Ugrás a tartalomra

 

A moha zöldje lecsorog a háztetőn

A harmat időnként

I.
Az ablakokat hajnalban nyitva hagyom,
hogy kiszivárogjanak azok az álmok,
melyekre nem akarok emlékezni.
Míg alszom, átrendezed a szobákat,
utána nekiütközöm mindennek,
és napokig keresem magam.
Futok a tegnap felé.
Leverem a polcról a tárgyakat, eltörnek,
ahogy azok a mondatok,
melyeket egykor fiókokba rejtettem –
részegen se jussanak napvilágra.
Hogy valahogy igazoljam a létet,
megkeresem, és kidobálom mindet.
Elgurulnak –
nem ütköznek semmibe.

II.
Az álmok a szoba falára dermednek,
amikor nincs ki megálmodja őket.
A harmat időnként kiül a tárgyakra,
rajtuk hagy valamit a hajnali hűvösből.
Egyre hidegebb.
Ki kell számolnom, meddig maradhat
nyitva az ablak – a túl hosszú csend
árt a faleveleknek.
Már feketedik a kert.
Itt csak a kamra ajtaja néz Kelet felé.
Reggelente gyertyát gyújtunk,
hogy megfőzhessük a kávét.

III.
Álmomban azt mondta a hegy,
lassan elfelejtenek az otthoni fák.
A kavicsok átrendeződnek,
kényelmetlen minden cipő.
A hiányba más tartalmakat illesztünk,
vagy új hiányokat nevelünk,
ne tűnjön fel a föld közönye,
amikor megpróbáljuk rajtahagyni
lábnyomainkat.
Szaggatott a hang – felzabálta az idő.
Talán ezért indázzák be napról napra
kilométerek a hegyet. Megnémul.
Hiába kiáltunk.

A földrengések bennünk

Elhagyott darabjainkon megül a harmat.
Órák telnek el, mire rájövünk,
új otthont kell építenünk. Nyirkos a talaj,
bizonytalan, hány téglát bír még el ez a világ.
Földrengések szakítják meg az ébredést,
hogy kételkedjünk, mielőtt
véletlenül leélnénk így egy életet.

A fény

Egyre gyakrabban olvadnak el a színek.
A kanna füléről teámba csepeg a bíbor,
vöröses gőz kúszik a fal repedéseibe.  
Reggel eltűnt egy fa,
most kéregszőnyegbe temetkezik a kert,
a moha zöldje lecsorog a háztetőn,  
elnémítja a fűszálakat.
Lassan száműzi magát a valóságból minden,
mintha megbújna még egy hely,
ahol újra lehet születni.

Lementem a régi óráshoz – fekete gödör a helye,
senki sem látta elfolyni az időt,
csak a számok esnek le az órákról.
A hidak belecsöpögnek a folyóba.
Senki sem integet a túlpartról.
Vonat fütyül hajnaltájt, de nem érkezik meg.

A Hold fénye elhal, mielőtt elérné
a hegy csúcsait.
Hallgatunk róla.

Elneveztem rólad egy tengert
                            Hosszu Kálmánnak

Elneveztem rólad egy tengert, azt, amelyiket
a házunk mögötti szikláról látni.
Amikor megunjuk a falu csendjét, ott lógatjuk a lábunk,
nézzük, ahogy a felhők a horizontra csöpögnek.
Azt mondtad, nem halhatok meg, közben
a téridőről magyaráztál, és a végtelenről.
Felzúgott egy vonat, pedig itt már rég nincs vasút.

A tenger illata hajnalban az udvarunkban áll.
Olyankor sirályok ülnek a fákra, hallgatják, hogy
sziszeg a távol: valamikor ez is víz volt.

Nem akarom, hogy korábban menj el, mint én, mondtam,
és kaparni kezdtem a sziklát, elrántottad a kezem,
hogy minden összeomolhat: belezuhanunk a tengerbe,
a hullámok felcsapnak a szikla tetejéig, ellepik az udvart,
felkapják a házat, és nem lesz hova visszamennünk.
Nem árultam el, hogy már nem emlékszem, ki voltam azelőtt.

A tenger, amit elneveztem rólad, türkiz, ha esik az eső.
Olyankor bentről nézzük a sirályokat, sóillatú mind,
köröznek a kémény fölött.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.