Ugrás a tartalomra

Nincs hova hátrálni

A hiány. Amivel folyton birkózni kell. Ami nincs, de mégis van, csak nem feltétlenül kézzelfogható közelségben, hanem a tudatban, az emlékekben gyökerezve – vagy a vágyakban, a reményekben, a beláthatatlan jövőben. Valahol azonban mégis itt van velünk, bennünk. Lételemünk. Fájdalmat sugall, éhséget ébreszt, vágyakat támaszt, ösztönöz, mozgat, töprengésre és cselekvésre késztet.

A hiány az egyik kulcsa Halmosi Sándor verseinek, aki Lao-ce természetközeli – a van és nincs ellentétpárokat egymás kiegészítésének felfogó, egymást alakító, befelé forduló, szemlélődő – világából indulva keresi az utat a teljesség felé. Mert minden bennünk gyökerezik: a kérdések is, a válaszok is. Mert „szellem nincs hiány nélkül” – írja a JA JA-díjas költő Pessoát keresi című versében. (JA a költőtárs és barát Jász Attila, aki többször is felbukkan Halmosi verseiben. Rokonlélek. Kapocs és tájékozódási pont.)

A másik kulcs az érzelem és a szenvedély – amint az a kötet címadó verséből (Lao-ce szenvedélye) is kiviláglik: „Tudod jól. Messze vagy, / s ettől még elviselhetetlenebb a közelséged. / Tudnod kell tudnunk egymásról, / hosszú lépésekben, / hosszú hallgatások között. //… //… emlékszem mindenre, amit nem mondtál el”. Mint láthatjuk, itt is szorosan kapcsolódik a már említett hiányfilozófiához. Hiszen a veszteség a legfájóbb hiány. Ezt erősíti az Éhség című vers: „Végre csend lett. / Bolygóközi, internetközi csend. / Szerelmen túli. / Öt éve nem beszéltünk. / Öt éve hazudjuk a csendet.”

A harmadik kulcs az idő. Halmosi az időhöz nem a végesség felől közelít, nem az elmúlás érdekli, hanem a változás. Ami bennünk és körülöttünk történik. Amiben élünk, s ami a folyamatos változás révén erős különbségeket és különbözőségeket teremt, s elválasztja a nemzedékeket. „A mai lányok a mi lányaink… / Nekik semmit sem mond a Moha és páfrány, a Pityke őrmester, / a Mézga család, Recsk, 56, a bukaresti és bărăgani munkatáborok, / a Duna-csatorna pokla. Az, hogy mit jelent lehúzott redőnyök mögött beszélgetni, / rettegni a csengőtől, a behívóktól, hajnal négytől sorban állni / kenyérért, tejért, kézzel levelet írni, és hetekig várni a válaszra” (Milonga Dor).

S valóban, a mindenkori ifjúság történelemként éli meg apái és nagyapái sorsát. Halmosi Sándor annak a generációnak a tagja, amely a Ceaușescu-éra utolsó szakaszában volt fiatal. Megtapasztalhatta a diktatúra félelmes sötétjét.

A magyar történelem sajátja, hogy „valaki elől mindig futni kellett” – írja a költő a fent említett Milonga Dorban. Az ember természete viszont, hogy élni akar. És szeretni, és szeretve lenni. Függetlenül a körülményektől. Ilyenkor semmi sem számít. Legyen bármilyen kemény a helyzet, legyen szó politikai diktatúráról vagy atyai szigorról, az élet diktál: „Az apákra maradt a keménység, ők kérték számon / a lányaikon a teljesítményt, / volt, aki ezt nem bírta, és leugrott a tizedikről, / de volt, aki a karjaimba futott, éjszaka a lépcsőházban, / nekem ahhoz el kellett otthonról szöknöm, az ablakon át, / és átvágnom a szekusoktól és rendőröktől hemzsegő városon.”

Visszatérő téma a kötetben a mai fiatalság állapota, viszonya a világhoz, az élethez. A gender-elmélet térhódítása, a gender-generáció sorsa. A természetes helyett az abszurditás felé vezető szemlélet hatását vázolja fel a költő a Genderattack című versében: „De mielőtt meghalsz, élj. / Egyszer élj, / Élj a jogaiddal, / Operáltasd át magad, / Ne félj, / Létesíts szexuális kapcsolatot / A húgoddal, / Szamarakkal és kecskékkel, / És friss vagy jól konzervált hullákkal, / Ciki? / Nem ciki. / Ki kell próbálni mindent.” Mindez az agyament polgárpukkasztás, botránkoztatás szellemében, a jogokkal való élésre történő hivatkozással. S ezt kiegészíti a semmiről sem tudás, a felszínesség, a vakság: „Temerinben megint magyarokat vertek, / De Temerin nem Szerbia? / Hogy kerültek oda magyarok? / Biztos a hatvannégyvármegyések vitték oda őket, fúj…”. Ez is hiány. Az ismeret hiánya. Mert ez az út vezet az emléktelenség, a gyökértelenség felé.

A „beetettek” formállogikai következtetése egyenesen ijesztő: „Minden elromlik ezen a világon, / Legyünk mi is romlottak.”  S ha nem tetszik, maradi vagy: „Nem ebben a században kellett volna születned” (…) „Mi már romlottak vagyunk.” Itt kezdődik a teljes sötétség.

De az ember nem vakond. Életfeltétele a fény, a szellemi világosság, és a sötétben egyébként sem tud tájékozódni. Ezt hangsúlyozza Cantata sacra című költeményében is a költő: „És természetünk nem a sötétség, / De természetünk a fény, / És a gyökök, gyökerek rendszere, / Édes szóbokraink, / És a fény lényege szerint: / Te és én, / És mi magunk is fény / Vagyunk.” A vershez, amit Bartók Cantata profana című kórusműve után írt a szerző, számtalan mottószerű feljegyzés tartozik, amelyek a tisztánlátást hangsúlyozzák, és az életet tápláló gyökerek felé mutatnak. A nyelv és a mitológia az identitás és a megmaradás alapkövei.  Ezért is fontos a gyökökre való visszavezetés, a közös gyökerek keresése etruszktól a finnugorig.

Az ember természete, hogy kérdéseket tegyen fel. A „miértek” a legfontosabbak. Mert az okokhoz vezetnek. A megismeréshez. A válaszok pedig talán kijózanító megoldást mutatnak: „Mindent visszarakunk, / Tisztaság lesz, / Rend lesz /… / Nők leszünk, / És férfiak leszünk, / És költők, / És gyerekek leszünk, / Fiúgyerekek / És kislányok leszünk, / Papásmamást játszunk végre, / És megházasodunk, / És gyerekeink lesznek…”

Megvilágosodásra van szükség. Vissza a természeteshez: „Már nincs hova hátrálni, elmentünk a falig, / azt mondom hát, hogy elég volt, legyen elég, / hogy a szellem mindig csak kivonul a szellemi helyekről, / hívogatlak benneteket szeretettel, / a százéves szecessziós kivonulás után a bevonulásra, / a bevencióra, bemenni és bevenni, / kiszellőztetni és kiseperni, / és letörölni a port…” (Wamsler-szvit). Ugyanezt erősítik a Dévény Anna emlékének szentelt költemény sorai: „Mert a dogmák ugye mindig erősebbek / A szellemnél, a tudomány mai állása szerint. / Mert a keskeny úton csak az eretnekek / Meg a vallásalapítók járnak, / Meg az örök alternatívok, / A dilettánsok, / Mert minek bajlódni a tényekkel, / Az eredményekkel, a sikerekkel, / Ha olyan szép elméleteink vannak” (Gyakorlati eszkatológia).

Persze még mindig ott vannak a technikai fejlődés indukálta veszélyek: az elgépiesedés az emberi kapcsolatok elsivárosodásához vezethet. Már gondolkodni sem kell, már egymásra sincs szükség, hisz ott az elektronikus eszköz, ami mindent tud, mindent helyettesít. De tényleg mindent? Ezt fogalmazza meg a Kütyüdal: a „kapcsolat kipipálva” (…) „sok kell, hogy célba érj, turbózott hőskor, / nyomkövető, / sávtartó automatika, / digitális klíma, / holttérfigyelő rendszer, / vezető fáradtságát figyelő rendszer, / hogy ne legyen totálkár, / domborzatfigyelő rendszer, / fókusz a dekoltázs, / … / bluetooth kihangosító, radar detektor, alkoholszondás / slusszkulcstartó, / kortárs vagyok, kartárs, / örülök, hogy élek, // eszköztelen vagyok, / itt állok, félek.” Ezzel szemben „a kislányom nagyszülőknél a kertben, boldog, / paradicsomi állapot, kicsi kannával kicsi Buddha, / jár csak jár addig a kútra”. Az alternatívát tehát mégis a természetes, az emberi jelentheti. „Mikor jártál utoljára mezítláb? / Hengergőztél domboldalon, fűben, / Aludtál szalmán? / Mikor stoppoltál utoljára hátizsákkal, verseskötettel, / Bibliával és pálinkával a Lesi-tóra?” – teszi fel a kérdést a költő (Basule blues), s még hozzáfűzi: „Azt hiszed, szabad vagy?”

Mert mi a szabadság? Vajon tudjuk-e, értjük-e? Tudunk-e élni a szabadságunkkal, s nem élünk-e vissza vele?

Ezért keresi a költő a természetest: „Folytasd ott, ahol abbahagytad. / Mondani akartál valamit. / Megfogni valaki kezét. / Elmenni a helyre, ami üres, / Ami rád vár. / Mindenhova. / Megérteni a fájdalmat. / A szépséget. / A szürkeséget. / Elviselni. / Belehalni.” (Todo) Borzongatóan őszinte szavak. Figyelmet érdemlők. Mert Halmosi nemcsak közöl, nem csupán kinyilvánít, hanem – miként Lao-ce – tanít is. Avítt dolognak tűnhet ez a 21. században, ám a kilátásokat tekintve mégis inkább megszívlelendő tanulság. Az esély mindnyájunkban megvan, mert „Mindenki jó. / Talán csak a szeretethiány / Mértékének / Arányában / Vagyunk / Rosszak. / Talán még a sátán is.” (Mindenki)

A költő tehetne másként is. Bűvészkedhetne a szavakkal, játszhatna öncélú játékot. („Mi lenne, ha most az egyszer magamnak írnék verset, / nem divatból, pózból, / nem másnak, hogy örüljön, gyógyuljon, / nem is önterápiából /… / hanem ahogy az ember beszél az angyallal / a kedveséről és a bűneiről.” (Mi lenne, ha). Mégsem teszi. Nem tetszelegni akar, hanem a lehetőséget keresi. Az utat a megoldáshoz: „Mindig vannak fontos ügyek, / Most épp a tűzzománc és a vers. / Az őstörténet. / Az európai ethosz, és annak szétesése. / A válság, ami lehetőség.” (JA JA-díjas költő Csontváryt keresi)

A szatmárnémeti születésű, hosszabb ideig Németországban tartózkodó – de immár évek óta Budapesten élő – költő remek versgyűjteményt állított össze. A szövegekből kiderül az is, hogy szereti a kihívásokat. Számtalan olyan munka is található ugyanis a könyvben, amelyek különböző élethelyzetekben megadott szavakra készített rögtönzések. De ezekben is hűséges a kötetet záró Razglednicák 39. darabjában megfogalmazott gondolathoz: „A könyv gerince. / A szerzőé.”

Izgalmas olvasmány Halmosi Sándor legújabb könyve – különösen azok számára, akik nem csupán a játékot, hanem a gondolatot is keresik a szavak mögött. Minden egyes írásával bevon valamibe, társává tesz, beszélgetést kezdeményez. Versei létlenyomatok. Támpontot mutatnak, viszonyítási alapot adnak. A szöveg asszociatív, s épp ezért megdolgoztat, munkát ad a benne elmélyedőknek. Párhuzamokat vagy ellentéteket keresve többféle műveltségterületre irányítja a figyelmet, megkapóan őszinte, fanyar humorával pedig végképp lebilincseli az olvasót.

 


Halmosi Sándor: Lao-ce szenvedélye. AB-ART Kiadó, 2018.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.