Ugrás a tartalomra

 

Nagy égi utca

Áztató kora őszi eső. Falusi utca. Vasárnap este. A nyár emléke még langyosan fészkelődik a padlásokon. Ez a maradék meleg már csak árnyéka valódi önmagának, összetöpörödött, és így kisebbségi komplexusába fülledve próbál a nagyokhoz, a felnőttekhez, az igazi nagy kánikulákhoz hasonlítani. Izzadságszagúan. Pöffeszkedve, flegmán könyököl ki a tetőgerendák alól, de az utca bölcsebb, tapasztaltabb macskái hamar átlátnak ezen a színpadias, nyegle viselkedésen. Unottan ásítanak, mint a beavatottak, mint akik mindent tudnak. Némelyik stréberebb diófán már kapkodósan sárgulni kezdett pár levél. Mindenképp ők akarnak lenni az elsők. A diófák már az őszi szeleket várják, minden nyárvégi szélben nyekeregnek kissé: krákognak, torkukat köszörülik, hogy lássa a rendező, nem tétlenkednek a bonvivánok, gyakorolják a nagy belépőt. Időnként teátrálisan ledobnak egy-egy zöld levelet az értéktelenebb ágaikról, hogy gyakorolják az ősi mozdulatot, kipróbálják, megy-e úgy, mint tavaly ősszel, van-e olyan szép a levélelengedés. Van. A rendező elismerően csettint, jó lesz az, csak türelem. Száradnak még rövidnadrágok a vasárnapi öblítőillatban, de hajnalonta már összébb gömbölyödnek a falu kutyái, szorosabbra húzzák maguk körül a farkukat. A monoton esősurrogásra az esti falu házai közelebb húzódnak egymáshoz. A burkolat nélküli utca nedvesen csillogó kövein megcsúszik az esti harangszó.

Nagyokat bukdácsolnak a kátyúkban a vízfolyások, ezek a fürge, pajkos gyerekpatakok. Játékmedrük tele van kaviccsal. Egymáson feküsznek az apró kövek. Az utca közepén, a dombtetőn templom ül bölcs közönnyel. A kavicsok a domb tetejéről indulnak, hogy minden nyári záporral távolabb kerüljenek a szent helytől. Angyalgyerekek megmerevedett, összeridegült álmai. Viszi a víz a köveket egyre lejjebb és lejjebb a burkolat nélküli utcán, egészen a kocsmáig. Reggel ott söprik majd össze a fehér kavicsokat a ráncos homlokú közmunkások.

Eldobott gyerekjáték, baba fekszik a vízben, egyik szeme nyitva, másik csukva. Fél feje a vízben van, mintha a koszos víz alatti világot bámulná, mintha várna valamire. Ruhája kopott, csuromvizes. A redők között még ott halványodik egy kislány simogatása, érintése, becézése, de lassan kiázik minden szeretet a szövetből. Kutya szalad az utcán, megszagolja a gyerekjátékot, majd továbblohol.

Az egyik porta kiskapuja nyitva van, nem tette be az utolsó érkező. Ide szalad be vakkantva az eb. A teraszon művirágok feszülnek a vázában. Valahonnan az épületből rádió szól. Ólmos lassúsággal mondja a bemondó a vasárnap esti híreket. Ugyanilyen ólmos lassúsággal nyitja egy férfikéz a teraszajtót, majd odakint leül az egyik székre. Rágyújt. Ingzsebéből befőttesüveg tetejét veszi elő, maga elé teszi hamutartó gyanánt. Gondosan rágyújt. A hírolvasó hangja a csukott ajtó mögül tompán, kásásan szól, nem érteni minden szavát. Nem is azért jött ki. Cigarettázás közben a művirágokat figyeli. Pontosabban a művirágokon élő pókot. A pocakos pók gondos, aprólékos mozdulatokkal D-dúrra hangolja hálóját, aztán megáll, és vár. A férfi két pohár bort iszik meg. Fél a magánytól. Közben az utcán összetorlódott kavicsokat nézi. Arra gondol, hogy az emberi életek is hasonlóan összetorlódott, kerekded kövek egy nagy, égi, ózonillatú utcán.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.