A nyár még javában tartott, a földeken lassan befejeződött az aratás. A kaszások a gabonát rendre vágták, a kötegeket az asszonyok szedték össze, amit kévékbe kötöttek, majd keresztekbe rakták. A kemény munka közben is volt kedvük énekelni a lányoknak. Arcukon csurgott a veríték, de mit sem törődtek vele. Kipirult orcával Mariska is fújta a nótát. A legények gusztálták domborodó csípőjét, feszes mellét.

 

Akkor érkezett a mezőre Csordás ifiúr, a gazda fia. Serkent már a bajsza, haját hátrafésülte. Jóképű fickónak számított a faluban, és nem utolsó szempont, hogy módos is volt. A tehetős családok gyakran hívták meg vizitre. A süldő lányok kellették magukat, kacérkodtak az ifjabb Csordás Pállal. Minden anya örült volna, ha az ő lányát választja majd az úrfi feleségnek.

A fiatalúr szeme megakadt a szép Mariskán. Kedvtelve nézegette, az meg zavartan pillantott vissza rá.

– Ki lyánya vagy te rózsás arcú? - kérdezte Pál.

– A Veres Mihályé - sütötte le a szemét szemérmesen Mariska.

A fiú az ostorral hátratolta a kalapját, sercintett egyet.

– A faluvégén laktok, ugye?

– Igen - rebegte alig hallhatóan a lány.

Nem szokott ő fiatalemberekkel társalogni, nemhogy még a gazda fiával.

– Osztán minek nevezett el anyád?

– Anyám meghalt, amikor születtem. Őutána kaptam a nevem, Mariska.

– No, Mariska! Este nincs kedved velem diskurálni ott a kazlaknál?

– Jaj! Nekem nem szabad! Apám el is törné a derekamat, ha este férfiakkal beszélgetnék.

– Nem kell azt apádnak tudni. Surranj ki, mikor már csillagos az ég, és csak a hold világít. Én ott várlak! - azzal hátat fordított, és továbblépdelt.

Mariska még a gondolatba is belepirult. Éjszaka, fiúval, a kazlaknál...

 

Este, mikor lemosakodott, haját két copfba befonta. Apjának kitálalta a vacsorát, majd ő is falatozni kezdett.

– Te lány! Mi van veled? Ne csak turkáld azt az ételt, hanem egyed is!

Mariska szófogadóan kanalazta a köményes levest, harapta hozzá a friss cipót. Amikor elpakolt és lefeküdt a szobájába, a plafont bámulta, nem tudott elaludni. Egyre csak Pál úrfi szavai jártak az eszében.

 

Kint már koromsötét volt, csak a csillagok fénylettek, mint megannyi gyémánt. A hold egy felhő mögé bújt, szinte cinkosa lett a lánynak. A lány hallgatózott, megnyugodott, mert az apja horkolásától zengett a ház. Mezítláb surrant ki, a cipőjét a kezében tartotta, vigyázva arra, hogy édesapja ne hallja meg a lépteit, nehogy megébredjen. Bundást megsimogatta, hogy ugatásával ne elárulja őt. Nesztelenül osont a kazlak felé. A vaksötétben leskelődött, de Pált nem látta sehol. Egyszer csak valaki hátulról elkapta a derekát.

– Reméltem, hogy eljössz - suttogta, és egy puszit lehelt a lány nyakára.

Halkan beszélgettek. A fiatalúr azt persze nem mesélte el, hogy fogadásokat kötött barátaival arra, hogy eljön-e Mariska. Aki ismerte Veres Mihályt, az tudta, hogy szigorú ember, és bizony nagyon lobbanékony természetű. Figyelmeztették is Pált, hogy kerülje a bajt, mert ha Veres uram megtudja, hogy a lánya körül legyeskedik, főleg éji találkára hívja, az bizony sok jóra nem számíthat. Pál azonban nem volt olyan ijedős fajta. Persze csak úgy nyerheti meg a fogadást, ha valamit visz a lánytól, igazolva azt, hogy tényleg találkoztak.

– Mariska! Holnap is kilopakodsz? - kérdezte a legény.

– Megpróbálok - rebegte a leány.

Pál szépeket duruzsolt a fülébe. Még jó, hogy sötét volt, mert Mariska fülig pirult a bókoktól. Neki még senki nem mondott ilyen csodás szavakat.

– Add oda a keszkenődet, hogy addig is érezzem az illatod, és hogy ha megfogom, te fogsz az eszembe jutni.

A lány örömmel adta, Pál pedig boldogan tette el a megszerzett bizonyítékot. Másnap a kocsmában mutogatta az ivócimboráinak a kendőt. Azok meg csak bámultak, mert nem bíztak abban, hogy a lány kimegy éjjel. Az is meggyőzte őket, hogy a lány monogramja is a kendő sarkába volt hímezve.

Az éj beköszöntött újra, Mariska ugyanúgy, mint előző este, kilopódzott a kazlakhoz. Fülledt, meleg volt. Amint Pál meglátta, egyből csókot nyomott a lány szájára.

– Ezt nem szabad ifiúr! - tolta el magától a lány.

– Mindent szabad, ami jólesik. Fiatalok vagyunk, egyszer élünk! - vágta rá a fiú.

Mariska engedte, hogy cirógassa az arcát, de a keze egyre lentebb kalandozott.

– Nem ezt már tényleg nem szabad - suttogta Mariska.

– Mit gondoltál, minek hívtalak ide? - lökte a lányt a kazalba. Ha nem akarnád, akkor nem jöttél volna.

Letépte a blúzt, elővillantak a lány feszes kis mellei. Hiába kapálózott, karmolt, nem tudta megakadályozni Pált. Az meg nem volt kíméletes. Mariska nem mert sikítani, mert azt az apja hallaná meg elsőnek. Akkor aztán lenne nemulass! Az ettől való félelem aztán szinte megbénította. Nem sírt, hagyta magát.

– Holnap is gyere! - vetette oda parancsolóan a lánynak a fiú, miután végzett.

Azzal otthagyta. Mariska nehezen állt fel, szeméből csorogtak a könnyek, lassan botorkált haza. Óvatosan ment a szobájába, némán vette le a blúzát, elrejtette a fehérneműjével együtt, nehogy az apja megtalálja. Másnap kérte édesapját, hadd maradjon otthon, mert nem érzi jól magát. Veres Mihály szúrósan nézte a lányát. Bólintott.

– Maris! Minden rendben van? Nem tetszel nekem...

– Rendben, csak fáj a fejem - válaszolta.

Pedig dehogy a feje fájt, hanem mindene, de leginkább a lelke.

- Munka után kicsit bemegyek egy a kocsmába - szólt Veres Mihály.

Mariska elégette a szégyenére emlékeztető ruhadarabokat. Aztán takarított, főzött, mosott. Munkával igyekezett elterelni a gondolatait. 

Veres Mihály este egy pohár bort szürcsölt a kocsmában, amikor a másik asztalnál ülők hangos nevetésére, beszédére lett figyelmes.

– Mondom! Ártatlan volt még! Én avattam fel! - dicsekedett a gazda fia. Ma is találkozom vele. Kicsit még be kell tanítani, mert tapasztalatlan. Ha már kész, ti is kipróbálhatjátok - röhögött.

– Csak Veres uram meg ne tudja! - mondta az egyik siheder.

Akkor azonban benne akadt a szó, mert meglátta a másik asztalnál Veres Mihály sötét tekintetét.

– Kiről beszél maga? - lépett oda Mihály a fiatalokhoz.

Pál először megijedt, de gyorsan kapcsolt, és elővette Mariska keszkenőjét.

– Hát róla! - lengette meg Mihály uram orra előtt.

Veres Mihály meglátta rajta a V.M. monogramot. Azonnal tudta kié, még a felesége hímezte a keszkenőbe a kezdőbetűket. Sarkon fordult, és mint a dúvad, rohant haza. A lánya épp az udvaron volt. Apját leste, mikor érkezik már. Mariska látta, hogy valami baj van. Mielőtt bármit kérdezhetett volna, az apja megragadta  és ezt üvöltötte:

– Mit tettél, te lány? Hát azért neveltelek, hogy olcsó cafka legyél?! Fiatal urak kapcája?!

Ütötte, vágta, ahol érte. Mariska amint kiszabadult apja kezei közül, elrohant. Meg sem állt az uraság portájáig. A hátsó kapunál várakozott, amikor végre meglátta a hazatérő Pált.

Sírva odasietett.

– Na! Mit keresel itt?

– Segítsen rajtam! - kérte Mariska.

Amint a fiatalúr jobban megnézte a lányt, már tudta, hogy miért is jött. Tán némi jó érzés is szorult belé, mert így szólt:

- Gyere. Arra nem messze van egy kis házikó. Senki sem lakja. A mienk. Ott meghúzhatod magad. Este majd meglátogatlak. Viszek ezt-azt.

Hálásan nézett a fiúra. "Milyen kedves, segít rajtam." - gondolta.

 Sötétedéskor meg is jelent Pál. Hozott enni- és innivalót. A fizetséget is megkérte érte. Mariska engedelmeskedett, mert tudta, nem számíthat másra, csak rá.

Teltek-múltak a hetek, hónapok. Mariska az ételért, a szállásért mindent megtett. Egy nap váratlan bejelentést tett Pál:

– Na, nekem elég belőled! Találtam egy másik lányt. Szép, fiatal, teltebb, mint te. Legalább van mit fogni rajta. Te amióta itt vagy, csak fonnyadsz, nekem már nem kellesz.

– De hát akkor mi lesz velem? Az apámhoz nem mehetek vissza...

– Nem is kell. Maradhatsz.

Mariska boldogan nézett rá. Mégiscsak jó ember.

– Még nem fejeztem be! Itt lakhatsz, de... vannak barátaim. Ők esténként eljönnek majd hozzád, te kedves leszel velük. Adnak egy kis pénzt, élelmet cserébe. Úgy viselkedj, hogy panaszuk ne legyen! Megértetted? Lehet, hogy én is időnként eljövök. Bár...- és fitymálóan nézett rá. - Szedd össze magad!

Néhány papírpénzt dobott az asztalra.

– Ezen vegyél olyan pirosítót, meg még ami szükséges ahhoz, hogy aki rád néz, gusztusa támadjon egy kis etyepetyére. Mert ha ilyen sápkóros leszel, a barátaim is elmaradnak majd, akkor meg miből fogsz megélni?

Kifordult az ajtón.

Mariska csak nézte az asztalra hajított pénzt. Nem sírt. Már régóta nem tudott sírni. Lerogyott az asztalhoz és azon gondolkodott, hogy mi lett volna, ha azon a nyári estén nem megy ki Pálhoz. Az apjára gondolt. Azóta nem látta. Vajon mi lehet vele? A faluban Pálon kívül senkivel nem beszélt. Boltba is ritkán ment, mert látta a lenéző tekinteteteket. Volt, aki úgy kerülte, mintha leprás lett volna. Az is előfordult, hogy leköpték.

 

Pál a kocsmában hangosan újságolta:

– Na, tietek lehet a Maris. Én már meguntam. A kis házunkban vár benneteket. Beosztjátok, hogy mikor ki megy hozzá. Megígértettem vele, hogy kedves lesz veletek. Ha nem így lenne, akkor csak szóljatok. Majd én helyre teszem a kis cafkát.

Veres Mihály ezt mind jól hallotta, mert azóta az elátkozott nap óta minden este leitta magát, hogy felejtse, tompítsa a bánatát, a csalódását. Felállt, majd rávágott az asztalra, ahol Pálék ültek. A következő ütés már Pál fejét érte, az meg lefordult a székről.

– Jaj! Gyilkos! - sipította a kocsmárosné.

Veres Mihály kirontott, egyenesen a kis házhoz rohant. Berúgta az ajtót. Mariska félelemtől tágra nyílt szemmel nézett apjára.

– Édesapám - nyögte.

Többet nem tudott szólni, mert az apja a mindig magánál tartott késsel lesújtott rá. Egyszer, kétszer, ki tudja hányszor…

Aztán Veres Mihály megtörölte a kezét a ruhájába és elindult a csendőrségre...