Ugrás a tartalomra

Jelige: Örök barátság” – Járulékos veszteség

- 1 -

Az Életöröm Otthonhoz tartozott egy közel 1000 négyzetméteres park is. Közepén egy helyes, pici tó, körülötte többféle fa magasodott az ég felé. A lebetonozott járdával körbe ölelt víz mentén padok sorakoztak. Az egyik padon két őszülő úr üldögélt. A csendet apró loccsanások zavarták csak meg, vagy a fáról lehulló, apró zörgéssel földet érő elszáradt levelek.

– Holnap vérvétel lesz – szólalt meg a testesebb férfi, csak úgy foghegyről, miközben folyamatosan a vizet nézte.

– Tudom – válaszolt a másik, aki valamivel soványabb volt.

– Talán végre megtudom, hogy mi a bajom…

– Soha nem fogod tudni, hogy mi a te bajod. Neked mindig van valami bajod Janikám. Egész életedben küszködtél valamivel, már az óvodában is.

– Tomikám, ott csak te voltál az én legnagyobb bajom, mikor a harmadik nap lelöktél a hintáról és betörted a fejem.

– Azt pusztán azért csináltam, mert nem akartál kiszállni – dühös tekintettel fordult Tamás barátja felé.

– Most komolyan. Hetek óta nagyon furcsán érzem magam – könyörgőre váltott János hangja.

– Közel tíz éve itt vagyunk már, és azóta minden áldott héten különös érzéseid vannak. Tudod öregem, én akkor éreztem ezt, amikor elvesztettem a feleségemet – felnézett az égre, keresztet vetett, majd folytatta – nyugodjon békében. Utána pedig akkor éreztem hasonlót, amikor a húgom, a te feleséged hagyott itt bennünket – mondta és közben rámutatott barátjára – Ma is bennem él, mikor sietett hozzád, hogy hozzon valami finom hazait, és útközben az a rohadt, részeg, alkoholista elütötte a járdán. Ma is kinyílik a bicska a zsebembe ha arra gondolok, hogy az a mocsok csak két évet kapott. Feltételesen pedig egy év után szabadult, csak azért, mert jól viselkedett a börtönben - köhögve fejezte be mondanivalóját.

– Ne tépjed fel a sebeket, szépen kérlek – oldalra fordulva nézett barátjára.

– Na jól van, gyere, menjünk vacsorázni Janikám. És most szólok: evés közben meg ne szólalj! Nem fogod eljátszani azt, amit mindig is szoktál, megértetted? - szúrós szemekkel nézett a padról időközben felálló barátjára.

 

- 2 -

 

Tímea megfogta János barázdált, ráncos kezeit, majd kifordította. Simított néhányat rajta, közben belenézett az öreg szemébe, majd gyakorlott mozdulattal a tűt a vénájába nyomta. A vörös folyadék hamar megtöltötte a kis üvegcsét. Tímea ledugaszolta és a többi mellé rakta.

– Pár nap és megtudjuk, hogy mi a baj Jani bácsi – nevetgélve nézett az öregre. Kis géz darabot szorított a pici pontra, amit a tű szúrása hagyott a férfi karján.

– Bízzunk benne Timike, bízzunk benne.

A nővér éppen a felcímkézéshez készülődött, mert az utolsó öt mintát még nem jelölte meg, ekkor azonban megszólalt a telefon. Ingerülten kapott a készülék felé, mert azt hitte megint a férje hívja. Épp csak pár perce vesztek össze. Gondolta, most azért keresi megint, hogy folytassák a vitát ott, ahol az imént abbahagyták. Megdöbbent mikor a vonal végén szomszédja szólalt meg:

– Timike Zoltán vagyok – pár másodperc szünet következett.

– Igen – ingerülten, ám félve, rosszat sejtve válaszolt a nővér.

– Hogy is kezdjem drága…

– Mondja már!

– Sajnálatos baleset történt. A lányát elütötte egy autó. A balesetiről hívom. Én kísértem őt el.

– Mondja már mi van vele? - egyre indulatosabb lett Tímea.

– Küzdöttek az életéért. Sajnos nem tudták megmenteni. A főorvos azt mondta, a legnagyobb baj az volt, hogy túl sok drog volt a szervezetében, más esetben nagy eséllyel meg tudták volna menteni.

A nővér nem válaszolt, csak nézett maga elé a semmibe. Lassan lefelé engedte a kezét, úgy érezte nem kap levegőt, sötét köd és homály ereszkedett le a szobába, átölelve Tímea minden porcikáját. Egyre erősebben fojtogatta, marta a fájdalom. Nem vette észre azt sem, hogy leereszkedő keze a kis üvegcsékkel teli dobozra vágódik, így a minták halk csörömpöléssel az asztalra borultak. Ebben a pillanatban tért vissza a való világba. „Az utolsó öt nem volt felcímkézve” - motyogta magában. „De én már biztosan nem hívom vissza őket - dünnyögte. Visszarakosgatta a mintákat, majd ahogy a kezébe akadt a papír, rajta az adott beteg nevével, úgy ragasztotta fel a címkéket az üvegekre. Mikor végzett, felpattant és rohant a főorvos szobája felé, hogy végre el tudjon indulni a balesetire. Egyáltalán nem dolgozta fel a történteket. Úgy viselkedett mint aki csak látogatóba indul a kórházba. Mikor a főorvos szobájába belépett, főnökének is azt mondta, hogy be kell szaladnia a kórházba a lányához. A labornál azonban egy pillanatra megállt:

– A minták a szobámban vannak felcímkézve – kiabált vissza és futott tovább a folyosón.

 

- 3 -

 

Eltelt egy hét és a főorvos a szobájába hívatta Jánost.

– Jani bácsi – hosszú szünet következett – van egy kis probléma a véreredménnyel…

– Ne is folytassa főorvos úr. Inkább azt legyen szíves megmondani, hogy a gyógyszereim szedését , hogy kell megváltoztatni a jövőben vágott a szavába az öreg.

– Jani bácsi nem csak erről van szó.

– Nem? - nyújtotta el a szót a beteg, és közben kikerekedett szemekkel nézett orvosára.

– Sajnos át kell küldenem a közeli belgyógyászati klinikára.

– Hűha lepődött meg az öreg.

– De már a holnapi nap folyamán. Mondhatnám azért, hogy elkerüljük a komolyabb bajt, sürgős a dolog. Természetesen ez az Ön egészségét szolgálja.

Mikor János visszafelé ballagott a folyosón kusza gondolatok cikáztak a fejében. Mérlegelt, és közben mint egy versenyautó, úgy száguldott élete a szeme előtt. Jó és rossz dolgok egyaránt eszébe jutottak, így közben meg-megtorpant, majd őrült tempóban folytatódott a láthatatlan film. Mikor szobája ajtajához ért megállt. Most már csak azon járt az esze, hogy a történteket, a rossz hírt hogyan közölje barátjával. Nagy levegőt vett és lenyomta a kilincset.

 

- 4 -

 

Tamás egyedül üldögélt, az ablakból nézegette az őszbe hajló tájat. Zsebkendőt vett a kezébe, mert érezte, jobban folyik az orra a megszokottnál. Meglepődve látta a papírdarabon a vékony, piros csíkokat. Kisebb köhögés is rázni kezdte testét. Arcához emelte a zsebkendőt, de a látványtól ledöbbent. Most már nagyobb vérdarabok maradtak rajta. Közben nyílt az ajtó és amikor a két barát meglátta egymást, egyszerre szólalt meg mindkettőjük. János gyorsabb volt:

– Szar a helyzet barátom.

– Szar bizony. Nagy szar – válaszolt Tamás. Csak nézték egymást, arcuk, mozdulataik mindent elárultak. Tudták, hogy valami borzalmas dolog történik velük, amit legyőzni szinte lehetetlen.

– A klinikára küldött a főorvos. Már holnap mennem kell törte meg a csendet János.

– Én meg szó szerint vért köpök – válaszolt Tamás.

Rövid csend borította be a szobát, áthatolhatatlan falat emelve kettőjük közé.

– Harcolni fogunk, annyi mindent legyőztünk már. Annyi szarságon keresztül mentünk mi ketten. Meglásd majd jót nevetünk az egészen, ahogy szoktunk mosolyra szaladt a szája.

– Legyen igazad öcsém – válaszolt Tamás.

Elindultak a másik felé és összeölelkeztek. Az erős szorítások szinte már a gyógyulás boldog szelét hozták magukkal.

 

 

- 5 -

 

Az elfekvő második emeletén feküdt Tamás, akit János már másnap meglátogatott. Mikor belépett a kórterembe először szinte szólni sem bírt, annyira lesokkolták a látottak, barátja ugyanis egy hegyes kést nyomott szívéhez, szinte görcsösen szorította magához a vágóeszközt.

– Állj már le! Mit csinálsz te őrült? - ordított rá János.

– Nem bírok így tovább élni! - mondta fájdalmasan, miközben János gyors mozdulattal kicsavarta erőtlen, gyenge kezéből a kést.

– Ide hallgass, most derült ki, hogy Timike összekeverte a múltkori mintákat. Téged pedig megfertőzött egy tüdőbeteg vérével. Pár perce beszéltem a főorvossal, már kiírták a kezeléseidet. A nővér is úton van az infúzióval. Sajnos Timike meg öngyilkos lett.

– Akkor öregem – nagy levegőt vett megmenekültünk.

– De még ám, még egy húszast minimum hozzádobunk ehhez a hetvenhez.

– Persze csak akkor ha nem töröd be újra a fejem – hangos nevetésbe kezdtek.

 

- 6 -

 

Az ősz erős, feltámadó széllel belebújt morcos ruhájába. A kitárt ablakok utat engedtek, így a huzat végig száguldott a második emeleten és egy határozott mozdulattal berántotta a hatos szoba ajtaját. A falak is beleremegtek, sőt a szobaszám is táncot járt, így hatos kórteremből immár kilences lett.

 

- 7 -

 

A kórház bejárati ajtajánál állt egy jól öltözött negyven körüli férfi. Megcsörrent a telefonja.

– Igen főnök! - szólt bele halkan.

– Az elfekvő második emeletén van az ismerősöm. Kilences szoba. Semmi feltűnés, ahogy szoktad Ördög, ha kész csörögj!

A férfi letette a telefont, majd becsúsztatta a zsebébe. Illedelmesen köszönt a portásnak és felment a második emeletre. Kopogás nélkül nyitott be a szobába, kirántotta hangtompítóval ellátott fegyverét, majd két lövést leadott. Az ágyon fekvő bácsi rándult egyet, majd oldalra nyaklott a feje. A mellette álló úr lendítette karját, de hiába, egy lövés után ő is a földre vágódott. Az Ördög odalépett hozzájuk. Az ablakon még kinézett és szomorúan vette tudomásul, hogy egyre több sárga levél hagyja el az erősen hajlongó fa óriásokat. Halkan bezárta az ajtót és a telefonjáért nyúlt.

– Ketten voltak.

– Nem baj, a másik az csak járulékos veszteség. Még ma a számládon lesz a pénz.

Ezzel egy időben a kilences szobából az ápolók kitoltak egy ágyat. A rajta fekvő ember fejére már ráhúzták a lepedőt.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.