Ugrás a tartalomra

 

De hol késnek a székelyek?

Naplójegyzet 2019. augusztus 19-én

Ma 30 éve volt a páneurópai piknik.

 

Holnap este tűzijáték. Holnapután születésnapom. Néhányan már felköszöntöttek. Horvátországban vagyok, Krk szigetén.

Közben a Kolozsvári Napok. Most először nem leszek ott. Nagyon hívtak. Apámék is. Most töltötte a 91-et, remélték, hogy eljövök felköszönteni őt. 

Anyám is vár. 

Hogyan is fogalmaztam az első alkalommal, akkor a színházban? Ha Mátyás feltámadna és eljönne most ide, miként lehetne megmagyarázni neki, hogy mit lát. Megmagyarázni a „Kolozsvár-Napokát” s a Kolozsvár Napokat.

 

A Hunyadi-szoborról írtam nemrég, a Madarassy Istvánéról. Most még kettőről pár szót. Szabó Tamás dolgozik az egyiken. Bronz mellszobor Koszovóban, a janjevói római katolikus templom kertjében vagy a templom előtt kerül felállításra két hónap múlva, októberben. 

Janjevo tulajdonképpen nem más, mint Rigómező. 

571 éve, a második rigómezei csata előtt itt imádkozott Hunyadi János. A szobor pont azon a helyen fog állni. Örvendezhetnek a koszovói katolikusok. Vajon hányan vannak?

Talán erre az avatásra is eljutok. Hívom Hende Csabát is. 

Nem mintha úgy gondolnám, hogy ezután már minden Hunyadi-szobor avatásán ott kellene lennem.

 

Aztán itt van Balaskó Nándor Hunyadi-lovas szobra. Mármint a terve, vagyis a makettje. 1956 nyarára, a nándorfehérvári diadal 500. évfordulójára készítette Balaskó. (Vajon mit fog hozni történelmünkben a 2456. év, Nándorfehérvár ezredik évfordulója?) A bukaresti pártvezetés hosszas viták után végül úgy döntött, Iankunak ez a szobra most nem időszerű. Pedig az akkori pártfőtitkárnak nagyon tetszett a szoborterv.

Talán túl titóistának érezték Hunyadit, Belgrád miatt.

Balaskó kivándorolt és nemzetközi hírű portugál szobrász lett. A portugálok sem voltak vevők Hunyadira. Tengerész Henrik, az más, róla talán nem bántak volna egy Balaskó-szobrot.

Balaskót depresszió kínozta. A testvére miatt aggódott. Érszalacsiak voltak (miként a nagyváradi Kertész fiúk családja is érszalacsi volt). Érszalacs jó hely.

 

A szobrász Vilmos nevű bátyját halálra ítélték Sass Kálmánék perében. Ő is református lelkipásztor volt, mint Sass. Sass mentette meg a szovjet partizánként harcoló Maléter Pál életét. Ami persze 1958-ban nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény volt. Sasst kivégezték, többedmagával. Három hónappal Szoboszlay után. Csak Balaskó úszta meg, mert az öccse kijárta Gheorghiu-Dej pártfőtitkárnál, hogy enyhítsenek fivére büntetésén. Hunyadinak köszönhetően így Balaskó Vilmosnak megkegyelmeztek. Életfogytiglanit kapott. Épp csak – dosztojevszkiji helyzet – nem közölték vele a jó hírt. A családdal sem. Balaskó örült volna a jó hírnek, az életfogytig tartó, hurrá-kényszermunka lehetőségének, ha szólnak neki. De nem szóltak. Balaskó Vilmos megőszült a börtönben. 

Később, amikor kiszabadult, egy idő múlva teljesen megvakult. De még azelőtt megírta Élet a föld alatt címmel a börtönemlékeit. Tőkésék adták ki.

 

Két könyvnek készítem elő itt a szigeten a második kiadását. Az egyik: saját könyvem a páneurópai piknikről. Nézegetem saját fotóimat, amelyek a Securitate archívumából kerültek elő. Ez a karcsú fiatalember én voltam? S ezek a fiatal lányok...

A másik könyv: Tófalvi Zoltán munkája Szoboszlay Aladár peréről. A Magyar  PEN Club jelentette meg. Ezt is megkapta a pápa Csíksomlyón Semjén Zsolttól, miként Vekov Károly könyvét is, ugyancsak Szoboszlayról. Azt is a PEN adta ki.

Hadd lássa Őszentsége, miféle tartományba érkezett. Ahol hatvan éve még papokat végeztek ki, 33 éves korukban. Mint Jézus Krisztust.

A pápa nem fogja olvasni ezeket a könyveket. De valaki egyszer csak elolvassa, ha megtalálja őket a Vatikán könyvespolcain. Főleg, ha utánakeres. Amennyiben kutatásra érdemesnek találja a témát.

 

Ahogy a két könyv bővített kiadásán dolgozom, hirtelen találkozom Szoboszlay néhány mondatával. Négy olyan mondattal, amely a piknikről írott könyvem mottója lehetne. Íme:

 

A félelem megbénítja az ember cselekvő erejét. Millió és millió ember megbénul.

Tízmillió ember nem tudta eltávolítani a tíz méter széles vasfüggönyt. Félt, hogy meghal a műveletben, s ezért vállalta a még biztosabb, de kevésbé félelmetes biztos halált.

 

Ezt Nagyhatalom című dolgozatában írja.

 

Tófalvitól tudjuk: „Október 4-én Parascan Ioan százados, a Belügyminisztérium Temesvár Tartományi Igazgatósága bűnügyi osztálya parancsnokhelyettesének vezetésével házkutatást tartottak Wirth Gabriella lakásában, ahol megtalálták Szoboszlai dolgozatait".

Szoboszlaynak a következő gondolatmenete előzi meg föntebb idézett mondatait:

 

„A kommunista kormány elképzelése reális, ők, akik letiporták a szabadságot, ismerik az eljárást, hogyan lehet lépésről lépésre megfojtani azt, ismerik az emberek gyávaságát, annyira, hogy még a szabad választástól sem félnek. Garanciájuk a félelem. A félelem pedig nagy hatalom, talán a legnagyobb. Oly hatalom, mely istenekkel viaskodik. Krisztus urunk éles logikával tanított, széjjeloszlatta a kételyeket, erősebb volt a betegségeknél, feltámasztotta a halottakat, lázba hozta az apostolokat, megtörte az ördög hatalmát, de megmaradt a félelem."

Robert Graves regénye szerint Krisztus felülkerekedett a hatalom démonán, a gazdagságén,  a bujaságén, de a türelmetlenségét nem volt képes legyőzni.

 

Azt írja Szoboszlay, hogy: „Fegyverrel meg lehet hódítani egy országot, el lehet foglalni az egész világot, de fegyverrel nem lehet meghódítani egyetlen embert sem.” Úgy értette, hogy a lelkét.

 

A családról és a szovjet valóságról pedig, amely szembefordítja már az óvodás gyereket a szüleivel és a házastársakat is egymással, úgy, hogy szétesik az egész família, ezeket írja: „Ez a négyéves gyermek nem tudja még, hogy a Szovjetben mégis van egy hely, ahol újra mind találkoznak, a gyermek, az apa és a feleség is, ez a hely a börtön.”

 

De Szoboszlay nemcsak elvont fejtegetéseiben jutott el sorsfordító konklúziókig.

 

Létrehozta – föld alatt – a Keresztény Dolgozók Pártját. Egy több mint hatvanoldalas, 25 fejezetből álló pártprogramot is papírra vetett. Egy román–magyar  (esetleg román–magyar–osztrák) konföderációban látta megoldhatónak a két nemzet történelmi konfliktusát. A programhoz a Dunai Konföderációs Állam tervezetét is csatolta.

A kapitalizmus brutális formáival szemben igazságosabb jövedelemelosztást képzelt el. A dolgozókat vállalati részvényesekként lehetne érdekeltté tenni a termelésben.

Tófalvi így összegez: „Az ötvenes években egy romániai magyar lelkész és kilenc társa az életével fizetett azért, mert elméleti szinten felvetette a politikai pluralizmus, a többpártrendszer létrehozásának gondolatát, az egyesült Európa szükségességét.” És milyen látnokian ismerős a gondolat:

 

„Szoboszlai Aladár kezdetben a Keresztény Dolgozók Pártja megalakulását és legális tevékenységének kezdetét is a szovjet csapatok kivonásához kötötte. Abban reménykedett, hogy a kivonás során keletkezett politikai vákuum időszakában a szovjet csapatok nem avatkoznának be a magyarországi és a romániai belpolitikai eseményekbe.”

 

Ausztriából rendben kivonultak. Persze, ott más volt a helyzet. De alapvetően – ha teljesen különböző történelmi kontextusban is – Szoboszlay is ugyanúgy gondolkodott, abban bízott, mint Nagy Imre meg Bibó, vagy azok, akik később Nagy Imrét és társait újratemették.

 

Látjuk tehát, hogy a fiatal plébános a morálfilozófia felől elindul a politikai cselekvés irányába.

De nem elégszik meg pártalapítással, pártprogram írásával, szovjet csapatok távozásának kivárásával.

 

Kire lehetne egy rendszerváltó lázadást, egy forradalmat építeni?

Hát a székelyekre.

Szoboszlay pártjának egész addigi bázisa a Bánság, Arad és Temesvár környéke. Fantáziáját azonban a háromszéki ellenállók kötik le, az Ozsdola környéki fegyveresek, akik Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes vezetésével a hegyekben rémítgetik a bukaresti karhatalmat. 

Amíg mink gyávák maradunk, addig lesz hatalmuk. 10 bátor ember, aki szembeszállt a hatalommal, megtörte azt. (...) Erdélyben partizánok működnek. (...) Néhány hegyilakó megtörte a 'hatalmat'.

Szoboszlay megpróbál tehát az ozsdolai plébánoson keresztül kapcsolatot teremteni a „szökevényekkel”, „betyárokkal”, „gerillákkal”, kinek mi tetszik – a bukaresti propagandaszleng fegyveres banditáknak bélyegezte őket. Tófalvi: „Nem tudott arról, hogy a Securitate és a Milícia már 1953-ban tűzharcban likvidálta a kommunistaellenes ’betyárok’ kis csoportját.”

 

Ahol van tíz bátor ember, akad ott száz-kétszáz is. Fidel Castróék nem ugyanígy gondolták? Vagy Garibaldiék? És Palotás Dezső?

 

Csak a szikrára van szükség, a többi megy magától, a lavina elsodorja a diktatúrát. Ki akarna elnyomásban, nyomorúságban élni, ha kivívható a szabadság?

 

Ma sem tisztázott körülmények közt megszületik a székely atyafiak fellázításának elképzelése. A kitűzött időpont: 1956. augusztus 28-án este 11 óra. Ekkorra várja Szoboszlay a bukaresti Északi pályaudvaron a székelyeket, akikkel majd elfoglalják a Rádiót, a Belügyminisztériumot, a kaszárnyákat és mindent, amit ilyenkor szokásos. A nép majd melléjük áll.

És (ne becsüljük le a bukarestieket) melléjük is állt – vagy majdnem –, csak kicsit később. Kicsit később ébredt a nép, az istenadta, 33 évvel később. 1989 decemberében.

 

De most csak két forradalmár lézeng a pályaudvaron az esti órákban. Gothár Péter kamerája után kiált a jelenet. Tófalvi: 

„Tény: 1956. augusztus 28-án, az államcsíny kirobbantásának első időpontjában, este 11 órakor az Északi pályaudvaron csak Szoboszlai Aladár és Huszár József találkozott. Tamás Imre Brassóból visszautazott Csíkszeredába, mert a beígért 150-200 székely távol maradt, nem érkezett meg a vonattal.”

 

Állítólag nem volt pénzük vonatjegyre.

 

Szoboszlay nem csügged. Október végén újra próbálkoznak.

Pont, amikor a magyar forradalomról éppen úgy tűnt, hogy győzni fog.

Dr. Kónya István-Béla kézdivásárhelyi ügyvéd feladata megtámadni felkelőivel a sepsiszentgyörgyi, illetve berecki katonai fegyverraktárakat.

 

De a székelyek most sem jöttek.

 

Ám van itt egy rejtélyes kérdés.

Ki is volt megbízva a székelyek toborzásával?

Tófalvi: „...a tusnádi Jakab Domokos volt az, aki Tamás Imrétől azt a feladatot kapta, hogy 1956. augusztus 28-án reggel az általa beszervezett emberekkel legyen a tusnádi vasútállomáson” és csatlakozzon a Csíkszeredában vonatra szállt csapathoz. „Jakab Domokos ugyanúgy nem jelent meg az embereivel, mint a madéfalvi Gyenge Dénes a beszervezettekkel. (...) Külön rejtély: Gyenge Dénes madéfalvi mészárost tizenkét év kényszermunkára és személyi vagyona teljes elkobzására ítélték, a tusnádi Jakab Domokosnak a haja szála sem görbült. Arról sincs adat, hogy vizsgálati fogságban tartották. [Pedig] mindenkit letartóztattak, vallattak, elítéltek, akinek bármilyen köze volt az ún. államcsínyhez.”

 

Szoboszlay a magyar forradalom és szabadságharc megsegítésére is szervezkedésbe fogott. Annak eltiprása után sem nyugodott – Nyugatról tervezett segítséget szerezni mind a magyarországi, mind a romániai fordulat kivívásához.

 

Milyen naiv, milyen romantikus, utópiákban bízó, reálpolitikára képtelen botcsinálta lázadó volt ez a Szoboszlay! Ugye? Mekkora fantaszta!

De ha 1848 márciusa vagy 1956 októbere Pesten éri, alakját ma a legnagyobbaké mellett tartjuk számon.

Ma egy kis emlékmű őrzi a tíz kivégzett vértanú nevét és készteti főhajtásra az arrajárót Pécska főterén. Nem messze onnan született Bartók Béla, Nikolaus Lenau és Klebelsberg Kunó. Legendás föld az is.

Révai Miklós költő és szerzetes is Nagyszentmiklóson született, nem messze a helytől, ahol a kincset megtalálták. Révai apja volt a helybeli varga.

A pécskai emlékmű őrzi Fîntînaru ügyvéd nevét is. Ő meg egy aradi cipész fia volt. Talán legjobb barátja Szoboszlaynak.

 

A könyv kincsesbányája az izgalmas ismereteknek, összefüggéseknek. Rengeteg figura, rengeteg sors villan fel Drăgăniţa Constantin harckocsizó alezredestől és Irisz nevű feleségétől a marosvásárhelyi Szentgyörgy utcai lakásig (ahol Bernády György özvegyénél ősz hajú báró urak és grófnők bridzseznek némán, miközben odakint a történelem dübörög), egészen „Bethlen Lupu Farkasig”. („Ugyanakkor elmondtam Szoboszlainak, hogy Bethlen Lupu Farkas mérnöknél is jártam, ahol a rendszer ellenében beszéltem és kommentáltam” stb.) De az egyik legfelemelőbb életút Ráduly István brassói plébánosé, a magyar egyház történetének egyik legfényesebb alakjáé. A Szoboszlay-perben 22 év kényszermunkára ítélték, amelyből hatot töltött le, embertelen körülmények között. Élete, sorsa külön könyvet érdemel.

 

Milyen ember volt Szoboszlay Aladár?

Karizmatikus.

Pécskán – elképesztő szám – 1949-ben, akkor ő 26 éves volt, 565 gyerek jár a hittanóráira. Az egyházellenesség legsötétebb évében.

Pietsch Miklós építészmérnök (12 évet kapott), akkor még műegyetemi diák – Bogáncsszedők c. regényében néhány vonással felidézi Szoboszlay alakját és a beszervezés pillanatát. Este 9-kor találkoztak a temesvári Lahovary téren.

„A lelkész úr nyűtt lódenkabátban. Mint egy profi bokszoló – széles, erőteljes állcsont. Sapkaellenzője alatt mélyen ülő szempár. Erőteljes kézfogás, kézrázás.”

A nők odavoltak érte. Minden rábeszélés nélkül, önszántukból csatlakoztak a plébános mozgalmához.

És egy kedves, valószínűtlen, de felejthetetlen jelenet. Csehov, vagy még inkább: Krúdy Gyula tollára méltó.

Szoboszlay és hű fegyverhordozója, Huszár József, megállnak egy kocsmánál. Huszárnak, emlékszünk, Dsida Jenő volt a házitanítója az abafáji kastélyban. Az illusztris kettős most egy jól sikerült üzletre koccintana az útjukba eső legelső vendéglőben.

Ki tudja, mit ajánlott nekik a kocsmáros. Ami biztos: végül egy láda pezsgőt rendeltek.

(Tófalvi: „Az egész szocialista Romániában hasonló rendelésre nem volt példa”. A Securitate – mi történt a kocsmában? – kifaggatta az egyik vendéget, „...aki hüledezve mesélte: a plébános és a báró úr egy láda pezsgőt rendelt! Hamarosan összedől a világ!”)

Vajon mennyi pezsgőt tud meginni egyszerre egy ember?

Rá lehetne fognunk: ez bizonyára Huszár báró dzsentris-gavalléros virtusa volt. Szoboszlay talán csak ráhagyta, rendeljen kedve szerint.

Én inkább azt hiszem: Szoboszlay ezzel a láda pezsgővel búcsúzott, Ady szavával élve, Siker Asszonytól. A sima szájjal kecsegtető, feléje nevető Élettől, amelytől érezte, hogy el kell köszönnie, kilépve ebből a nem rá szabott valóságból, amelyhez nem érezte magát képesnek megfelelően kicsire összetöpörödni. Nem mert kicsi lenni.

Kivégzése előtt ismét szóba kerül a félelem. Szoboszlay így búcsúzik: Miért félnék? Nem mi, papok hirdetjük a Mennyeknek országát?

 

(Tófalvi Zoltán: A kereszt romániai vértanúi. Magyar PEN Club, Budapest, 2019. In memoriam Szoboszlay Aladár II. Az idézetek a könyv 44-től 167-ig oldalszámozott lapjain találhatóak. Tófalvi a vértanú nevét Szoboszlai alakban használja. Mindkét névváltozat mellett szólnak érvek.)

 

De ki volt Palotás Dezső?

Nemzedékem kallódó nagy tehetsége. Remek kolozsvári költő, író, képzőművész. Öntörvényű lázadó. Egyszer kicsapták az ország összes iskolájából. Aztán, tehetségére való tekintettel, érettségizhetett és elvégezte a kolozsvári képzőművészeti akadémiát. Hol vidéki rajztanár volt, hol buszvállalati diszpécser, ahogyan ő mondta: díszpecér. Aztán éjjeliőrként dolgozott egy kolozsvári gyárban. Menyasszonya Tóth Juli volt, az egyik legszebb lány a városban, egyébként a lánya Tóth Sándor marxista – de a marxizmussal élete végén szembeforduló – filozófusnak. 

Tóthék nagyon örültek a vő-jelöltnek, gondolom.

A kora nyolcvanas években Dezső éjjel kettőkor beállított Kónya Sanyiékhoz. Ballonkabátja alól egy puskát rántott elő. Felajzva mesélte, hogy éjjeliőrként hozzá tud férni a gyár páncélszekrényéhez, amelyben a munkásőrség fegyvereit tartják. (Csupa ócska mordály volt.) Azt mondta Kónyának, meg tudná szerezni mind az összes fegyvert, talán huszonötöt. Összeállunk húsz-harmincan, elfoglaljuk a pártbizottságot, a rádiót, a hadsereg csatlakozni fog hozzánk... mit szólsz?

Kónya verítékezett. Amit eddig hallott, csak az is hét-nyolc év szigorított, ha nem jelenti a szerveknek azonnal. Leültette Dezsőt, lenyugtatta és visszaküldte a gyárba. A történetet mindketten csak nekem mesélték el. 

Ezt a sztorit felidéztem Palotás Dezső temetésén is, hozzáfűzve: Mit példáz az eset? Azt, hogy huszonöt lőfegyver még akadt volna Kolozsvárott, de huszonöt férfi nem.

 

És ha már kormánybuktatásnál tartunk, meg diszpécsereknél.

Megírtam egyszer, hogy miként ássa alá az emberek – a választók! – kormányzat iránti bizalmát a Keleti pályaudvar közönségszolgálata. (Akkoriban Gyurcsány Ferenc volt kormányon.) Azt állítják a hangosbemondójukon keresztül, hogy húsz perc múlva érkezik a kolozsvári gyors, miközben (egy mobil hívásból rögtön kiderül) még be sem futott Szolnokra.

Akik ezt hallják, mi egyebet gondolhatnának, mint hogy ezek már azt sem tudják, hol hazudjanak nagyobbat, minden szinten.

 

Az Orbán-kormánynak is megvan a maga szívós, konok, böszme ellensége. Az apparátus az, amely a kulturális támogatásokat menedzseli. Ez a közeg az, amely elmondhatja magáról: a legtöbb művészt, könyvkiadót, galériát sikerült a kormány ellen hergelnie. Ha úgy van úri kedve, megsérti a volt francia elnök családját. Máskor a pannonhalmi főapátot küldi el a francba a kérelmével. Újabb meg újabb trükköket eszel ki, hogyan lehetne megalázni, szívatni, megmacskaegereztetni a magyar kulturális tápláléklánc legalján levő szereplőket.

Akik nem mernek nyíltan lázadozni, nehogy legközelebbre egyáltalán semmilyen esélyük se maradjon. De indulataik egyre nőnek a kormánnyal szemben. Az apparátus legújabban már nyílt politikai szabotázsra is vetemedik. Egy kiadó kínai klasszikus műveket tervez kiadni két nyelven, mint a két kultúra találkozásának jelképi értékű üzenetét. Idén ősszel ismét legmagasabb szintű találkozókra fog sor kerülni a két ország között. E műveknek ekkorra kellett volna megjelenniük. De az apparátus közel egy éve csuklóztatja, haptákoztatja, basztatja, anyjanevézteti a kiadót, amelynek most már elege lett, vele ne szórakozzon senki, „az is bolond, aki...”

Persze, nem ez a legnagyobb horderejű, elfektetett pályázat ma hazánkban. Csak jól mutatja a hivatali arrogancia és gátlástalanság nekiszabadulásának léptékét.

 

Végül, visszatérve  a Hunyadi-szobrokhoz, íme Szabó Tamás szobra 2019-ből és Balaskó Nándoré 1956-ból.

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.