol Böszörményi a költő létmódját kísérli megragadni: szavakat gyűjt, képzettársításokat, metaforákat a körülötte lévő világból. Célja természetesen, hogy valami olyat mondjon el, amit előtte még senki sem, valamit, ami „nem beszél önmagáról”. Közben felvet egy másik kérdést, a képzeletét: „S ha megláncolják kezed, / a szabadon száguldó / gondolattal működik képzeleted, / új világot teremthetsz, / új határt a fényűző szónak, / dimenziót, / látványt, / fényességet / a feléd igyekvő jelentésnek.” A lét színterévé e tekintetben színtisztán egy belső tér válik, és az alkotás vagy felfedezés e belső térben valósul majd meg. A lehetőségek voltaképpen határtalanok, a vers a végtelenségig írhatja tovább magát. Egyébként Platón szerint kitalálni és felfedezni annyi, mint emlékezni. Borges ugyanitt idézi Francis Bacont is, aki szerint minden létezik, nekünk már csak meg kell látnunk.

Feltehetjük a kérdést: tulajdonképpen mi a költészet tere és ideje? Böszörményi A vers című költeményben azt írja: a vers „az időben feldarabolt jelen”. Ugyanakkor sok mást is elmond róla: „A vers a Tér, melyben az Idő az anyaggal kézen fogva jár. / A vers az ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk (...) a vers: a szeretkezés, a lábunkra felhúzott zokni, a vers a hóesés… A vers a csend, az eldördülő ágyúban a golyó.” Tehát egészen konkrétan azt látjuk, hogy eszerint a vers magává a világgá, a pőre valósággá alakul át, valami olyasmivé, ami mindig is volt, van és lesz. Kívül is, belül is, amiben mi gyökerezünk, amiben minden más gyökerezik. És ezért nem is kell szétnézni. A vers az, amivel bármit lehet csinálni: tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni… Ott van minden tétova mozdulatban, ugyanakkor az univerzálisban is. Lehet, hogy ennek észrevételéhez egy másfajta látásmódot kell elsajátítani. Az is lehet, hogy csak néhány kóbor pillanatban döbbenünk rá a körülöttünk fortyogó világra, és ebben a világban önmagunkra.

Ez a vers-mivolt a kötet egészében felfedezhető. A költő meg is valósítja azt, amit állít. Mindenből költeményt farag, de nem válik világivá, a versek egyúttal az érzések mély megéléséről tanúskodnak, ezek a tapasztalások meg vannak emésztve, mert a költőnek nemcsak érzése, gondolata, de véleménye van róluk. Olvassuk el a kötetcímet adó versét, a Soha véget nem érő szeretkezést, például. Talán a versgyűjtemény legötletesebb, legironikusabb, leggroteszkebb szövege. Böszörményi szerelmi versei erőteljesek, tüzes lávát lövellnek a képzelet égszínkék boltozatára: Simogató, Randevú, Novemberi elégia.  De az egész kötetről elmondható, hogy valóságos özönszerű virágzás, a versek nem is folynak: inkább ömlenek. Értelemszerűen rá akarnak törni a kimondhatatlanra, de – szerencsére – az mindvégig megmarad annak, ami: élő, lüktető, megfékezhetetlen érzelmi és értelmi tűzijátéknak. Villámgyorsan váltakoznak benne a helyszínek. Egyik percben még Torontóban járunk, aztán Münchenben, Budapesten, majd a Hargita hegyoldalán, ahonnan egészen szürreális módon „belátni a Gozsdu-udvarba”. Egyik percben még tenger partján állunk, a szikla tetején, aztán metrón utazunk, fölöttünk a hatalmas város betontengere. Az élő és halott személyek ugyanilyen villámcsapásszerű vendégek a versekben: Szophoklész, Spinoza, Walt Whitman, John Updike, Thomas Mann, Krúdy Gyula, Kertész Imre, Konrád György, Bodor Pál, Mandics György, Esterházy Péter... Böszörményi kötetének lírai anyaga erőteljesen él, hullámai magával ragadják az olvasót. Mindenről ír: történelmi pillanatokat idéz fel, vagy egy rémhírről szóló újságcikk válik ihletőjévé. De ugyanúgy egy szoba négy fala vagy a naprendszer is a vers egére kívánkozik. Ha egyszerre kísérli meg végigolvasni az olvasó, akkor félő, hogy meghökken, megriad ettől a sok képtől, beszámolótól, gondolattól, helytől és váratlan vendégtől. Ezért ezt a kötetet semmiképp sem szabad sietve olvasni.  

Visszatérve A versre, a poézis tehát egyszerre van jelen mindenütt és mindenkor. A vers, a „feldarabolt jelen”, minden egyes olvasás aktusa révén végül is jelen idejű marad. Hasonló ez ahhoz, amit Roland Barthes mond a fotográfiáról: egy fotó egyetlen pillanatot tesz halhatatlanná, örökidőjűvé. Ugyanez lefedhet egy költeményt is, legyen az külső vagy belső pillanat, az olvasás aktusa a pillanatot örökké és halhatatlanná teszi. Ugyanakkor mindebben az is érdekes, hogy az olvasatok nyilvánvalóan változók. A pillanat, melyet a költő megragad, szerteágazik, újabbnál újabb pillanatokká lényegül át, olyanná lesz, mint egy ezerágú fa; és ha az ezerből ki is nő még ezer, a törzs ugyanaz marad. Borges írja, hogy mind az ember, mind a szöveg olyan, mint Hérakleitosz folyója: a ma embere más a tegnap emberénél, a változás szüntelen, és ugyanez igaz a szövegre is, amit minden olvasás, újraolvasás és egy újabb újraolvasás megújít. A fa ágai végtelen számúak lehetnek. Még akkor is, ha lényegében minden csak emlékezés, és akkor is, ha ugyanazt a pillanatot már sokan megragadták.

Az olvasó a kötet egy-egy versében felismerheti saját világát, hiszen Böszörményi Zoltán verseiben a világ univerzális költészet-jellegét kicsiny részekre bontja. Az Eszme című versben hangsúlya, nyoma is van ennek: „Csak annyi szavam van, / amennyi képzetem” – írja a költő, mint aki nem akar pontot tenni, inkább folytatni szeretné a megkezdett mondatot.

 


* Böszörményi Zoltán: Soha véget nem érő szeretkezés. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.