Ugrás a tartalomra

Meghökkentő mesék Triesztből

Épp egy éve távozott el közülünk a magyar és az olasz kultúra egyik legfontosabb élő hídja, Giorgio Pressburger. A magyar származású írót, műfordítót, rendezőt sokan a budapesti Olasz Kulturális Intézet igazgatójaként ismerték, de ezen kívül annyiféle területen tevékenykedett kiemelkedően, hogy nincs is hely felsorolni. Szó szerint igaz rá, hogy hét nyelven beszélt, sőt nyolcadikként a zene, az opera nyelvének is kiváló ismerője volt. A Budapesten született és 1956-ban Olaszországba emigrált alkotó igen sokat tett a magyar irodalom nemzetközi képviseletéért. (Érdemes itt megemlíteni a másik nagy „magyar olaszt”, Tomaso Keményt, akinek életútja több ponton is egyezik Pressburgerével, és aki mai napig éltetője Itáliában a nemzetközi költészeti kapcsolatoknak, elég csak a Casa della Poesie rendezvényeire gondolni.)

Pressburger szeretett városáról, Triesztről írta utolsó kisprózáit, ezeket jelentette meg most magyarul a Noran Libro Kiadó Trieszti történetek címmel, Lukácsi Margit értő, dallamos fordításában. Magyarországról nézve már Trieszt maga is „megér egy misét” – elbitorolva a jogot Párizstól –, hiszen 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchia legfontosabb városa volt, és kedvező fekvése folytán egymástól happolták el az örökké változó hatalmak. A mozgalmas történelme lenyomataként fennmaradt soknyelvűség is visszaköszön Pressburger novelláiból – például megtudjuk a Dulle Griet című elbeszélés öregasszonyáról, akinek a címben szereplő neve Őrült Margitot jelent: „Senki nem ismerte vagy látta őt azelőtt: szerbül vagy horvátul meg szlovénül beszélt, meg valami romlott olasz nyelven, amibe a trieszti dialektus szavai keveredtek.” A novellákban a történelmi díszletek között sokszor felcsendül egy-egy olasz, szlovén vagy amolyan keverékmondat, amelyek a szereplők tétova helykereséséről, sehová nem tartozásáról is árulkodnak.

Mégis, talán némi csalódásra számíthat az, aki a Claudio Magris-féle „kisvilágok” hangulatát, monarchiás-anekdotázó, realista hagyományát várná visszaköszönni ezekből a történetekből. Giorgio Pressburgernél a trieszti helyszínek (ezek mindig a novellák alcímében jelennek meg) inkább csak az apropóját adják az ember-, és nem helyközpontú meséknek, melyek az író előszava szerint pletykákból, városi legendákból születtek. A benyomást, hogy ezeknek bármiféle valós alapjuk lenne, persze rögtön szertefoszlatja az író, hiszen a kötetben novelláról novellára tolódnak el a történetek a realitás világától a groteszk, a szürreális és végül a misztikus felé. De az átalakulás magukon az elbeszéléseken belül is lejátszódik: egy-egy hétköznapinak induló szituáció egyszer csak irányt vált, kisiklik és elvonttá lesz: például a magára maradó idős mérnök örökbe fogadja bejárónőjét, aki a halál angyalaként őrzi a rászállt örökséget, senkit nem enged a lakásba, ám végül az sem biztos, létezik-e bármiféle örökség (Taussig úr végrendelete).

Valóság és képzelet határán lebegő, allegorikus történetek ezek, számos mitológiai, történelmi, filozófiai utalással: a Szenvedély című novella hősét, Telemacót a szerző Télemakhosszal, Odüsszeusz fiával rokonítja, de azt már az olvasóra bízza, hogy az anyja fogságából szabadulni igyekvő fiú vajon miben testesíti meg a mitológiai hőst. Az énekesnő lányában a város lakói Poppeának becézik a 19. századi ruhákban járkáló különc énekesnőt, és arra gyanakszunk, nemcsak a Monteverdi-opera címe, de egyéb mozzanat is közrejátszhat, hogy Néró szeretőjének a nevét hordja a hölgy. A Dulle Griet öregasszonya Anthiókhiai Margit „reinkarnációjaként” tűnik fel a városban, mint egy festményalak, aki a régi városkép lassú eltűnésével maga is semmivé foszlik.

Mintha Pressburger nem is hús-vér lényeket mozgatna könyve lapjain, hanem valamely erkölcsi (vagy „erkölcstelenségi”) maxima megtestesítőit, akiknek élete a példa, de a tanulság nem vonható le egyértelműen, ki-ki fantáziája szerint láthatja bele a lehetséges magyarázatot egy-egy sorsba. A Bosszú című novella főhősnője gyereke születése után kiteszi csalárd férje szűrét, hosszú évek múlva súlyosan megbetegszik, de halálával mindenképpen meg akarja várni a végtelenségig elhúzódó válási procedúra végét, nehogy férje vigye el az örökséget. Az író olykor komikus köntösbe bújtatja a nagy erkölcsi dilemmákat: a Frau Musica zongoratanárnője platóni dialógusba bonyolódik szomszédjával arról, hogy mi fontosabb az életben, a fajfenntartó ösztön vagy a művészet, tudniillik kölcsönösen zavarják egymást a falon átszűrődő hangokkal: az egyik a zongorázással, a másik a szexuális életével.

E bizarr, fekete humorú történetekben mindegyre ott bujkál a halál, amiben nyilván közrejátszik az író búcsúzó, összegző szándéka – még egyszer végignézni kedves Triesztjén, bekukkantani az otthonok ablakán, és életre kelteni a különféle csodabogarak meghökkentő történeteit, amelyekben kivétel nélkül az elmúlásé a főszerep. Sokban megidézik a novellák a haláltánc és a commedia dell’arte műfaját: groteszk és tragikomikus felvonulás zajlik a szemünk előtt, ahol a szereplőket vagy elnyeli a „semmi” (nyom nélkül eltűnnek), vagy maguk döntenek életük végéről. A kötet egyik kiemelkedő elbeszélése, a már említett Frau Musica idős zongoratanárnője hiába küzd egy életen át a folyton változó szomszédaitól áthallatszó hangorkánnal, végül feladva a harcot összegyűjti családját, egy éjszakán át játssza nekik Schumannt, majd meghal.

A hét elbeszélés közül a legfrappánsabb szöveg egyben a legrövidebb is (és ennek fordítottja is igaz: a hosszabb novellák sokszor szétszaladnak, és sem az írói szándék, sem átgondolt dramaturgia nem lelhető fel bennük egykönnyen). A Boldog nemzedék című trilógia első darabjában Pressburger Örkény István méltó utódjává lép elő, amikor egy középiskolai filozófiatanár egy roppant bamba tanítványával próbál a Lét és időről valami értelmes párbeszédet kezdeni, míg az idétlen osztály a háttérben vihog, és ugratja a szerencsétlen felelőt. A mindössze kétoldalas novella végén már csak arról értesülünk egy festői, alkonyati képből, hogy a tanár felakasztotta magát. A „létértelmetlenségi” kérdéseket feszegető novellák közül azok lopják be magukat az olvasó szívébe, amelyekben a hétköznapi szenvedéstörténetek ismerős helyzeteket hívnak elő – például irracionális aggodalmainkat szeretteink iránt (Taussig úr végrendelete; Boldog nemzedék) vagy a létezést megkeserítő másik emberi lény tolerálását (Frau Musica).

Pressburger elbeszélésmódja ironikusan idézi meg némely 19. századi klasszikus stílusát, ahol a hős lelkivilágát az író teátrális, emelkedetten szenvedélyes jelentek által ábrázolja: „»Nem! Nem hagyom, hogy ilyen megalázó módon legyőzzenek! Nem! Nem!« – ágaskodott benne a belső hang, és ez a »nem« fülsiketítő erővel visszhangzott benne. Felugrott, hogy megtegye ajánlatát, és cipőjének nehéz bőrtalpával toppantott is hozzá” (Szenvedély). Hogy mindebben a játékosság dolgozik, alátámasztja az író cinkos mosolya, amellyel gyakran kiszól olvasójának: „Sajnos nem hagyhatom az olvasóra (már ha egyáltalán van olvasó) a szabadságot, hogy eldöntse, hogyan folytatódik a történet.” (Bosszú) Képein, figuráin sok helyütt átsejlik az olasz művészfilm humanizmusa (ami talán nem alaptalan következtetés a rendezőként is tevékenykedő író esetében): Giuseppe Tornatore vagy Vittorio de Sica egyszerre mesebeli-kedves, ugyanakkor fájdalmasan valóságos világai.

Nem könnyű kulcsot találni A trieszti történetekhez, talán nem is az író legsikerültebb novellái kerültek e sajnálatosan búcsúkötetté lett válogatásba, mégis el tud bájolni velük, mert – ahogy bevezetőjében fogalmaz – „Trieszt (…) maga is a mindennapi, lusta, dúlt, szenvedő és örvendező emberiség életműve.”

Giorgio Pressburger: Trieszti történetek. Noran Libro Kft., 2018

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.