Ugrás a tartalomra

 

„Isten hallgatag gyermekei…”

A norvég írók könyvei különös, szinte misztikus élményt jelentenek a közép-európai olvasó számára. Roy Jacobsen A láthatatlanok című kötetét olvasva olyan jelzők jutottak eszembe, mint borzongatóan szép, félelmetes, egyszerű, tiszta, megható.

Az első kettő az északi tájra vonatkozik, Norvégia világtól elzárt, magányos szigeteire, a tenger szeszélyes és veszélyes hullámaira, az időjárás gyönyörű és néha kegyetlen változásaira. A további két jelző az egyszerű és tiszta lelkű emberekre jellemző, akik e szigetvilágban élnek, és napi küzdelmet folytatnak az elemekkel, a váratlanul rájuk törő, vad viharral, jégesővel és a néha szinte trópusi hőséggel. Megható pedig, ahogy mindez elénk tárul az író sallangmentes nyelvén, a fordító remek tolmácsolásában.

A cselekmény nem bonyolult: egy norvég család mindennapi élete a 20. század elején. Ami nem mindennapi, az a környezet, ahol élnek, ez kiemeli őket az átlagos családok sorából, és meghatározza sorsukat. A Barrøy család tagjait ismerhetjük meg közelebbről. Történetünk akkor indul, amikor Hans Barrøy halász és gazdálkodó feleségével, Mariával még fiatal. A férfi már átvette apjától az irányítást, és az öreggel, kislányukkal, a négyéves Ingriddel, valamint Hans értelmi fogyatékos, de nagy munkabírású húgával élnek a szigeten. Hans, ha kell, a saját kezével házat is épít. Okos, kitartó, szűkszavú ember, nagy vágya, hogy hajókikötő mólót építsen a szigetén, amely összeköthetné őket a külvilággal. Felesége, Maria irányít a házon belül. Mindenkinek megvan a maga teendője, még a kislány is hamar megtanulja a hal feldolgozását. Minden munkát két kezükkel végeznek. A tulajdonképpeni főszereplő Ingrid, az ő nővé érési folyamatát kísérhetjük végig, a mű ebből adódóan fejlődésregényként is olvasható. Ingriddel együtt azonban a sziget is változik, Hans keze nyomán egyre szebb és modernebb lesz, de az élet ugyanolyan nehéz marad. Az elbeszélt idő mintegy 10-12 évet fog át, s ezalatt a család nem várt új taggal bővül, és sajnos halálesetek is bekövetkeznek. Ingrid nagylány lesz, a szigeten megtanul minden női és férfimunkát, megtapasztalja az időjárás és a tenger szépségeit és szörnyűségeit. A konfirmálás után a faluba adják szolgálni egy ismerős gazdag családhoz. Náluk megismer egy másfajta, könnyebb életformát. A család széthullása után visszatér, mert „egy szigetet nem lehet elhagyni”. Volt gazdái két árván hagyott gyermekét is magával viszi, akiket sajátjaiként szeret és nevel. Ingrid még nem nagykorú, amikor lány létére neki kell átvennie a vezető szerepet a családban. A történet a napi munkával indul, és azzal is végződik, mintha csak bepillantottunk volna az életükbe, és az folyik tovább a szokásos mederben.

Az író egy ismeretlen, fenségesen szép, szinte bibliai tájra repít, melegszívű emberek közé, akik összeforrtak a természettel. Sok apró sziget Norvégiában, mindegyiken egy család lakik, és a családfő neve adja a sziget nevét is. A lelkész szavai – aki hajóval látogat Barrøyára a közeli faluból – összefoglalják a szigetek jellemzőit: „…otthonról nézve a sziget nem más, csak egy fekete szikla a horizonton, most viszont kiderül, hogy csodásan zöldellő kert, Isten nevében, ezt el kell ismerni, mondja, bizonyára ugyanilyen a többi környékbeli sziget is, melyeken mindössze egy-két család él, Stangholmen, Sveinsøya, Lutvær, Skarven, Måsver és Havstein, ezeket a szigeteket mindössze maroknyi ember lakja, megművelik a vékony földréteget, a mély tengeren halásznak, és gyerekeket nemzenek, akik aztán felnőnek, és ugyanazt a földet művelik meg, ugyanabban a mély tengeren halásznak; a partvidék nem kietlen, terméketlen táj, sokkal inkább gyöngysor, valódi aranylánc…”.

A Barrøy család minden kis dombnak, szirtnek külön nevet ad, jellemzőik szerint: Rózsakert, Ragyás Kert, Édenkert, Kolduskert, Ökörszirt, Kecskeszirt, Lószirt. Olyan különös nevű állatok is élnek a szigeten és a család háza körül, mint az ezüstsirály, az alka, a kormorán, a lumma vagy a hantmadár. A pehelyréce haszonállat, hófehér tollazata adja a dunnába és párnába való tollat, és ezzel a drága holmival kereskedni is lehet. Csak hajóval lehet közlekedni, egy családnak három-négy is van belőle, kisebb-nagyobb, evezős és vitorlás. Tengeri emberek lévén fő megélhetési forrásuk a halászat, de állatokat is tartanak, és növénytermesztéssel is próbálkoznak, ahol a talaj engedi. Élelmüket maguk termelik, halásszák, életük célja a létfenntartás, a természettel folytatott küzdelem. A vad és zord természethez edződtek: „A felnőttek arcát mintha kőből vésték volna ki.” Szórakozás nincs, csak fáradságos munka. Mégsem mennek el, ez az otthonuk generációk óta.

A világ számára észrevétlenek, láthatatlanok ezek a szigetecskék és lakóik, ők is csak egymással érintkeznek, és gyakran rokoni kapcsolatban állnak. A faluba ritkán mennek, de természetesen akkor is hajóval, ha néhány olyan dolgot kell vásárolni, ami nincs a szigeteken: halászfelszerelést, ruhát, bútort, egyebet. A gyerekeket a falusi iskolába szintén hajóval hozzák-viszik. A férfiak itt mindenhez értenek, még házat is építenek a családjuknak, és csak a legnagyobb munkákra fogadnak idegen embereket. Ha a házfalat háromszor dönti le a vihar, negyedszer is felépítik. Szűkszavúak, a legszükségesebb közlendőkre szorítkoznak, szinte olvasnak egymás gondolataiban. A női és férfimunka kettéválik, de ha fiú helyett lány születik, később neki kell átvenni apja szerepét. A félelmet nem ismerik: „Egy szigetlakó sosem fél, aki fél, az nem lakhat itt... a félelem itt végzetes, egy szigetlakó mindig borúlátó, és nem a félelem, hanem a komolyság jellemzi.”

űA lineárisan csordogáló történetmesélés cseppet sem unalmas, sok apró napi esemény teszi változatossá, a karakterek a különböző élethelyzetekben mutatkoznak meg, de közös jellemzőik a befogadókészség, a vendégszeretet, a segítőkészség, hiszen egymásra vannak utalva. Itt hamar felnőnek a gyerekek, korán megismerik a munkát és a sziget veszélyeit. A jó szándékú idegent szívesen fogadják, de a betolakodó, erőszakos, szökött fegyencet kiutasítják, és ez az epizód sokáig nyomot hagy emlékezetükben, mert úgy érzik, hogy ellopta a nyugalmukat: „… foltot hagyott az életükön, ez az érzés ott volt a szélben, a madarakban és a tengerben, a hóban, a konyhai csap vizében és a sasok röptében…”

Az író néhány érdekes tradícióval is megismertet minket: a széknek például fontos szerepe van errefelé. A férfiak mindenkinek faragnak egy-egy széket, de a nők és a gyerekek nem ülhetnek le a férfiak jelenlétében az étkezések alkalmával. Ez a szokás még a 20. század elején is fennmaradt, később már lassan kiszorult. A másik különös hagyomány, hogy a nőknek van egy „kincses ládikójuk”, ebben persze nem kincseiket, csak apró személyes tárgyaikat, emlékeiket őrzik.

Hans családjának is megvannak a maga kialakult szokásai, ilyen a házon belüli költözködés, télen a déli szobába, nyáron az északiba. Nagy becsben tartják a kívülről hozzájuk került tárgyakat, például a szép régi távcsövet, amelyre véletlenül bukkannak rá a ház átrendezésekor. Egyszer jól megnézik, használják, aztán visszacsomagolják. Szinte babonás tisztelettel tekintenek a szomszédos szigeten, Karvikán álló romokra, melyek valaha bizonyára házak voltak, és valamilyen természeti katasztrófa dönthette őket romba, de erre még a legöregebbek sem emlékeznek. Azonban a köveket nem használják fel új ház építésére. Nem avatkoznak a szigeten élő állatok életébe akkor sem, ha zavarja őket a jelenlétük: „A házat körülvevő legnagyobb vörösberkenye fákon jókora szarkafészkek vannak. A szigetlakók gyakran szidják a szarkákat, mert telepiszkítják a kertet és lopnak, és néha szóba kerül, hogy le kellene verni a fészkeket. De aztán nem lesz belőle semmi. S amikor a gallyakból készült hatalmas alkotmányok szembeszállnak egy-egy újabb vihar szélrohamával, és végül újra túlélik a megpróbáltatást, az emberek belenyugvó megkönnyebbüléssel leszögezik, hogy most sem rongálódott meg semmi.”.

Roy Jacobsen modern realista. Tárgyilagosan és egyszerű, beszélt nyelven, lényegre törően ír. Éppen ebben a meghatóan puritán nyelvezetben rejlik a varázsa. Több helyi kifejezést használ, s ezekkel bensőséges hangulatot teremt: például lefse (krumplislepény), færing (vitorlás). Erőssége a vizualitás, a részletes és pontos miliő- és tájábrázolás, a filmszerűen lepergetett események. Magunk előtt látjuk a házat teljes berendezésével, és egy-egy vihar, hóvihar vagy veszélyes tengeri kaland leírásába szinte beleborzongunk: „Egy ilyen vihar csapott le rájuk most is, már egy teljes napja töretlen dühvel tombol, a hópelyhek sárga gyapjúcsomókként örvénylenek a levegőben, a jeges eső záporozva ostromolja a földet, a szökőár nem akar elapadni… Ingrid gyűlöli ezeket a viharokat, a ház recseg-ropog, a kémény trombitálva süvít, az egész világegyetem örvénylik, és amikor kimegy az anyjával az istállóba, a szél kitépi tüdejéből a levegőt, könnyeket facsar a szeméből, odavágja őt a falakhoz és a kétrét görnyedő fákhoz, s az egész családot beszorítja a konyhába és a nappaliba.”

A történet nyitott marad, hiszen az élet megy tovább, és újabb generációk követik egymást a szigeteken.

Az olvasónak az idegenszerűség és a messzeség varázsán túl a meleg emberi szeretet és a természet iránti tisztelet élményét is nyújtja ez a könyv. Jacobsen sorait míves és gördülékeny fordításban élvezhetjük. A fordítónak az egyszerű nyelv ellenére sem lehetett könnyű dolga, különösen a természeti jelenségek és a helyi sajátosságok magyar nyelvű tolmácsolásakor. A kötet borítója vonzza a tekintetet, és első látásra felkelti az érdeklődést: szőke, copfos kislány áll egy széken, és egy távoli, fekete földhalmot néz, egy szigetet a tengerben.

 


Roy Jacobsen: A láthatatlanok. Fordította: Pap Vera-Ágnes. Scolar, 2018.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.