Ugrás a tartalomra

 

Elvakart sebek

Pár hónappal ezelőtt Szeifert Natália Az altató szerekről című kötetéről írtam recenziót, és akkor azt hittem, hasonlóan nehéz dolgom nem lesz többé, ha recenzióírásra adom a fejem. Az alcím szerinti Ágyregény nem ringatott álomba, koffein és ébresztő volt. Most Nagy Zsuka Pigment című verseskötete ébreszt, kólint fejbe, de nem vesztem el eszméletem, az könnyű megoldás lenne. Hallom, látom, testemben érzem a cselekményt, végigolvasom egy szuszra, majd leteszem, de hiába, ott vagyok, és nem szabadulok, ahogy Nagy Zsuka főhőse sem. Azon is gondolkodtam, talán le kellene mondanom ezt a megbízást, szerzőtársam – talán elfogulatlanabb férfiszemmel – amúgy is ír a kötetről. Mostanáig halogattam a döntést, az írást.

Újraolvasva a kötetet, hatása változatlan maradt; levegősen szerkesztett, rövid, minimalista szövege, bár bombasztikusan hangzik, de lélegzetelállító, légszomjat okozó. Itt semmi sem szürreális, semmi sem a képzelet műve. Nem is a pokol, oda ritkán merészkedik az ember, talán csak Orfeusz.

Nagy Zsuka főhőse Orfeusz alteregója, pokolra megy egy férfiért, szenved vele, hány, gyógyít, önmagát sebzi, és folyvást elvakarja sebét. Muszáj elvakarnia, a fizikai fájdalmat is érezni akarja (de nem egyszerűen mazochista!), muszáj tűrni a fájdalmat, ha nincs, ha nem érzi, talán már nem is létezik (…milyen kicsi és hétköznapi vagyok nélküled…, biodiverzitás). Paradox Stockholm-szindróma ez, együtt érez fogva tartójával, nem menekül, habár szabadon járhat-kelhet. Folyton visszatér. Kérdés, miért és minek tér vissza. Túl van ez a szerelmi tébolyon, hiszen nem öl, nem gyilkol, sem gyufával, mint a tiszaeszlári asszonyok, sem Médeaként, féltékenységből. Inkább tűr és tűr. Beléivódott, a vérében van, hogy tűrnie kell, ha szeret valakit. Elnéz, félrenéz, semmi sem történt meg, a világ nem ezt akarja látni, a kék-zöld foltot, a száj sarkában megalvadt vért.

Egy nő a világ szemében, egy nő szemében a világ, a hagyomány. Gyászversek, emlékversek, élveboncolás. Az együttlét kilátástalan, szívünkbe vezetett branül, stáció a végső elveszés felé, mikortól kell, kellene visszakozni, meddig adhatja fel önmagát a főhős, amikor már megsemmisül, a szeretet nem mindig elég a megváltásra, a másik nélkül nem megy.

Békaperspektívából indul az első vers első sora: „földön feküdtem, koszos volt a bútor alatt a padló…”, úgy érezzük, már nincs lejjebb, de van, tovább süllyedünk, „én egy senki vagyok, ugye, mondta / és ütött még egyet” (vacsora). Második vers: töredékek egy házasságból, alcímekkel: felsorolás, fokozás, remény, szégyen, és az utolsó ötsoros, a leghosszabb, házasság címmel: „mint véraláfutások a hasamon, / úgy szívódnak fel a hónapok, / mint leszakadt vese, lógok / a házasság szent kötelékén / összeverve.”

Vér, víz, mosás, nagyon sok mosás, szagok és undor, hányás. De semmi sem öncélú, e a szavak újabb és újabb kontextusban szerepelnek. Mintha Arany János Ágnes asszony balladájának parafrázisát olvasnánk egy-egy versben, de itt nincs gyilkosság, csak öngyilkolászás, megsemmisülés a jóvátétel reménye nélkül.

VÉR: „csiklandozta a vér a hasamat, a bútor alá folyt” (vacsora); „mint a véraláfutások a hasamon” (házasság); „tiszta vér volt minden” (spoiler); „hiányzott a vér… vérátömlesztést kap a hajnal” (branül); „vérzik a kezed” (papírhajó, és rövidre vágva); „csak vért pumpálnak a nincsbe” (felhangolva). VÍZ, FOLYADÉK, MOSÁS: „az apád nem tudott leszokni az anyagzsebkendőről / minden héten a lavórban ázott a fürdőszobában… nem vette észre, hogy anyád a kádba okád / mikor mossa, mert már régen utálja apád nedveit” (nedvek); „és mindig az ujjaid közül a koszt sikálod…; Anyád egy nagy malterkádban piszoárokat, vécécsészéket tisztít / hatalmas mennyiségű sósavban áznak… És a napokig sósavban ázott testek, újabbnak látszanak az újabbaknál” (restauráció); „Erzsi bácsi a mosogatóvizet nyáron a lábunkra önti, télen a sörbe” (mennyország, föld utca); „a felettem lakó néni minden / szombaton reggel 6-kor mos” (szomszédok 2/1); „várjuk, / halljuk-e a mosógépet dübörögni” (szomszédok 3/1); „nagyi lábából jött a víz / kicsi barlang volt, kicsi hegygerinc” (a pészméker és a menny); „csak a holdat öblítsék valami töménnyel… szétfolyik a bőrük, mint hugyfolt és valami hányástermék” (ketten az utcán); „kegyetlen vagy, felmosom a padlót” (álom);  „lefolyik a szád az álladra”, paranoidkritika” (metafizika); „vizet csepegtetek a szádba, halál előttit játszol” (játék); „vizet szórsz / hogy essen az eső” (papírhajó); „fagyállót iszik a hajnal” (monokróm);  „azt olvastam, hogy sós vizet kell inni” (próba); „ez egy csermely, vagy egy ér, rakjunk bele életet… és hullnak a könnyeim esőnek” (biodiverzitás).

Vodkát iszom, ismétlődik a mondat több versben, mint egy mantra, de nincs részegség, nincs felejtés, nincs megkönnyebbülés, sem bódulat, akár vizet is ihatna a főhős, a végeredmény ugyanaz lenne. Megszokás ez is.

A szomszédok ciklus mintha ki akarna szakadni, és minket is kiszakítana a köldöknézésből, az önmegfigyelés, érintettség gúzsából. Mini életképeket kapunk bravúros pársorosokból, hangokat, képeket egy társasház életéből, az elszigeteltségről, s Ady verssora is eszünkbe juthat: Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek.” Nagy Zsukánál: „Én nem vagyok a többiek szomszédja… néha büfögök a lépcsőházban / és félek a sötétben.” Betonsiló, ahol a falak minden hangot átengednek, ugyanakkor áttörhetetlen falak. Elmagányosodás.

A családon belüli szexuális zaklatás témája is felvillan egy versben (spoiler, negyedik rész): „mikor anya elment otthonról / bejött a szobámba, sokat játszottunk / mindig ugyanazt, anyást-apást / örültem, hogy anya lehetek / szót fogadtam, és lefeküdtem az ágyra / aztán mindig kaptam egy plüssbabát, / és megfogadtuk, nem mondjuk el senkinek”. Első olvasásra, nem is értem, hogyan, átsiklottam e vers fölött, de most rájöttem, a költő nem akarta elrejteni ezt a témát, erre utal a spoiler ciklus hatodik rész alcímű verse: „ez most a tied:” – a költő egyetlen sort ír a cím után, azt is dőlt betűvel, mintha idézne valahonnan, majd következik öt sor kipontozva, szavak, betűk nélkül. Írjuk meg mi.

Gondolkodásra serkent, nem költőt akar faragni belőlünk. Lehet szavunk erre? Talán a gyerekkori trauma a főhős szerencsétlen sorsának, tartós magánéleti válságának egyik okozója? Pigment mint stigma. Ez a pigmentfolt, ami idővel penészedik, zöldül. Nem részeg, hiába iszik, csak józanabb lesz, tisztán látja önmagát, helyzetét, kedvesét, hogy nincs gyógyulás, hogy talán menekvés sincs: „a halálból is kinézhetnél hozzám, …csak leszedálva feküdnénk egymás mellett, / a föld alatt, az ég felett, fehér, átlátszó dobozban” (izolált). Az átlátszó üvegkoporsó nem Csipkerózsikát idézi meg. Nem lesz királyfi felébresztő csókja. Kötődik a helyhez, a szokáshoz, az anyja sorsához, mert így szokás, mert ilyen anya- és apaképe van. Vérét veszik, szívják, kihasználják, mint gyerekkorában. Most már nincs plüssbaba, csak a kijózanító valóság, hogy gyereke sem lesz, sosem lesz anya. Elvakarja sebeit (önagresszió?), mintha ezzel azt is jelezné, igen, én ártok magamnak, így legalább ezt kontrollálhatom. hangjegyeket vakarsz a sebeidből” (nincs pszichotróp). Mintha egy hattyúdalt hallanánk, egy fekete hattyút.

 


Nagy Zsuka: Pigment. Orpheusz Kiadó, 2018.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.