Ugrás a tartalomra

 

Laboratorium Animae: Égi ábránd és egyebek*

Gondolatok (Opus I.)

 

Epilógus:

Egy fiatal pultosnő, aki mazochista asztrológus-hasonmás, önjelölt óvó néni, ábrándozó ápolónő (az Állatkert steril üveg-éttermében): gyermeket szeretne a sztárorvostól, aki pediglen a (gyermekellenes) középszerű tragikába szerelmetes…

Így is kezdődhetne az állatszelídítőket – és hologrammal vetített alkimista-portrékat – mutató oktatófilm-bejátszás, miközben a vak pornószínésznő (mintegy monológ-előjátékként): egy öltönyös hiúznak szaval dadaista költeményeket (és a delíriumos boncmestert vetkőzteti) a kórházi mosdónak látszó, kocsmának berendezett, romos teremben…

Gondoltam, miközben az előadás kezdetére vártam.

*

(Ha) „vőfély-költő” hívja be a násznépet (közönséget): a jólét-lektor máris klapanciákon botladozva engedi át az egybegyűlteket – szöszmötöl a kissé szkeptikus leíró (a félsötét pincefolyosón)…

(Mert) fontos a jó „vőfély”, mint a páratlan előétel – s az aperitif, mely/aki a lakodalom (felolvasóest) esszenciáját megelőlegezni érdemes!

A „Blabla-blabla” kezdetű (és tartalmú) megnyilvánulással a közönség igencsak megérinthető: telitalálat és kezdeti felold(oz)ás is egyben…

Ó, a tangóharmonikás árnyékát meghosszabbító, mélybarna melankóliát zizegő, lassított harisnyahúzó-dúdoló comb-absztrakció! Cipő-bűvölő, elő-törekvő háttér-leány, aki kelléknek álcázott testiség-narrátor, és egyféle „bemondó” is egyben…

Szóval: a meghosszabbított árnyék-szócső, mint éppen lehalkított erotika:

a tántorgó-elegáns költőt a társaságba bevezeti (blabla-módra dalba fonja),

aki: most bódulathormon-horkolásból fölébresztett (föl-részegült) retorika…

[A szellem utcáit közben el(len)vetemült utcaseprők tisztogatják, hiába: az ifjúság szürreál-kedvelő sablonjai kétesen deklamálják a lefőtt kávé gőz-szuszogásán átszüremlő effekteket…]

„Gazella” mű-iszik, mű-telefonál; fésű és parfüm, falra szögelt fekete ruha (szerintem fölösleges kellékek) a lokál-boldog(talan)ság félhomályában. – Majd „váratlanul”: egy véletlen hajkefe tüskéi mozdulatlanul szúródnak a bal mell ezüstvirág-hímzés netovább-mintájába…

„Gazella” kávébarna harisnyája lassan forrázza a tejszínes tekinteteket…

Felolvasóest három hangra és játékra, egy tangóharmonikára és a (kezdetben az összképet kissé zavaró) leányra: Drága Dianára = az ötödik (elem)re, aki végül meggyőz és (önnön hangja által) feloldódik: „Bang, bang (beng, beng) my baby shot me down…”

 zenvedély (visszafogottan), idő-rágta felsőtest az ablakkeretben, próza-közhelyek, kutya helyett pók a háziállat… Agg apróságok feltárása, melyben (a) Nagyapa utolsó cigarettafüst-lehelete érzékletes szemléltetés…

A Szex és a Vizit általánosságai kissé untatnak (kocsma – temető – váróterem), a zárás pedig („a kórház bassza meg”): még inkább meggyőz e résznek kínosságáról… (Rendezte: Szárdár Tagirovszkij.)

Intermezzo:

Kundera is kifejtette, hogy az egész orvostársadalom (és az „értelmiségiek” nagy része) a mosdókagylóba vizel… Szerintem nemcsak Közép-Kelet-Európában, és nemcsak a férfiak… Most magasabb nőket „látok” odapucsítani, tehát: több az utánérzés…

*

Kiábrándultság-monológ(ok)… Helyük van.

„Anya, Apa, Sanyika” – mondja az unott-arcra állított, butuskásra rendezett,

opálosan távolba-sehova révedő (különben tehetséges) melankólia –, miközben a három férfiú (a kisfiú-szemüveg, a vásárlás, a paradoxon, a valóság jegyében, vagy a tévé, család-felmutatás… által): változatos szerep(cserés) játékot produkál…

A tangóharmonikás profi: Ő a keret és az egységes lüktetés…

A „betépett” egyetemista levele sem rossz (a szüleihez), de (hozzám) már nem (úgy) jutnak el szavai, hogy azok ütni tudnának… Máskülönben fenntartható jelen-kép ez is…

Kutyaszerelem (kutya és valós szerelem nélkül): fülhallgatóval tétova-táncol a leány… Találkozások (esetleges) taglalása; a „sötétség bölcsességének” vallomásai

(J. A.-idézgetés is bekúszik a térbe); esernyők vívnak, és Kill Bill is ott mocorog a hátsó sorban…

Szól tehát a leány-lényből a „bang, bang” – és a „beng, beng”: beugrik (az író-monológot eltáncolva) a törpe (közel-álló figura), és nyakon zúdítja locsolókannával (mert lehet, hogy kerti): a bizonyos írót…

„Holdvilágos éjszakán…” – miről (is) álmodik a lány? – rúzsoz és énekel, és a végkifejletben szinte már kinyílik, bár éppen a királyfi eljövetelében való hitétől távolodik (a dalt lassan lezárva, de a folytatást szerencsére nyitva-hagyva): a leány, az ábránd és maga a darab is…

Egy kis Mrożek–Brecht–Beckett-világ is beugrik (de Gombrowicz, netán Artaud azért nem)… És a darabot (egészében) „efféle” műveltség lengi át…

Summa summarum:

Hölgyem, uraim, a tovább-ismerkedés is érdemes, mert mindez: felolvasóestnek dicséretes!


*Egyetemi Színpadok Szemléje, Bp., 2009. május 16-20.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.