Eltérített nyár

„Látja, mennyire gyönyörű ez a penész a kövön?”
            Bálint Endre

Nyár van. Gyönyörű a penész a kövön!
Árnyékában a gyíknak hűsöl a zöld légy.

De ahhoz képzőművész kell, hogy a penészt gyönyörűnek,
a gyíkot béketűrőnek lássuk. Egy mozdulat és elkapja a legyet,
vége a hűsölésnek, a szépnek, jön a rút, a rút, a rút.
Ó, gyönyörűség!

Száj van. Gyönyörben fetreng a penész a kövön.
A gyík árnyéka zöldell és hősül.

Az árnyék fölhabzik, gyíkul,
rútul, szépbe csap,
ököllel orrba vág a szép,
gyíkká változik a világ, világgá a gyík,
csak a légy, csak légy nincs már sehol.
Seholul. Legyesül.
Világodik.

Iker sötét, amely alászáll.
Az egyike felhő, antik istenek elől búvó
harcosok morajlanak benne, a másikja az éj,
lármás szénszállító vagonokból
szökik és terül szét pora az antracitnak.

Por, por, por,
szürke az egész táj.
Tájszürke világban időz
gyík, légy, fölvizezett éjszaka,
megerjedt nappal.