Ugrás a tartalomra

Jelige: Annyk – Szétszaladt párhuzamok

David az asztalánál ül és kottát ír. Lendületesen tintával, és ha lehetne lúdtollal. Napok óta tanulmányozza a parókás Vivaldi és Bach képeit, „Kopin „ is izgatja. Ő kompositőr lesz, hangoztatja sokadjára. A hegedűórák nehezen mennek, görcsösen szorítja a vonót, az akarat görcsével. A valóság terhesebb mint a képzelet világa.

„Megyünk Pistihez?”- kérdez félvállról a kisebbik. Tudják, hogy Pisti anyjuk szabadulásának kísérlete. Ők szótlanok, akármilyen válasz jön.  Bíznak, kapaszkodnak, miközben mindent elveszítettnek éreznek. Megtörtént velük valami, amihez közük nincs, ám a bőrükön érzik, a szívüket marja  szét a hiány. Amiben hol egyik, hol másik fél hiányzik. Sosincs megnyugvás, csak pillanatnyi örömök vannak. Aztán ha jön ez a félelmet, szorongást hozó üresség, holmi névtelen szomorúság, elveszik a kapaszkodó. Ha ilyenkor anyjuk velük van, belé kapaszkodnak. Sokszor volt, hogy anyjuk nem volt, apjuk pedig tette rájuk a saját ürességét, szomorúságát, félelmeit. Ő sem talált kapaszkodót. Neki is döntés volt, kinyilatkoztatás, hogy most már sosem lesz semmi az, ami volt. Amit eddig szilárd pontnak hitt, ami cél volt és megérkezés. Nem értett a lélekhez, az érzelmek világa bizonytalan, érthetetlen amorf és mocsárszerű. Csak elmenni tudott, kilépni, megszakítani mindent, amit őt ebbe a ködszerű világba taszította. Sokszor áteveztek így a kapcsolat konfliktusain. Az anya kért, sírt, szavakba formálta azt ami ijesztő és amorf. Ettől minden csak rosszabb  lett. Kiestek a megértés, az ölelés, a szeretés deszkalécei. De az apa miden, hétvégén hazajött, és megérkezett. A végén már csak a gyerekeihez. De akkor is jött és megérkezett. Ez adta a stabilitást.

Apás napok jönnek. Amióta a bíróság leszabályozta, hogy mikor ki van a fiúkkal, nyugodtabb az életük. Könnyebben viselik az átadást. Addig az iskola utolsó napjaiban lehangoltak, robbanékonyak voltak. A nagyobbik kapta az érkezés üzeneteit, ettől sokáig csak görnyedten ült az ágyon, majd sírva fakadt, hogy ő ezt nem akarja. A bíróság óta jobb. Megfürödve játszik a kisebbik a földön, megered a nyelve: „Apa, ha elveszti a pert lemond az apaságról.” Megáll bennem a levegő, egy percig elfelejtek lélegezni. „Még a végén öngyilkos lesz. „  „Ezt is ő mondta?”  kérdezem higgadtsággal a hangomban. „Nem ezt én mondom.”  -Csak nyugalom, ezt most nem faggatjuk tovább. –mantrázom magamban. „De jó lesz apával.”-csacsogja önfeledten Dávid. Majd rájön, hogy mit mondott és gyorsan hozzáteszi: „Veled is jó anya.” „Tudom, és örülök, hogy mindkettőnkkel jól vagytok.” Mondom teljes hittel megnyugodva, hogy biztos vágányra kerültünk. Hogy kinek igazán megnyugtató ez a mondat, most már azt is tudom. És amikor a kádban elhangzott a nagyobbik szájából a mondat, hogy –„Talán majd megszokjuk, hogy nem vagy velünk.”- azt is tudom, hogy ki marad igazán egyedül az ürességével.

Jön az sms: „Itt vagyok.” Két biztató puszit és ölelést adok a fiúknak, elhagyom a lakást, hogy bejöhessen az apjuk.

Ülök a kocsiban, teljes hangerőn a barokk orgona  üvölt. Csak túlüvöltetni lehet a belső orkánt. Minden nap az anya, a pénzkereső küzdelme az önfeledt mosolyokért, a kinder pingvinért és a kifizetett gázszámlákért. Napokat lehet megnyerni, pénzt kapni egy keményen megdolgozott hónap után, de enyhülést nem.  Lecsúszok a boldogságórák és a pozitív pszichológia eszméiről. Nézem az emberek lelkét, honnan kapják a hitüket és örömüket. Nézek a tovatűnő könnyedség után.

A sötétben csak a fényszóró lámpái pásztázzák az útszéli fákat. Nagyon szeretem ezt az utat, ismerem a fákat, amik már zölden hajlanak rá az útra. Védő, óvó karokként ölelnek körbe engem és a kocsimat. Ketten vagyunk zarándokok. És ez a szerelem éjszakai ösvénye. Lassan feloldódik bennem a szorongás, a reménytelenség és valami jóleső zsibbadtság jár át teljes testemben. Újra lélegzek, újra én vagyok, csak én. Nem anya, nem pénzkereső, én. Gyerekek nélkül, szabadon, száguldva a szerelem felé.

„Igen, ma este megyünk Pistihez.”- válaszolok Dávidnak. Ebbe a szóba várakozás, reménykedés, kaland vegyült a fiúk számára. Más város, lépcsőház, új szagok és körbe-körbeszaladgálás, a bükki tigris, a gát oldala, a hősök szobra. „Szia Pisti!”-lépnek be vidáman a lakásba. Mindkettőjük megkapják az ajtóban a  puszit. Sosem tudjuk, hogy mit hoz a találkozás. Reménykedünk.

Pisti karbatett kézzel ül, tekintete a megnem élt lehetőségek felé réved. Tartásában már tiz évvel későbbi önmaga tükröződik. Jelen mozdulatainkban hordozzuk az öregségünk.

Pajkosságra hivják a fiúk. Ilyenkor visszajön messzi magányából és gyerekké válik ő maga is. Indul a kergetőzés, a birkózás, a hancurozás. Feloldódunk a test találkozásaiban, az egymásra kacagás egy pillanatra összeköt, kirángat minket az egymás mellett megélt magányainkból. Az új, az idegenből befogadott férfi, az apa szerep reménye, hogy újralehet forrasztani, ami szétesett. A kételkedve bizakodás abban, hogy valaki belép és újra valóságos élménnyé lesz a két személy szerető ölelése: a család.

 Látják ők, hogy mi öleljük egymást, itt a szeretet, de mégsem történt meg  mágia. Ők kívül maradtak ezen a körön. Nem értik, csak nagyon akarják, de még fájdalmasabb az elmúlás ténye, hogy nem lesz az ami volt.

A kergetőzésben hangos üvöltözéssel jön a bükki tigris. Mindenki visongva bújik az ágy, vagy asztal alá. Majd hatalmas lendülettel felkapja, hol egyiket, hol másikat a tigris. Megharapdálja, megpuszilgatja őket. És ilyenkor egy pillanatra újrateremtődik a család érzése. Tapintható a pillanat és tapinthatóan tova is röppen.

A fiúk a kerítésen lógnak. Apa elment, várják anyát. Boldogan omlanak a karjaimba. Sosem tudjuk, hogy mit hoz a találkozás. Reménykedünk. Megjelenik Dominik, hozzájuk dörgölőzik, kéri a jussát, ő az első, aki benyomul a házba. A cseresznye fa virágzik, a gyöngyvirágfa illatba borítja a kertet, a tulipánok pirosra színezik a fehéret.  A fiúkból ömlik a szó, minden elmondanak, azonnal válogatás nélkül. Csak hallgatni kell, megtartani, a figyelemmel figyelni. Most jó volt a hétvége, könnyebben megy a repülés. Este amikor bevackolódunk  a könyvekkel, nézegetjük a fehér parókás Vivaldit, Bachot. Chopint továbbra is „kopin”.  „Anya  én zeneszerző leszek. Születésnapomra veszel kottát? „

„Igen, kicsikém veszek. „

Megnyugodva odabújnak és elalszanak.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.