Ha elfogy a fény
Helló, mondta valaki. Ambrus körbenézett, de hasztalan, mert a tűz néhány méteres fénykörén belül nem látott senkit. Heló. Ambrus elővette az elemlámpát, és körbevilágította a környéket. Biztos a cucctól van, vigyorodott el. Hahó, itt vagyok! A hang irányába nézett. Ezúttal egy félméteres meztelen csigát látott himbálózni egyik tűz melletti nagy kövön.
– Hee-lóó.
Hát ez fura, állapította meg Ambrus. Nos, beszélgessünk.
– Szervusz, csiga. Mi járatban?
– Unatkozom. És te? Miért nem vagy a többiekkel?
Ez egy okos csiga.
– Hosszú mese.
– Nem sietek sehova – mondta a csúszómászó. Majd ismét: – Nem sietek.
Ambrus felemelte a szemöldökét:
– Elsőre is értettem.
– Vicc volt, te. Nem sietek, csiga vagyok – érted?
– Hát akkor helyezd magad kényelembe – javasolta a csigának.
Az állat felkuporodott – vagy mit csinált: a hátsó harmadát a középső alá húzta, a felső harmadát pedig függőlegesbe hozta. Ambrus kuncogott.
– Mi van, ember? – kérdezte a csiga.
– Olyan vagy, mint egy pöttyös, narancssárga szar.
– Te meg olyan, mint akinek a szemét kivették a csápjaiból és a végbélnyílása fölé ragasztották, hehe – pörkölt vissza a csúszómászó.
– Ezt inkább hagyjuk. Vodkát kérsz? – kedveskedett Ambrus.
– Nem, de majd a gandzsa füstjét fújd rám, az jó lesz.
– Nem fogom, mert ez volt a vége.
– Kampónak még van.
A csiga ismeri Kampót. Ez jó. Ezek szerint nem őrültem meg.
– Honnan tudod?
– Nézd csak meg a zsákja felső zsebében – biztatta a csiga.
– Á, nem szoktuk lenyúlni egymás anyagját.
– Mondd majd, hogy nekem kellett.
– Egy félméteres, narancsszínű meztelen csigának.
– Pontosan.
Szád sincs, mégis vigyorogsz, mi? Igaz, beszélni is tudsz…
– Hát jó – döntött Ambrus, és kotorászni kezdett a zsákban.
*
Paradicsomot vett a lánynak, egy hatalmas, érettpiros paradicsomot. Csak mert mást nem volt hajlandó elfogadni. A lány azt majszolgatta egy ideje, lassan, nagyon lassan, mint aki élete utolsó paradicsomját forgatja a kezében, és ezért minél jobban el szeretné odázni az utolsó falást. Egymás mellett haladtak a völgyön felfelé, a többiektől húsz-harminc lépéssel lemaradva, mivel a lány kevésbé bírta a tempót, vagy csak úgy tett, talán épp azért, hogy Ambrussal beszélgethessen. Különlegesnek találta az idegen lányt: érdekesen beszélt a világ dolgairól, sok mindenről ugyanazt gondolta, mint Ambrus, és humora is volt, meglehetősen csípős ráadásul. Göndör, fekete haja és zöld szeme csodásan harmonizált az időnként hosszasan ajkaihoz emelt piros gyümölccsel – minden faláskor Ambrus felé fordult, és a szemébe nézett. A nap teljes erőből sütött, meleg volt, ám az utóbbi hetek esőzéseitől ismét megjelent a víz a többnyire száraz patakmederben – a vízfolyáson sokszor kellett átkelni, mivel a szurdokban nem volt helye rendesen kitaposott ösvénynek. Ilyenkor Ambrus természetesen a kezét nyújtotta fogódzónak, amit a lány el is kapott, s egy pillanattal hosszabb ideig fogott, mint amennyi szükséges lett volna. Kis bestia, el akar varázsolni – villant át ilyenkor Ambruson. Kifejezetten élvezte a helyzetet. Az első pihenőnél, az egyik mellékpatak vájta kanyon bejáratánál aztán elfogyott a paradicsom – a vízesésnél tartott második pihenőig Ambrus azt figyelhette, hogy az immár mindkét kezét szabadon használó lány milyen találóan gesztikulál beszéd közben: mintha egy időben kétszer, két csatornán keresztül közölné ugyanazt.
A barlang, tulajdonképpeni úti céljuk, szintén azt mutatta: bőséges volt az égi áldás – a száján kiömlő víz hozama nagyobb volt, mint máskor, ezt Ambrus és a másik két vezető egy pillantással nyugtázta. Ám a látogatás nem volt veszélyben, mert, ahogyan a Kapitány mondta, ebben a barlangban csak hason fekve lehet megfulladni, a víz legfeljebb térdig érhet a járatban. Azért van így – magyarázta Ambrus a lánynak –, mert a járat alja, ahol nem sima, ott kisebb medencék sorozata, amelyek nagyjából térdig érő vizet képesek megtartani. Ha több a víz, gyorsabban folyik, jobban sodor, csak ennyi történhet. A hajaddal pedig nem ártana valamit csinálni, túlságosan szabadon van, és beakadhat meg felgyúlhat…
A három vezető ellenőrizte a hét látogató ruházatát, kiosztotta a karbidlámpákat és bemutatta azok használatát. A Kapitány tartott egy rövid eligazítást arról, hogy mit szabad odabent tenni, mit nem szabad, illetve hogy mi a szigorúan tilos, majd mindenkit elküldött, hogy végezze el a szükségét az erdőben, mivel odabent erre nem lesz lehetősége, mert tilos, és amúgy a legtöbb helyen lehetetlen is. Majd libasorban elindultak a hegy gyomrába. Ambrus zárta a sort, mint mindig, így engem kap el a nyehőce, mondta. A lánynak fogalma sem volt arról, hogy mi az a nyehőce. Sem arról, hogy mi a különbség a sztalagmit és a sztalaktit között, vagy miért gyullad meg a víztől a karbid – Ambrusnak viszont annál inkább, úgyhogy csak magyarázott meg mutogatott meg mesélt meg válaszolt a lány kérdéseire, amiből márpedig sok volt, s mintha akkor is kérdezett volna, amikor nem volt szükséges …
Már kifelé igyekeztek a barlangból, amikor Ambrus előrefurakodott a Kapitányhoz, és susmogott vele valamit. Egészen jól bírod, mondta a lánynak, aki félrenézve elmosolyodott. Igyekszem. Mutatnék neked valamit, ha kíváncsi vagy. Mit mutatnál nekem? A barlang legszebb részét, ahova csak keveseket viszünk el. A lány kissé oldalra billentette a fejét: Szívesen megnézném. Leváltak a többiekről. Hamarosan szörnyen szűk kuszodán préselték keresztül magukat, majd két overallszaggató, ráspolyszerű szikla között nyomakodtak – utána pedig majd’ egy órán keresztül legeltették a szemüket mindazon a csodán, amit a véletlen megalkotott abban az egyetlen teremben. Ambrus magyarázott, a lány egy szót sem szólt. Csak amikor már kifele lépdeltek, mondta: Ez Paradicsom egy darabja. Az, hagyta rá Ambrus, mégpedig egy hasztalan darabja.
– Hűha. Nem kellett volna ezt tenned – szólt Ambrus a hirtelen beállt vaksötétben, már a kis vízesés aljában, a vízben álldogálva.
– Én csak azt csináltam, amit te.
– Hát igen. Csakhogy az én lámpámban karbidot kell cserélni, a tiédben nem. Előveszem az elemlámpám.
Ambrus egy darabig matatott a zsákjában, majd abbahagyta a motozást. A lány néhány másodperc után megkérdezte:
– Nem találod?
– Nem.
– És most mi lesz?
– Gondolkodom.
– Nem tudod összerakni sötétben?
– Dehogynem, egyszerű ez. Csak az öngyújtómat a Kapitány elkérte. Nálad van?
– Dehogy. Ez azt jelenti, hogy…?
– Hogy nincs semmiféle világításunk.
– Ez gáz.
– Ez igen.
A lány egy időre elhallgatott. Ambrus azt gondolta, hogy bizonyára az ajkát harapdálja.
– Nincs ilyen helyzetre valami protokoll? – kérdezte.
– Nincs. Illetve van: ha nem megyünk ki, úgy két óra múlva utánunk jönnek.
– Két óra? Az rengeteg.
– Itt az.
A lány a felismerés és a döbbenet pillanatai utáni első percekben a hányingerével küzdött. Ilyen sötétben még soha nem volt. Ez nem olyan sötét, hogy az orrod hegyéig sem látni. Megértette, milyen a vaksötét. Amikor mintha a fejedben oltják le a villanyt. A halál beállta utáni pillanat lehet ilyen. Rádöbbent, hogy a világtól a látásunk választ el. Mert azzal, hogy időben észleljük a veszélyt, a tárgyakat, a társainkat – távolságot is tartunk tőlük. De ha a látást kiiktatjuk, mintha ránk szűkülne az univerzum. Roppant egyedüllét ez.
– Most mi lesz? – kérdezte a lány.
– Még nem tudom.
– Kihűlünk?
– Ha összebújunk, akkor lassabban.
– Hipotermiásak leszünk.
– Inkább csak jól felfázunk.
– Miattad fogok meghalni! – emelte meg a hangját.
– Nem fogsz.
– De igen! Azért, mert annyira figyelmetlen vagy, hogy egy kibaszott tartalék lámpát nem hozol magaddal! – üvöltötte, s valószínűleg csapkodott is, hacsak nem denevérsuhogást hallott a bosszankodó Ambrus.
– Ha igen, akkor azért fogsz meghalni, mert azt tetted, amire senki sem kért, mert kinyitottad azt a kurva lámpát csak úgy, mert azt gondoltad, hogy jó lesz…
– Egy amatőr balfasz vagy, és kész.
– Hát vagyok annyira profi, hogy kivigyelek innen – mondta Ambrus. – Kérem ide azt a lámpát.
Megkapta, két darabban. A hasznavehetetlenvilágítóeszközöket a zsákjába dobálta. A zsákot egy lendülettel a hátára vetette, és szólt: – Nyújtsd a kezed a hangom irányába.
– Nem nyújtok én neked semmit, ne álmodozz – feleselt a lány.
– Én elindulok kifelé. Akár egyedül is. Gondold meg.
Hallgatás, majd morgás.
– Fogd meg a zsákom, s gyere utánam. Azt tedd, amit mondok, és csakis azt.
A lány kivárt. Ambrus felidézte, milyen volt a paradicsomot harapdálva. Aztán hallotta a hangot:
– Rendben.
A lány keze remegett. Ahogy a teste is. A düh, a tehetetlenség, a félelem és a hideg koktélja mindenkit kimerít.
– Ne félj – bátorította Ambrus. Miközben tudta: ez lesz életük legnehezebb háromszáz métere.
Teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát. A tudata tanácstalan volt, bármilyen kapaszkodó híján. Korábban sokszor ücsörgött teljes sötétben barlangok mélyén – keresett egy zugot, ahova nem szivárgott be a patakcsobogás zaja, s ahol nem röpködtek denevérek, kioltotta a lámpáját, és ült vagy feküdt, addig, amikor már nem létezett fent és lent, a gravitáció már nem hatott az érzékszerveire, és úgy érezhette magát, mint aki az anyaméhben vagy a világűrben lebeg süketen és vakon. Szerette azt az érzést – ez viszont más volt. Tudta, hogy az ujjaival, a pórusaival, a fülével kell látnia. Azon a részén a barlangnak már nem voltak igazi mászástechnikát igénylő részei, és szerencsére mellékjáratai sem – sosem örült azelőtt annak, ha egy barlang leginkább egy üres csőre hasonlított, de ott, akkor nagyon is kellemes volt tudni, hogy nem tévedhet el. Gondolatban végigjárta a hátralevő szakaszt. Kinyújtott karokkal szinte mindenhol átéri a járat szélességét. Indulunk, szólt, és kézzel-lábbal tapogatózva elindult a szárközépig érő vízben. A legtöbb medencébe arasznyi vastag fatörzseket fektetett valaki, hogy szárazon át lehessen jutni. Most bójákként működtek, valamint kapaszkodóként. Alig haladtak tíz métert, Ambrus megbotlott és a vízbe esett, magával rántva a lányt is, aki hisztizett egy sort, de a visítások után egy nagyobb morgással és némi légbecsapkodással elintézte az ügyet. Menjünk, mondta Ambrusnak, vigyél ki innen. Kiviszlek. Mentek tovább a vízben, mint valami négylábú és -kezű, kétfejű-kétszívű nemes vad valamely ősi nép elfelejtett meséjében.
Fogalma sem volt, hogy mennyi ideje araszolnak, amikor azt tapasztalta, hogy a jobb és a bal oldali falak egyszerre összeérnek. Mivel még mindig a vízben állt, tudta, hogy elérkeztek ahhoz a ponthoz, ahol be kell feküdni a vízbe, és át kell csúszni a háromarasznyi magas résen. Megfelelő világítással ez nem kihívás, de így… Nem számít: ha ezen túljutnak, kitágul a tér, megszűnnek a bokaficamító és csonttörő akadályok, és az egyik falhoz tapadva viszonylag gyorsan eljutnak oda, ahova már beszűrődik némi fény.
– Nagyon figyelj, kérlek. Ez lesz a kihívás. Emlékszel arra a helyre, ahol befele jövet először lettél csurom vizes?
– A kő alatt?
– Pontosan. Most ugyanezt csináljuk kifelé. Én megyek előre. Háton fekszem a vízbe. Átcsúszok a kő alatt annyira, hogy a fejem ki tudjam emelni a vízből. Amint levegőhöz jutok, kiáltok, hallani fogod. A lábaim a lyukban hagyom. Vegyél majd egy nagy levegőt, bukj a vízbe, és kapd el a lábam, én meg majd kihúzlak. Csak hogy ne kezdj el fölöslegesen forgolódni a vízben.
Sikerült. Ők ketten voltak csak ott, meg az, amit Istennek szokás nevezni. Meg néhány eltévedt foton, amelyek a kiutat sejtették…
*
– A nagy ijedtségre persze ráittunk. Nem bírta a vodkát. A tábortűz mellett hozzám bújt. Aztán egyszer csak felpattant, és azt mondta, hogy bejelentenivalója van, és ezért felmászik a tűzhely melletti szikla tetejére. Könnyű volt feljutni, a túlsó oldala nem volt meredek, mindenki biztatta. Hamarosan fel is jutott. Úgy öt méter magas lehet az a kő. A tűz fényében jól látszott, amint boldog arccal kitárja karját, rám néz, és belekezd: Azt akarom világgá kiáltani, hogy én…, s ekkor a sziklából letört egy nagyobb darab, pont az, amelyiken ő állt. Nem szenvedett, a nyaka tört el. S egyúttal bennem is valami…
Hallgatott egy sort, majd folytatta:
– Szóval azóta csak úgy kimegyek ide-oda a többiekkel, jó levegő meg mozgás, megiszunk valamit, szívunk egy kicsit, de a felszínen maradok, gombászgatok, főzök valamit, esetleg írok egy-két dalt.
A csigát nyomaszthatta a történet, mert gyorsan témát váltott:
– Milyen hangszered van?
– Nem kell, fejben csinálom. Mi az a lyuk a fejeden? – keskenyítette el szemhéját Ambrus.
– Nekem nincs fejem.
– Persze, hogy nincs. Mi az a lyuk?
– Kopoltyú.
– Aha. És miért csak az egyik oldalon van?
A csiga lemondóan meglóbálta szemeit, majd közölte: – Mennem kell –, s azzal elhúzott.
*
– Ááá, szóval a csiga ötlete volt. Halljátok, a csiga mondta… Az a narancssárga, tényleg? És mekkora volt, mint a farkam? Mint a karooom? Hűha! Volt egy lyuk a fején, azt mondod? Hú! Nem, nem a haverom, Ambrus, nem barátkozom csigákkal, nem. És tudod, kinek a mijét szívjad máskor…
(A szöveg Szentmártoni Jánostól származó jelöletlen részleteket tartalmaz)